Mikal Hem, aki az oslói egyetem filozófia szakán szerzett diplomát, jelenleg újságíróként és politikai kommentátorként dolgozik. Számos afrikai országban és a volt szovjet utódállamokban is sok időt töltött el.

Az olvasó számára, kinek politikai nézetei vélhetőleg valahol a demokratikus és a totalitárius közti skálán mozognak, a szerző barátságosan, tegező hangnemben kísérli meg előadni azt, hogy diktátornak lenni – bizonyos esetekben – nem is olyan rossz. Ott vannak legelébb az örökkévalóságnak szóló építmények, melyek természetesen építtetőjük dicsőségét hivatottak hirdetni a kortársak és az utókor felé is:

Míg más állami vezetőknek a lakosság kívánságait és igényeit is szem előtt kell tartaniuk, amikor épületeket emelnek és infrastruktúrát építenek, addig a diktátoroknak nem kell effajta jelentéktelenségek figyelembevételével korlátozniuk magukat. Hatalmas tornyokat, palotákat, emlékműveket és egyéb presztízsépületeket építtethetnek anélkül, hogy pályázati köröket kellene futniuk, és a választópolgárok ítéletére kellene bízniuk terveiket.

(9. oldal)

Diktátorok, ha összejönnek: Jean-Bédel Bokassa és Nicolae Ceauşescu
(Forrás: Wikimedia Commons / Romanian Communism Online Photo Collection)

Szintén nem utolsó szempont, hogy afféle nagystílű gyevi bíróként az ember olyan törvényeket hoz, amilyeneket csak akar, ezeket bármikor módosíthatja, de mégis talán a legszebb az benne, hogy bár mindenki másra érvényesek, a diktátor (és barátai, rokonai, ügyfelei) kivételek:

Az egyik legszórakoztatóbb dolog, amit diktátorként megtehetsz, például az, hogy különös törvényeket hozol, amelyeket az alattvalóidnak be kell tartaniuk. [...] Diktátorként szerencsére rád nem vonatkoznak a törvények [...]”

(10–11. oldal)

Általában pedig az is elmondható, hogy a diktátor az élet valamennyi területén kiemelkedő tehetséggel bír. Kinek-kinek érdemei szerint.

Diktátorként lehetőséged van arra, hogy hatalmas vagyonra tegyél szert, bestsellereket írj, monumentális emlékműveket, palotákat és városokat emeltess a saját magasztalásodra, vagy vonzó szexpartnerekhez juss, és megmártózz a luxusban.

(15. oldal)

De hogyan legyen az ember diktátor és hogyan őrizze meg hatalmát?

Moammer Kadhafi, divatdiktátor, playboy, író, filozófus és államfő egy személyben
(Forrás: Wikimedia Commons / U.S. Navy photo by Mass Communication Specialist 2nd Class Jesse B. Awalt)

Hatalomátvétel, választások, ellenzék

Ahhoz, hogy az ember diktátorrá válhasson, először kell szereznie egy országot. Egy ország feletti hatalom megszerzésének pedig egyik legjobb módszere a puccs. Az ideális államcsíny lebonyolításához a norvég szerző Edward Luttwak hadtörténész három pontban összeszedett receptjét vázolja fel az olvasónak.

Fontos, hogy az ideális államcsíny helyszínéül kiválaszott országban a lakosság nagy része szegény legyen és a hatalom csak egy szűk elit kezében cserélődjön. A szegény lakosság ugyanis kellően érdektelen a hatalomváltással szemben – abba semmilyen beleszólása nincs, helyzetén pedig amúgy sem változtat. Fontos, hogy a hatalmi szervek is egyetlen központi irányítás alatt álljanak – kezelésük és kordában tartásuk annál egyszerűbb. Az is fontos azonban, hogy az illető ország politikailag független legyen – vagy legalábbis a nagyhatalmak szempontjából érdektelen vagy másodrangú – így az álnok nemzetközi mesterkedés nem fog beleszólni a hatalomátvételbe.

