Bagrat Sinkuba (1917–2004) abház író, költő, történész, nyelvész és politikus. 2010-ben szobrot állítottak neki Kiskőrösön, Petőfi fordítóinak szoborparkjában.  Bagrat Sinkuba A hírmondó című regényének az ubih nyelv és nemzet az igazi főszereplője, melyet két ember párbeszédén, a regény két legfontosabb hús-vér szereplőjének drámai hangú társalgásán keresztül ismerhetünk meg. A regény koncepciója szerint annak elbeszélője kézhez kap egy kéziratot, egy bizonyos Sarah Kvadzba nevű abház nyelvész kéziratát, melyet az utolsó ubih beszélővel, egy bizonyos Zaurkan Zolakkal folytatott.

Bagrat Sinkuba
(Forrás: Wikipédia)

Hírmondó is alig maradt

Sarah Kvadzbáról, az abház nyelvészről az alábbiakat tudjuk meg a regényben:

Sarah Kvadzbát nem ismertem személyesen, de a háború előtt magam is sokat hallottam róla. Öt évvel idősebb volt nálunk, és miután itthon, Szuhumiban elvégezte a tanítóképzőt, Leningrádba utazott. Felvették a Leningrádi Egyetem Keleti Nyelvek Intézetébe, Marr akadémikus nyelvészeti előadásait hallgatta, az egyetem befejezése után pedig mint aspiráns a kaukázusi nyelvek északnyugati csoportjának tanulmányozásával foglalkozott; ezek közé tartozik az ubih nyelv, amelynek ismerete nélkülözhetetlen, ha a kaukázusi nyelvek rokonságát, történeti kapcsolatát kívánjuk vizsgálni.”

(18. oldal)

Nyikolaj Jakovlevics Marr
(Forrás: Wikimedia Commons)

Nyikolaj Jakovlevics Marr (1864–1934) grúz-szovjet nyelvész, a kaukázusi nyelvek kiváló szakértője. Ilyen területen elért eredményei mellett neve azonban az újmarxista nyelvelmélet, a jafetida nyelvek elmélete és az emberi nyelv eredetének kapcsán felállított – erősen vitatható – elmélete miatt vált ismertté. Tanaival később maga Sztálin számolt le. A regény szerint Sarah Kvadzba valamikor 1940-ben egy törökországi kutatóút során találkozik a regény másik főszereplőjével, a százéves aggastyán Zaurkan Zolakkal, az utolsó ubih anyanyelvi beszélővel, akivel bő egy hónapot tölt el, s aki elmeséli neki az ubih nép történetét kb. a 19. század közepétől egészen a 2. világháború kezdetéig. Sarah Kvadzba ezek után bevonul, és a Nagy Honvédő Háborúban eltűnik, kézirata pedig utólag kerül az íróhoz – ez maga a regény. Lássuk, hogyan fogalmazza meg ezt maga a szerző:

Kvadzba kéziratának lapjain az ubih nép története elevenedik meg; az ubihok ősidők óta a Nyugat-Kaukázus hegyeiben éltek, nagyjából az északi Sahe és a déli Hoszta folyók között. A kaukázusi háború végén a cári kormány, beleütközve az ubihok hajlíthatatlanságába, vezetőiket kegyetlen válaszút elé állította: vagy leereszkednek a hegyekből, s megtelepednek az Észak-Kaukázus fennsíkján, vagy pedig átköltöznek Törökországba. E két út közül az ubih vezetők a történelmileg kevésbé szerencséset választották: 1864-ben, vezéreit követve, az ubih nép áttelepült a Török Birodalomba; s mint az orkántól elgyengült, a viharban együtt maradni képtelen madárcsapat, úgy szóródtak szét a Közel-Kelet számos országában.

Alig egy évszázad múltán ez a gazdag és nagyszerű múltú nép mint egységes egész eltűnt a föld színéről.

Az élő, eleven ubih nyelv mindinkább emlékké változott, s habár az ubih nép nyelvének és történetének ismerete rendkívül fontos a Kaukázus-kutatás számára, éppen ezen a területen rengeteg a fehér folt.

Vagy tizenöt évvel ezelőtt egy tekintélyes európai Kaukázus-kutató cikkében olvastam, hogy tudomása szerint a Közel-Keletre települt ubihok utódai között két szomszédos falucskában él még tizenhat ember, akik beszélik ezt a nyelvet.

