Vannak esetek, amikor valami nem jól van úgy, ahogy van. Ilyenkor elkezdjük keresni a felelőst. Megtalálni azonban nem mindig könnyű, és időnként azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy van-e?

Ki a bűnös?

Ilyen kérdést feszeget Péter nevű olvasónk is:

A nagy és kis kötőjel helyes használatát hogy lehet értékelni egy kézzel írt iskolai dolgozatban?

Ha már bevezette használatát az Akadémia, miért nem gondoskodott róla, hogy a magyar billentyűzeten minden trükk nélkül be lehessen pötyögni?

Végül: ki találta ki ezt a marhaságot és mi szükség van rá? A 19. században volt divat, hogy az idegen neveket lefordították (pl. Verne Gyula), de hogy egy repülőgép típusjele magyarul más legyen, mint angolul... (F–86 szemben az eredeti F-86-al).

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az első kérdés igen érdekes, nem tudjuk a választ. Nyilván vannak esetek, amikor nyilvánvaló, hogy a kötőjel hosszú, vagy nyilvánvaló, hogy nem az, de számos olyan eset is elképzelhető, amikor vitatható, melyikről van szó. Ráadásul más a helyzet, ha csak az egyik szerepel a szövegben, mint akkor, ha mind a kettő legalább egyszer egyértelműen azonosítható (ilyenkor van összehasonlítási alap). Ha a kettő összekeverhető, az sem feltétlenül helyesírási, sokkal inkább szépírásbeli (külalakbeli) kérdés, ugyanúgy, mint amikor nem világos, hogy az ı-n pont van-e, vagy vessző. Ha ilyen problémáink vannak, akkor legegyszerűbb, ha kézírásunkban tudatosan olyan jelölést vezetünk be, melyek jól megkülönböztethetőek (pl. az egyiket ferdén vagy kissé kunkorodó véggel írjuk, vagy a pont helyett karikát használunk.

Persze ez a kérdés nem csak akkor merül fel, ha kézzel írunk: lehetnek olyan betűkészletek, melyekben a különbség nem nyilvánvaló. Az ilyeneket jobb kerülni, ha a helyesírásnak jól megfelelő írásképre törekszünk.

A nagykötőjel az ötvenes években jelent meg a szabályzatban, ebben az időben még óriási ősszámítógépek sem voltak Magyarországon, nemhogy bárki arra gondolt volna, hogy fél évszázad múlva szinte minden otthonban és munkahelyen megtaláljuk őket. A könnyen gépelhető nagykötőjelről tehát nem az MTA-nak kellett volna gondoskodnia, hanem azoknak, akik a billentyűzetet szabványosították. Megjegyzendő azonban, hogy a számítógépes billentyűzetek előzményeként szolgáló írógép-billentyűzeten nemhogy nagykötőjel nem volt (ezt két, közvetlenül egymás után gépelt kiskötőjellel pótolták – a megoldás, bár kiszorulóban van, számítógépen ma is él), de í, ú és ű sem. Ez utóbbi ellen egyébként többen tiltakoztak, nyelvművelők ennek tulajdonították az [í], [ú] és [ű] kiszorulását, de legalábbis ingadozását is a beszédben. Ez persze így butaság, de tény, hogy a helyesírás elbizonytalanodásával járhatott, ha valaki túl sokat gépelt, ill. olvasott gépelt szöveget. A kései írógépeken, ha körülményesebben is, de ezeket is gépelni lehetett.

Kései Erika: kis í, ú és ű már van a számbillentyűkön

Az írógépeken egyébként nem volt 1 és 0 sem, helyettük az l-t és az O-t használták. A háztartások többségében azonban nem volt írógép sem. Az írógéppel kapcsolatos problémák leginkább az olyan alacsony számú kiadványoknál jelentkeztek, melyeknél a gépelt oldalakat sokszorosították. Ezeknél előfordult, hogy a hiányzó ékezeteket külön kézzel húzták be – természetesen még a sokszorosítás előtt. Természetesen az ilyen ügyekre az akadémiának nem volt ráhatása.

Péter azt is szeretné tudni, hogy „ki találta ki ezt a marhaságot”. Mint azt korábban megírtuk, a nagykötőjelet Benkő Loránd kezdeményezésére vezették be, azt azonban nem tudjuk, hogy pontosan milyen funkcióban javasolta Benkő, és mely funkciókat kapott mások javaslatára. A nagykötőjel megjelenése önmagában még nem biztos, hogy probléma, sőt, kifejezetten előnyös is lehetne. A jelenlegi szabályozás értelmében ugyanis a 15-20. oldalon azt jelentené, hogy ’valahol a 15. és 20. oldal között; kb. a15. és 20. oldal környékén’, míg a 15–20. oldalon azt, hogy ’a 15.-től a 20. oldalig’. Más kérdés, hogy a gyakorlatban ez mennyire érvényesül – tapasztalataink szerint jó helyesírók sem használják következetesen. (Az pedig tényleg minimum megmosolyognivaló, hogy eredetileg fordítva kellett használni őket.) Mindenesetre a helyesírás szabályozásáért az MTA osztályközi bizottsága felelős, mely nem a Nyelvtudományi Intézethez tartozik, hanem az akadémia különböző osztályai és intézetei küldenek bele tagokat. A bizottság neve és feladatköre az elmúlt évtizedek során többször változott, jelenleg a Magyar Nyelvi Bizottság nevet viseli.

Egyetértünk Péterrel abban, hogy az AkH 263. d) pontja valóban abszurd:

Nagykötőjelet használunk géptípusok stb. betű- vagy szó- és számjelzése között: T–34, TU–154; Szojuz–14, Apollo–11; stb.

Különösen abszurd ez azért, mert a szabály szerint az idegen elnevezéseket is át kell írni (eredeti nyelven a szabályzatban szereplő példákat is kiskötőjellel vagy külön kell írni: T-34, TU-154, Szojuz-14, Apollo 11). Ezt a szabályt a magyar nyelvhasználók feltehetőleg mindig figyelmen kívül hagyták, például a ZX81-et valószínűleg soha nem írta senki ZX–81-nek, a Commodore 64-et sem Commodore–64-nek, a Fiat 500-at sem Fiat–500-nak stb.

Látott már valaha ZX–81-et?
(Forrás: Wikimedia Commons / Mike Cattell / CC BY 2.0)

Szerencsére a nemsokára megjelenő új helyesírási szabályzatban ez a szabály már nem fog szerepelni – a nagykötőjelet azonban nem törölték, sőt újabb funkciókkal terhelték. Legalábbis ha a madarak igazat csiripelnek – az MTA ugyanis hivatalosan továbbra sem hajlandó közölni, mi változik a szabályzatban.