A The New York Times című lap által megkérdezett szakértők és illetékesek szerint a szélsőjobboldali ideológiákat követő amerikai mozgalmak manapság szétforgácsoltabbak, mint valaha. Don Black, a fehér hatalmat hirdető legfontosabb nacionalista internetes vitafórum igazgatója elismerte, hogy a jelszavukat követő mozgalmat „csalódottság és defetizmus járja át, ami annak a jele, hogy a multikulturalizmus aláaknázta országunkat”.

Talán a szélsőjobboldali szervezetek válságával is összefügg egy fehér rasszistának Milwaukee-ban nemrég elkövetett ámokfutása, amelynek során hét embert megölt, majd utána maga ellen fordította a fegyvert. Az eset reflektorfénybe állította azt a homályos kulturális irányzatot, amely egyfelől lelkesíti a merénylő elvbarátait, másfelől hatásos eszközt szolgáltat a csellengő fiatalok toborzására. A fehér hatalmat hirdető zenéről – angolul: white power music – van szó, amelyet sokan a gyűlöletre utaló hatecore néven is emlegetnek.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Akcióra sarkallja az embereket

Wade M. Page, a milwaukee-i lövöldöző, aki a hatóságok szerint egyedül követte el tettét, korábban katona volt, és éveken át gitározott egy sor olyan heavy metal bandában, amely a gyűlöletet hirdeti. A beszédes nevű együttesek – Blue Eyed Devils (Kékszemű Ördögök), Intimidation (Megfélemlítés), illetve Page saját zenekara, az End Apathy – kivétel nélkül egy nagyobb mozgalomhoz kapcsolódnak.

„Ez a zene a fehér felsőbbrendűséget hirdető szubkultúra egyik pillére – húzta alá Mark Pitcavage, a New York-i Rágalmazásellenes Liga (Anti-Defamation League) nevű civil szervezet oknyomozó részlegének igazgatója. – A zenés üzenet akcióra sarkallja az embereket, azt sugallja, hogy legyenek büszkék önmagukra és az általuk szolgált ügyre, ugyanakkor fokozza dühüket és felkorbácsolja haragjukat.”

Forrás: Wikimedia Commons / andrew / CC BY-SA 2.0

Az, hogy Page gyűlölködő dalokat énekel, korántsem volt titok. Ő maga is interjúkban fejtette ki eszméit, beszédes fotókat tett fel a MySpace portál oldalaira (az egyik gitározva ábrázolja, háttérben egy hurokkal), fesztiválokon lépett fel, és egy kutatónak, aki a szélsőséges mozgalmat tanulmányozta, kendőzetlenül kifejtette gondolatait.

Az illető, Peter Simi, a Nebraskai Egyetem kriminológiaprofesszora 2001-ben készített vele interjút. Page elmondta neki, hogy kamaszkorában került először kapcsolatba fajvédő skinheadekkel, de igazán meggyőződéses hívévé akkor vált a mozgalomnak, amikor 1992-ben jelentkezett az amerikai hadseregbe. 1998-ban azonban rossz magatartás címén lefokozták és elbocsátották a katonaságtól.

„Aki katona lesz, még akkor is rasszistaként fog kilépni a seregből, ha előzőleg nem volt az – idézte szavait Simi. – Page úgy érezte, hogy a katonai vezetés részrehajló volt, a feketéknek járt minden előléptetés, és ha ők sértették meg a szabályokat, elmaradt a felelősségre vonás.”

A zenének mind nagyobb szerep jut a toborzásban

Amikor Timothy J. McVeigh, aki ugyancsak leszerelt katona volt, 1995-ben bombamerényletet követett el Oklahoma Cityben egy szövetségi épülete ellen, a Pentagon bejelentette, hogy a jövőben zéró toleranciát fog tanúsítani a rasszistákkal szemben. 2006-ban azonban a Southern Poverty Law Center egyik jelentése kimutatta: az iraki háború annyira megnehezítette a toborzást, hogy számos neonácinak és szélsőséges skinheadnek sikerült bejutnia a hadseregbe. Felfedte azt is, hogy a National Alliance és más neonáci csoportok megpróbáltak a hivatásos katonák sorából verbuválni jelentkezőket egy faji háborúhoz. Erre reagálva George Wright katonai szóvivő leszögezte, hogy az amerikai hadsereg éberséget tanúsít a soraiban jelentkező rasszizmussal szemben, és nem tűri el a szélsőséges magatartást.

A fajvédő és neonáci rock az 1970-es évek végén a brit punkzene egyik ágaként jelent meg, átvette annak borotvált fejű megjelenését, és zaklatott, gitárkíséretű hangzásait. Az 1990-es években ez a zene zajosabb, nehezebb és sötétebb lett, szövegei a feketék, zsidók, később pedig a melegek és a bevándorlók elleni uszításba mentek át.

1999-ben a William Pierce – az 1978-ban megjelent The Turner Diaries című, fehér felsőbbrendűséget hirdető regény szerzője – által alapított National Alliance megvásárolta a Resistance Records kiadót, amely ennek a zenének a legjelentősebb és legismertebb terjesztője. „Az üzlet jelezte, hogy a zenének mind nagyobb szerep jut a szélsőséges mozgalom új híveinek toborzásában, sőt a mozgalom első számú jövedelemforrásává vált” – mondta Devin Burghart, aki 20 éve tanulmányozza a rasszista gyűlöletet hirdető csoportokat.

Fehérizzásig hevült a gyűlöletük

Ám Burghart és más szakértők egyetértenek abban, hogy a mozgalom az utóbbi években annak ellenére is szétforgácsolódott, hogy a gazdasági visszaesés és egy fekete bőrű elnök megválasztása elvben jó alkalmat szolgáltathatott új követők toborzására.

Ennek egyik oka Chip Berlet bostoni újságíró, a téma specialistája szerint a Teadélután nevű konzervatív politikai mozgalom sikere lehet, mivel annak választási előretörése elszívta az energiát és támogatást a marginális erőszakcsoportoktól. Viszont éppen a fehér felsőbbrendűség táborának szétmorzsolódása válthatja ki olyan elszigetelt egyének színre lépését, mint amilyen Page volt.

„Nagy szervezetek híján nő a valószínűsége annak, hogy magányos farkasok fognak cselekedni. Olyan emberek, akiknek gyűlölete és frusztrációja a fehérizzásig hevült, mert úgy érzik, hogy elvesztették a csatát, amelyet azért vívtak, hogy Amerikát fehér országgá változtassák” – vonta le a tanulságot Mark Potok, a Southern Poverty Law Center egyik szakértője.