(21–22. oldal)

Az egykori ubih szállásterület a mai Abházia és Adigea közt, a Fekete-tenger partja mentén
(Forrás: Wikimedia Commons / kwami / CC BY-SA 3.0)

Az ubih nyelv és tragédiája

A történet másik, nélkülözhetetlen főhőséről, Zaurkan Zolakról és az ubihról így ír Sarah Kvadzba kézirata:

Reggeltől délig rendszerint az udvaron üldögéltünk. Az öreg, maga ácsolta padján, a vén fa alatt, én pedig vele szemben egy platántönkön, térdemen a jegyzetfüzetemmel. Kérésemre Zaurkan mindennap délig ubih nyelven beszélt; én feszülten figyeltem, jegyeztem és kérdeztem. Eleinte rendkívül nehéz volt, de az utolsó héten már könnyebben ment.

Ritka szerencsémre, ez a százéves férfi, aki huszonnégy éves fejjel hagyta el a Kaukázust, nemcsak az anyanyelvére emlékezett, de az abház nyelvet sem felejtette el, sőt, az eltelt háromnegyed évszázad alatt kitűnően elsajátította a török és az arab nyelvet, így, ha valamit nem értettem, egyik nyelvről a másikra térve, végül mindig sikerült megfejteni a számomra addig érthetetlen ubih szó jelentését.

Lényegében új nyelvet tanultam, habár az ubih és az abház szókincsben sok a közös szótő. Tűz – abházul a-mca, unihul a-midze. Hold – abházul a-mza, ubihul a-medzi, eső – abházul a-kna, ubihul ak-ku, víz – abházul a-dzi, ubihul bzi, szem – abházul a-bla, ubihul a-bliga, só – abházul a-dzsika, ubihul dzsi. A hangtanban is számos azonosság van, de sok eltérést is találtam, mindenesetre bizonyos vagyok benne, hogy két olyan mássalhangzó, amely az ubihban létezik, az abház nyelvből hiányzik.

(37–38. oldal)

Az ubih nyelv az északkelet-kaukázusi nyelvek és a világ nyelvei között is rekorder abból a szempontból, hogy 84 mássalhangzóval rendelkezik. Ezt csak az olyan namíbiai és dél-afrikai nyelvek múlják felül, melyekben vannak úgynevezett csettintő hangok is – az ubihban ilyenek nem voltak. További ubih rekord, hogy a mássalhangzórendszer hihetetlen gazdagsága mellett csupán két magánhangzója van. A nyelvre amúgy poliszintetikus vonások jellemzőek és az ergativus használata.

Az ubihok igazi tragédiája az oroszok dél felé való terjeszkedésével kezdődik. Nagyjából az 1817 és 1864 közti időszakban több orosz hadjárat zajlik a Kaukázus északi előterében és magában a Kaukázusban, melynek során kiszorítják onnan a törököket és fennhatóságuk alá vetik a független hegyi népeket. A korábban pogány, majd keresztény ubihok, az újkorban muzulmán hitre térnek; a háborúban hol az oroszok, hol a törökök pártján állnak, majd a háború utolsó szakaszában a vesztes oldalán kötnek ki: a törökökén. A diadalmasan előnyomuló orosz csapatok fővezére ultimátumot intéz az akkori ubih vezetőhőz, Hadzsi Berzek Kerantuhhoz:

Őfelsége a cár még az elmúlt esztendőben, amikor a Kaukázus területén tartózkodott, kegyeskedett dönteni felőletek, s e határozatot most még egyszer és utoljára elismétlem nektek: ti ubihok döntsétek el, átköltöztök-e a Kubány földjére, ahol földet és önrendelkezési jogot kaptok mindörökre, vagy pedig áttelepültök Törökországba.

(61. oldal)

Hadzsi Berzek Kerantuh, az utolsó ubih fejedelem
(Forrás: Wikimedia Commons / Adamsa123 / CC BY-SA 3.0)

Ahogy több más kis muzulmán kaukázusi nép is tette, az ubihok is a Törökországba való áttelepülés mellett döntenek. A regény lapjain pozitív példák lebegnek az ubih szemek előtt:

A szultán megtartotta a natuhajoknak adott szavát: arra a földre telepítette őket, amelyet ők választottak ki maguknak. S az a föld valóságos paradicsomnak bizonyult. Nincs ott sem hideg, sem meleg, hanem örökös a tavasz, és megterem minden, amire az embernek szüksége van. Ha egy varjú kiejti a csőréből a kukoricaszemet, amit csent, már egy hónap múlva jó néhány kukoricacsővel terhes növény magasodik a helyén.