Érdekes módon a norvég szerző éppen ennél a pontnál említi meg példaként Magyarországot, s az olvasó kezében egy pillanatra talán meg is remeg a kötet... De megnyugtatunk mindenkit, hogy természetesen nem a demokratikus kétharmad hatalomra jutása vagy az azóta is demokratikus kétharmad jogszerű intézkedései kapcsán jutott szeretett hazánk Mikal Hem eszébe, hanem 1956 apropóján:

Az 1956-os magyarországi forradalom idején a tüntetők valamennyi (hatalmi) intézmény, úgy mint a hadsereg, a közigazgatás, a rádió és a nyomtatott sajtó fölött is átvették az irányítást. A tényleges hatalom azonban sajnos nem Magyarországon volt, hanem közel ezerhatszáz kilométernyi távolságra, Moszkvában.

(23. oldal)

Politikusi nyilatkozatokból ma már teljes biztonsággal nyugodtak lehetünk afelől, hogy hazánkat jelenleg semmilyen külfödi hatalom nem irányítja: függetlenségünk teljes, nem vagyunk gyarmat.

A Völkischer Beobachter Hitler 1933. január 31-i hatalomátvétele kapcsán történelmi napról írt
(Forrás: Wikimedia Commons / National Socialist German Workers' Party)

Puccs elkövetésekor az is fontos, hogy az ember mielőbb megszerezze a teljes hatalmat a média felett:

Miután megszerezted a hatalmat, a gyakorlatnak megfelelően a média által közvetített beszédet ajánlatos tartani, amelyben bejelented a hatalomátvétel tényét. Soha ne beszélj államcsínyről. Helyette nevezd forradalomnak, az emberi jogokért vívott harcnak vagy alkotmányos válságnak.

(28. oldal)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az egyszer hatalomra jutott diktátor számára saját uralma legitimálása szempontjából esetleg érdekes lehet, hogy azt minél szélesebb körben – például választások útján – urbi et orbi formailag is elismertetésben részesítse. A választások megszervezéséhez és megnyeréséhez számos eszköz áll a diktátor rendelkezésre.

A választások előtt alapos előkészületeknek köszönhetően nem kell olyan dolgokat tenned, amelyek a választás napján feltűnést keltenek. Ne feledkezz meg arról, hogy te hozod a szabályokat, és úgy kell megalkotnod őket, hogy soha ne legyen kétséges a választás kimenetele.

(51. oldal)

A választások megszervezése kapcsán is fontos szem előtt tartani, hogy a média hangját is a diktátor szabályozza, saját belátása szerint:

Gondoskodj arról, hogy teljes ellenőrzéssel bírj az ország főbb tévécsatornái fölött. A műsorszórás kisajátítása egyáltalán nem bonyolult, és ez a norma a diktatúrák körében. Figyelj arra, hogy az állami csatornák a támogatóiddal legyenek tele, és hogy a koncessziós feltételek úgy legyenek alakítva, hogy a független csatornákat könnyen be lehessen zárni, amennyiben túl kritikusak lennének. Így a kellemetlenkedő médiumokat könnyen hatástalanítani lehet a bürokratikus formaságokra hivatkozva. A nemzet vagy az elnök megsértését tiltó törvények szintén jók a kritikák leállítására. Biztosíts az ellenzék számára korlátozott lehetőséget a médiában. Ez valamivel reálisabbá teszi a szabad választás illúzióját.

