Megint olyan területen fogok garázdálkodni, amelyiknek nem vagyok szakértője. Sz. Sándorné kérdése ugyanis arra vonatkozik, hogy egy lélektani fogalomnak, a késztetésnek (drive-nak) van-e megfelelője a nyelvben:

A késztetés- (drive-) pszichológiai elméletekben körülírt motivációk tükröződnek-e nyelvünk szerkezetében? Ha nem, miért?

Nem állítom, hogy teljesen értem a kérdést, ezért önkényesen úgy értelmezem, ahogy értelmet tudok neki adni: vajon van-e a késztetésnek nevezett lelki jelenségnek olyan megfelelője a nyelvben, amely felelőssé tehető a nyelvi változásokért?

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A késztetések pszichológiai elmélete a híres amerikai pszichológus, Clark Hull munkásságából indult ki. Hull (aki nagyjából Ivan Petrovics Pavlov kortársa volt, és ezt azért mondom, mert szellemiségükben is sok rokonság van) elsősorban azért talált nagyon sok követőre, mert az elsők között volt, aki meggyőzően alkalmazott precíz, a természettudományokból ismert modellező eszközöket a lélektanban (kísérletek, matematikai statisztika).

Tömören összefoglalva Hull elmélete azt mondja ki, hogy az élőlények szükségletei nem közvetlenül irányítják a viselkedésüket, hanem úgy, hogy a kielégítetlen szükségletek egyfajta diszharmóniát, egyensúlyhiányt hoznak létre a szervezetben, és ezt nevezi Hull késztetésnek, drive-nak. A felborult egyensúly visszaállítására irányulnak a különböző viselkedésformák. Az elmélet magyarázó ereje abban áll, hogy azt jósolja, ha az egyensúly valamennyire visszaáll, akkor a késztetés megszűnik. Ha a szükségleteink közvetlenül irányítanák a viselkedésünket, akkor ezek állandóan hatnának, hiszen állandóan jelen vannak. Ha viszont az egyensúlyhiányon keresztül hatnak, akkor érthetővé válik, hogy miért nem figyelhető meg a hatásuk a feszültség megszűnésekor.

A hétköznapi életben modellnek a valóság egy részéhez hasonló, de leegyszerűsített, így kezelhetőbb dolgokat nevezünk. Például egy vasútmodell egy igazi vasúthoz képest kisebb is, egyszerűbb is, de sok mindenben hasonlít hozzá, és nagy előnye, hogy akár egyetlen ember is el tudja irányítgatni. A tudományos modellek is ilyenek, azon alapulnak, hogy a modell lényeges dolgokban hasonlít a valóságra, de könnyebben kezelhető, mint a valóság, és persze ahhoz, hogy használjuk őket, bizonyos részletektől muszáj eltekinteni (absztrahálni kell). A Földet például egy csomó gyakorlati célra modellálhatjuk egy szabályos geometriai gömbbel, holott a valóságban egy kicsit „össze van nyomva”, és a felülete sem „sima”.

A tudományos modellek tehát voltaképpen metaforák, valaminek egy hozzá hasonló másik dologgal való helyettesítései. A gömb bizonyos célokra alkalmas metaforája a földgolyónak. A kérdés az, hogy a késztetés, a drive alkalmas metaforája-e bárminek, ami a nyelvben megfigyelhető. Lehet-e gyümölcsöző ez a hasonlat?

Ennek megválaszolásához három dolgot kellene megvizsgálni. (Szokás szerint csak vázolom ezt, részletes vizsgálatra itt nem vállalkozom.) Az egyik, hogy vannak-e olyasmik, amik az emberi szükségletekre hasonlítanak, a másik pedig az, hogy megfigyelhető-e olyan egyensúlyvesztés a nyelvben, ami a szükségletek kielégítetlenségéből fakad. Végül azt kell megvizsgálni, hogy megfigyelhető-e olyan reakció (gondolom, nyelvi változás), ami az egyensúly visszaállítására irányul, és azt el is tudja érni.

A nyelv „szükségleteit” könnyen azonosíthatjuk azokkal a célokkal, amelyeknek minden nyelv megfelel: a következő generáció képes elsajátítani, és a kommunikációt úgy szolgálja, hogy viszonylag tömören vagyunk képesek információkat viszonylag egyértelműen eljuttatni a hallgatóságunkhoz.

Milyen lenne az egyensúlyvesztés a nyelvben? Olyan jelenségeket kellene keresnünk, amelyek akár az elsajátíthatóság, akár a tömörség, akár az egyértelműség ellen hatnak. Mivel az emberi nyelvek attól elsajátíthatóak, hogy rendszerszerűek, az elsajátíthatóság ellen hatnak az időről időre kialakuló kivételek. (Persze az elsajátíthatósághoz még sok más dolog is kell, például hogy az emberi füllel hallható tartományban szóljanak a beszédhangok, de az ilyesmi ellen ható folyamatokat nemigen találunk.) A tömörség ellen hatnak a túlságosan hosszú és (vagy) bonyolult szerkezetek, amelyek időről-időre kialakulnak, és az egyértelműség ellen hat az, amikor ugyanannak a formának, hangalaknak többféle funkciója is lehet, és persze ez is rendszeresen előfordul.

Ha még az egyensúly visszaállítására irányuló folyamatokat is találunk, akkor mondhatjuk, hogy a késztetés-elmélet valamennyire alkalmazható a nyelvi változásokra. Én ezt lehetségesnek látom. Például a kivételek kiküszöbölése, a regularizálás gyakran megfigyelhető folyamat a nyelvi változásokban. Például a „feltételes mód” -nék végződése (az én nem szívesen találkoznék ufókkal típusú mondatokban) nagyon kivételes, az egyetlen a magyar igeragozásban (ha az elavult láték-típusú múlt idejű formákat nem számítjuk), amelyikben nincs elölség szerinti egyezés a tő és a toldalék között. Az egyensúlyi helyzet helyreállításának érdekében mondják sokan úgy, hogy én nem szívesen találkoznák ufókkal. A hosszabb kifejezések egyszerűsödéséről (gyengülés, leníció) és a különbségek fenntartása, növelése felé ható erősödésről, fortícióról pedig már többször írtam ezeken a hasábokon.

Egy nagy különbség viszont van a pszichológiai késztetések és a „nyelvi drive-ok” között, és lehet, hogy nem is elhanyagolandó. Mint a fenti példák is mutatják, a nyelvben mindig csak pici részrendszerekre, esetleg egy-egy kifejezésre korlátozódik az egyensúlyhiány, és ennek megfelelően az egyensúly visszaállítását célzó folyamat is. Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy az élőlényeknél az egyensúlyhiányos állapotok (például az éhség vagy a szexuális vágy) általában az egész viselkedésre kiterjedő hatást gyakorolnak. Az élőlények általában nehezen osztják meg a figyelmüket, egyszerre egy-egy késztetésre tudnak csak összpontosítani. A nyelvet azonban mindig egyszerre rengeteg ember használja, ezért számtalan jelenség, részrendszer folyamatosan egyforma „figyelmet” kap a beszélőktől.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)