(77. oldal)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az ubih mahadzsirek

1864 márciusa és májusa közt így az egész ubih nép hajóra száll és a Fekete-tengert átszelve megérkezik a Török Birodalomba. Az ubih mahadzsirek áttelepülése kapcsán a regény magyar előszavában ezt olvashatjuk:

Az olvasót tájékoztató történelmi vázlathoz még egy szükséges: a mahadzsir név, a mahadzsirsztvo fogalom magyarázata. [...]

Az oroszosan mahadzsirsztvó-vá képzett szó az arab muhadzseret-ből ered, szó szerinti jelentése: ’áttelepülés, emigráció’.

A törökök már igen régen arra törekedtek, hogy tömegessé táplálják a „próféta földjére”, „Allah földi helytartója”, azaz a szultán országába költözés mozgalmát.

(12. oldal)

Pjotr Nyikolajevics Gruzinszkij: A hegyiek elhagyják az ault – 1872
(Forrás: Wikimedia Commons)

A kaukázusi népek hiába látták a Török Birodalomban a földi paradicsomot, komoly csalódás várt rájuk: fiaikat besorozták, lányaikra a törökök vetettek szemet, a megígért tejjel-mézzel folyó kánaáni föld is inkább a pokol tornácának tűnt. Zaurkan Zolak így szól az új településterületről, ahova az ubihok költöztek:

Úristen, milyen szerencsétlennek, már-már elkárhozottnak érzi magát, akinek az a végzete, hogy idegen földön éljen és haljon meg.

Akkor kezdődött a tavasz első hónapja... a föld, amelyre léptem, s amelyen járnom kellett, néptelen volt és sivár. [...]

Össze sem lehetett hasonlítani azt a földet az örökzöld partvidékkel, amelyet elhagytunk. [...]

Megértettük, a fejünkhöz kaptunk, de késő volt már: szorosra csukódnak a pokol kapui a belépő háta mögött.

(132–134. oldal)

A szultáni kormányzat szétszórja a kaukázusi mahadzsirokat a birodalom teljes széltében és hosszában:

Trabzontól Sztambulig a Fekete-tenger kisázsiai partvidékén minden városban, minden faluban éhségtől eszelős tekintetű, rongyos mahadzsirokkal lehetett találkozni. Ezek között az ide-oda hányódó emberek között nemcsak ubihok voltak, hanem natuhajok, bzseduhok, sapszugok, de még kabardok is, pedig ők annak idején békét kötöttek az orosz cárral. Az abházokkal rokon szadzok és ahcsipszok pedig valamennyien itt voltak.

(152. oldal)

Az asszimiláció útján

Az ubihok a Kaukázusban elszigetelten és függetlenül sajátos hitvilágot őriztek meg, s bár az 1864-es exodust muzulmánként élték meg, ez a hit jelentősen különbözött a törökökétől. Szinkretista módon magába foglalt pogány, keresztény és természetesen muzulmán elemeket is. Ez azonban szemet szúrt a török vallási vezetőknek, akik például azt kifogásolták, hogy az ubihok nem járnak pénteken mecsetbe, nem végzik el a napi ötszöri imát, sőt, bort isznak, ráadásul szigorúan nem többnejűek. A hatóságok ezek után mindent elkövettek, hogy ez ne így legyen. II. Abdul Hamid szultán (1876–1909) idején, majd az ifjútörökök alatt és később az ubihok részt vesznek a halódó Török Birodalom és a születő modern Törökország minden háborújában – a hadsereg pedig kiváló asszimilációs közeg:

Az asszimilációs politika Törökország hivatalos politikája volt mind Abdul Hamid szultán uralkodásának éveiben, mind később, amikor az ifjútörökök kerültek hatalomra.

Az asszimiláció zavaros és hatalmas folyama magával sodorta az ubihokat, sok más néppel együtt.

(378. oldal)

Az ifjú és leendő II. Abdul Hamid – még nem szultánként – 1867 körül
(Forrás: Wikimedia Commons / W.&D. DOWNEY photographers)

A nép maradványai a Nyugat-Törökországi Balıkesir tartomány néhány településére sodródnak, Zaurkan Zolak pedig egy, a regényben Oszman-Koi néven emlegetett faluba. A 20. század elejét megélő ubih népesség azonban fokozatosan eltörökösödik:

A lakodalmi köszöntőket két nyelven mondták, de többnyire törökül, mert a vendégek többsége ezt értette. Az ubih legények, akik az oszmán birodalom alattvalóiként születtek, szívesen vették feleségül azokat a lányokat, akiknek hozományát bazárokban és uzsorakamatokon szerezte az apjuk. Gyerekek születtek ezekből a házasságokból, és hogy milyen nemzetséghez tartoztak, nem tudták maguk sem.