(51–52. oldal)

Választási transzparencia – egy diktátornak ezt célszerű kerülnie
(Forrás: Wikimedia Commons / Rama / CC BY-SA 2.0)

Ügyelni kell a diktátor és az ellenzék helyes médiaábrázolására is:

[F]ontos, hogy az ember államférfiként jelenjen meg. Ehhez olyan színben kell feltűnnöd a tévében, ami azt sugallja, hogy a nemzet vezetőjeként rád bízott feladataidat végzed, és nem úgy, mintha a választási kampányban vennél részt éppen. A kampányt ugyanis egészében a médiára hagyhatod, a hízelgő kommentároktól az ellenzék nevetségessé tételéig. Ha a sajtó a kezedben van, igazán nem nehéz besároznod az ellenfeleidet. A nemzetközi szervezetekhez fűződő kapcsolataik például mindig annak a nyilvánvaló jelei, hogy imperialista szándékokkal bíró országok nevében tevékenykednek.

(52–53. oldal)

„Nem az a lényeg, hányan szavaznak az emberre vagy hogyan, sokkal fontosabb az, hogy ki számolja a szavazatokat és hogyan.” – Sztálin
(Forrás: Wikimedia Commons)

Hasznos, ha az ember a választási törvényt és a szavazókat is saját képére formálja:

Könnyedén befolyásolhatod a választást azzal, hogy megnehezíted a szavazásra való regisztrációt azok számára, akik az ellenzékre kívánnak voksolni. [...] A szavazotok vásárlása ingyenes élelmiszer és alkohol osztogatásával a szegényebb régiókban szintén működőképes megoldás.

(53–54. oldal)

A megszerzett és legitimált uralom éltetése is a jó diktátor elemi érdeke. Ennek eszköze a propaganda és a személyi kultusz.

Öntömjén

Miután a diktátor hatalomra jutott, azt legitimálta egy megrendezett választással, fontos, hogy a lakosság és a külvilág számára pozitív képet tükrözzön a rendszerről. No de hogyan?

A propaganda a diktátor egyik legfontosabb eszköze. [...] Sok országban jókora óriásplakátok hirdetik a diktátor lakossághoz intézett felhívásait vagy bölcs mondásait. A tankönyveket úgy igazítják, hogy a fennálló rezsimnek megfelelő oldalt domborítsák ki, és hogy a diktátor teljesítményei elegendő ismertetést kapjanak.

(58–59. oldal)

Akkor is fenn kell tartani a látszatot, ha a dolgok történetesen nem mennek olyan jól. A lényeg a látszat. Ha egy hazugságot elég sokszor elismétel az ember, hihetővé válik.

Ha a dolgok nem a várakozásnak megfelelően mennek, még mindig megvan a lehetőség a blöffölésre. Túlságosan kevés a termés? Írják azt az újságok, hogy rekordév van. Az ENSZ kritizál téged? Vágass be a megfelelő helyen némi tapsvihart, amikor a híradó a közgyűlésen készült felvételeket mutatja. Egy diktatúrában az igazság soha nem abszolút.

(59. oldal)

Az NDK jobban teljesít
(Forrás: Wikimedia Commons / Bundesarchiv, Bild 183-1987-0122-023 / CC-BY-SA)

Az sem probléma, ha két különféle propaganda létezik: egy a külföld, egy a belföld felé; erre Észak-Korea példáját hozza fel a szerző:

Egy változat az észak-koreai lakosságnak, és egy másik verzió a külföldieknek. A phenjani rezsim a külföldiek számára ravaszul elferdíti a belső propagandát, nehogy megtudják, milyen eszmékkel traktálják valójában a lakosságot. Az észak-koreaik pedig megkapják a maguk változatát arról, hogyan érzékeli a külvilág az országot.

(61. oldal)

Ha pedig már egyszer az ember hatalmon van, ideje meggazdagodni...

A hatalom korrumpál

Lord Acton szerint a hatalom korrumpál, az abszolút hatalom abszolút korrumpál, egy népi bölcsesség szerint pedig fejétől bűzlik a hal. Mit ír ennek kapcsán Mikal Hem kezdő diktátoroknak szóló kézikönyvében?

A diktátori hatalomra törekvés egyik legfontosabb indítéka természetesen a vele járó jólét elérése. [...] A korrupció általában fentről terjed. Úgy tűnik, gyakorlatilag lehetetlen, hogy egy korrupt diktátor ne hozza létre a korrupció egész rendszerét maga alatt. Az égvilágon semmi oka az aggodalomra. Egy diktátor számára egyértelmű előnyökkel jár egy korrupt udvartartás fenntartása. Az emberek mohók, és amíg megkapják a maguk szeletét a tortából, addig nagy valószínűséggel hűségesek maradnak. A lojalitás pedig nem olyasmi, amit egy diktátor magától értetődőnek vehetne. Így aztán még egy előnye van, ha másoknak is teret engedsz a korrupcióban: bűntársakká teszed őket.

(98. oldal)

A korrupt törvényhozás allegóriája Elihu Vedder 1896-os falfestményén
(Forrás: Wikimedia Commons / Artist is Elihu Vedder (1836–1923))

A korrupció és a nepotizmus is karöltve jár. Rokonok, ismerősök, cimborák, haverok mind kapnak a koncból:

A rendszer egyik legfontosabb alkotóeleme a nepotizmus. Aligha találnánk olyan diktátort, aki ne helyezett volna rokonokat és barátokat a fontosabb pozíciókba. [...] Ezzel biztosítjuk, hogy a kulcspozíciókat lojális személyek foglalják el.

(99. oldal)

Lehetőleg azonban a szabadrablásos államvezetést is úgy kell csinálni, hogy formailag védhető legyen:

Miután kulcsfontosságú pozíciókba helyezted a saját embereidet, elkezdhetsz dolgozni a pénztárcád megtöltésén. Ennek egyik fontos eszköze, hogy a társadalom legapróbb részeit is szabályozzuk. [...] Természetesen az is nagyon fontos, hogy minimális legyen az átláthatóság. A költségvetést és könyvelést úgy kell kezelni, mintha államtitok volna.

(100–101. oldal)

Just say no to corruption ('Mondj nemet a korrupcióra!') – Zambia, 2005
(Forrás: Wikimedia Commons / Lars Plougmann / CC BY-SA 2.0)

Szélsőséges esetben azt is le lehet szögezni, hogy a hatalmi elitnek titulált, az országot irányító rablólovagok egyedüli célja csak és kizárólag az ország totális lerablása, amíg az lehetséges:

A kleptokrácia lényege, hogy a kormányzó elit csak azért van hatalmon, hogy a lehető legnagyobb gazdagságot biztosítsa magának.

(111. oldal)

A kleptokrácia ideális állapotának eléréséhez azonban a kezdő diktátornak sokat kell tennie:

A kleptokrácia a korrupció legdirektebb és legnyilvánvalóbb formája, azonban néhány feltételnek a helyén kell lennie. Az első a gyenge civil társadalom. A médiának és a különféle szervezeteknek olyan kevés befolyással kell bírniuk, és olyan elnyomottaknak kell lenniük, hogy ne jelentsenek fenyegetést a fennálló rendre. Ezzel párhuzamosan a közintézményeknek olyan gyenge lábakon kell állniuk, hogy ne tudják vagy merjék megkérdőjelezni a diktátor és szövetségesei hatalmát. Az is sokat segít, ha a tásadalom csak minimális oktatásban részesül, és minél nagyobb az analfabéták aránya.

(115. oldal)

Astana, az új kazah főváros – Nazarbajev elnök szívének kedves, de amúgy tökéletesen értelmetlen építmények
(Forrás: Wikimedia Commons / Ken and Nyetta / CC BY 2.0)

Fontos tehát a diktátor számára, hogy – ha már anyagi erőforrások nem állnak korlátlan mértékben mindenki rendelkezésére – a potenciális ellenzékét és a gondolkodni képes elemeket minél rendesebben ritkítsa, elszegényítse, elbutítsa: ez Edward Luttwak fentebb megfogalmazott hármas aranyszabályának nyitó gondolatával cseng egybe.