(299. oldal)

Az asszimilációt jelentősen elősegíti – az északkelet-kaukázusi nyelvek többségére jellemző – írásbeliség hiánya. Amikor az egyik, tanult ubih, bizonyos Tagir megkísérli az ubih gyerekeket általa kézzel írt ubih tankönyvből a nyelvre oktatni, a török hatóságok így reagálnak:

Minek kell a gyerekeknek ezt az istennek nem tetsző nyelvet ismerni?

(299. oldal)

A kötet vége felé Zaurkan találkozik rég nem látott rokonával, az eltörökösödött Asztannal:

– Nem furcsa neked, Asztan, hogy te meg én, két ubih, különböző nyelveken beszélünk? Én ubihul, te meg törökül? Vagy elfelejtetted az anyanyelvedet?

– Gondold, hogy igen. Mindent értek, amit mondasz, sőt, gondolkodni is ubihul szoktam. De beszélnem könnyebb törökül. A feleségeim is ezen a nyelven beszélnek és veszekszenek. Csak nem beszélhetek önmagammal, mint valami őrült. Husszein efendi, az intéző, időnként, ha szórakozni akar, rám szól, hogy beszéljek ubihul. Belekezdek, az intéző meg röhög, a hasát fogja: „Madárnyelv, na, csiripelj még egy kicsit.” Látom, te tőrt viselsz az öveden, biztosan elkopott, a rozsda is megfogta már, fölösleges teherré vált. Így van ez a mi nyelvünkkel is.

(331–332. oldal)

Végül a maroknyi ubih a görög-török háború (1919–1921) idején elindul ősei földjére – ahova soha nem érkeznek meg, mert menet közben a háború, az éhség, a szomjúság és a betegségek mindegyikükkel végeznek – egyedül Zaurkan Zolak éli túl ezeket a napokat, s így találkozik vele Sarah Kvadzba a nyelvész az ubih nyelv életének utolsó perceiben.

Az utolsó ubih

Az északnyugat-kaukázusi nyelvek és így az ubih kutatásának magyar vonatkozásai is vannak: ezekről a nyelvekről az egyik talán első szójegyzéket az az Evlija Cselebi (1611–1679) török utazó készítette, aki Magyarországot is részletesen leírta. A magyar származású Julius von Mészáros (Mészáros Gyula; 1883–1953), Kemál Atatürk tanácsadója nyelvi-etnikai kérdésekben, 1934-ben német nyelven publikált egy ubih nyelvtant (Die Päkhy-Sprache).

Az utolsó ubih beszélő a valóságban egy bizonyos Tevfik Esenç (1904–1992) volt, aki Hacı Osman faluban a nagyszüleitől tanul meg ubihul – a település egyébként azonos a regénybeli Oszman-Koi faluval. Isztambulban találkozott Georges Dumézillel (1898–1986), aki a harmincas évektől kezdve aprólékos munkával elkezdte leírni és az utókornak megörökíteni az ubih nyelvet, melyben a grúz származású Georges Charachidzé (1930–2010) is segítette. Hans Vogt (1903–1986) norvég nyelvész pedig 1963-ban adta ki Dictionnaire de la langue oubykh, avec introduction phonologique, index français-oubykh, textes oubykhs című kötetét.

Munkájuk eredménye ma az a kevés, de felbecsülhetetlenül értékes anyag, mely rendelkezésünkre áll a – sajnálatos módon – mára kihalt, de holt nyelvként is rendkívül izgalmas ubihról.

Tevfik Esenç sírján az alábbi – saját maga választotta sírfelirat áll:

Ez Tevfik Esenç sírja. Az utolsó ember, aki képes volt azt a nyelvet beszélni, melyet ubihnak neveztek.

Sinkuba szobra Kiskőrösön
(Forrás: Wikimedia Commons / Ahba Cira Fjodorovna / CC CC0 1.0)

Felhasznált irodalom

Evans, Nicholas: Dying words. Endangered Languages and What They Have To Tell Us. Wiley-Blackwell, Malden-Oxford, 2010

Fodor István (főszerk.): A világ nyelvei. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2000

Róna-Tas András: A nyelvrokonság. Gondolat, Budapest, 1978

Sinkuba, Bagrat: A hírmondó. Magvető, Budapest, 1977