Szeszélyek és rokonok

A rendes diktátor természetesen lehet divatdiktátor, playboy és igazi ínyenc is, szeretheti a drágábbnál drábább ingatlanokat és autókat, yachtokat is, bár a legszerencsésebb, ha látványos építkezésekbe kezd, hiszen ezek garantálják igazán neve fennmaradását. Az természetesen távolról sem szempont, hogy az építményeknek bármilyen praktikus hasznuk is legyen, illetve hogy a lakosság bármilyen igényét szolgálják.

Az igazi géniuszok nem elégszenek meg azzal, hogy írásaikat kötelező jelleggel eljuttassák minden közintézménybe, a nyilvános tereket határoló falakra, a lakások privát szférájába, az iskolák tananyagába, hanem emlékművet építtetnek neki, amely ráadásul – akár Szaparmurat Nyijazov alias Türkménbasi alkotása, a Ruhnama – az építészet igazi csúcsaként minden este nyolckor megnyílik az érdeklődő publikumnak, és felolvastatik belőle az aznapi szentencia a nép nagyobb okulására. Az természetesen édesmindegy, hogy mekkora lózungok zúdulnak a gyanútlan járókelőkre – a frázispuffogtatás is a diktátorok előjoga.

A Ruhnama emlékműve – mechanikus szoborba öntött, audiovizuális frázistömkeleg
(Forrás: Wikimedia Commons / Gilad Rom / GNU-FDL 1.2)

A jó diktátor állama vagyonát és javait nem fukarkodik megosztani a hozzá közel állókkal: néha úgy tűnhet, a vezér rokonának lenni majdnem hálásabb feladat, mint diktátorként irányítani az országot. Kevesebb stressz, felelősség semmi, ellenben a haszonélvezet maximális. A diktátor, aki így lehet férj, apa, testvér vagy éppen após, úgyis mindent elintéz a rokonok számára.

Diktátornak lenni olyasmi, ami nem csupán neked okoz örömet. A legközelebbi hozzátartozóid számára is adomány.

(235. oldal)

Jó esetben a diktátor élete végéig is a nép szeretetét élvezi, esetleg dinasztikusan átörökítheti hatalmát – ha azonban bekövetkezne a bukás, a norvég szerző az alábbi aranyszabályt fogalmazza meg:

Egy megszívlelendő szabály exdiktátorok számára: soha ne ismerd el, hogy hibáztál. Minden amit tettél, a nép javát volt hivatva szolgálni.

(239. oldal)

A diktátorság persze örök tanulás magának a diktátornak is. Kitartó munkával azonban látványos sikereket érhet el az ember:

A diktátorság egyik legnagyobb előnyére Yoweri Museveni, Uganda elnöke mutatott rá. A diktátor 1988-ban többször is afrikai kollégái szemére hányta, hogy túl sokáig ragaszkodnak a hatalomhoz. „Afrikával – és különösen Ugandával – kapcsolatban nem a nép jelenti a problémát, hanem az, hogy a vezetők túlságosan sokáig vannak hatalmon” – jelentette ki egy ízben. 2012 februárjában már merőben más véleményen volt. Egyik beszédében a következő kijelentést tette: „Némelyek úgy vélik, hogy a hosszan tartó kormányzás rossz dolog. Ám minél tovább vagy hatalmon, annál többet tanulsz. Én mára szakértővé váltam a kormányzásban.”

(254. oldal)

Könyvekről olvasna?További könyvismertetések a nyesten!

A kötetet nagy haszonnal forgathatják leendő diktátorok, diktátortanoncok és mindazok, akik jobban meg szeretnék érteni a diktatúrák és a diktátorok működési elveit.

Mikal Hem: Kezdő diktátorok kézikönyve. Typotex, Budapest, 2013.