Egy korábbi sorozatunkban már olvashattunk Mandzsukuo létrejöttének körülményeiről; e sorozatunkban pedig arról, hogy 1933 elején hogyan alakult a japán-kínai konfliktus. Kovrig János 1933 első napjaiban szemtanúként látja, hogy az „egyszerű” határincidens hogyan válik – egyelőre csak rövid – háborúvá.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Mandzsu restauráció

A Mandzsukuo identitásával és oktatásával foglalkozó korábbi sorozatunkban láthattuk, hogy a japánok – Mandzsúria meghódítását követően – gyorsan azzal a problémával szembesülnek: milyen keretek között igazgassák a hatalmas területet. Hamarosan arra jutnak, hogy nem „közönséges” gyarmat lesz Mandzsúriából (mint pl. Tajvan vagy Korea), hanem „önálló” bábállam. A Mandzsukuo nevű bábállam élére hamarosan az utolsó kínai császárt, Pu Jit állítják (eleinte csak államfőként, később császári címmel). Eközben pedig megkísérlik az „önálló”, bábállami identitás kialakítását is. Így jutnak el arra a többször hangoztatott álláspontra, hogy Mandzsukuo létrejöttére voltaképpen azért van szükség, mert egyrészt soha nem volt Kína integráns része, másrészt a Kínai Köztársaságban tomboló fejetlenség megakadályozza a terület normális kormányzását.

Alig egy évvel Mandzsúria elszakítása után a japán hadvezetés hasonló érvekkel lát neki Zsehol tartomány elfoglalásához. Kovrig így ír erről:

A japánok kardcsörtetése komoly okot adott az aggodalomra. Most már nyíltan követelték Dzsöhot, azon a jogcímen, hogy ez a tartomány Mandzsuriához tartozik és sohasem volt a „tulajdonképpeni” Kína integráns része.

(155. oldal)

Pu Ji 1934 tavaszán
(Forrás: Wikimedia Commons)

A háborús helyzetben – 1933 elején – Pu Ji császári ambíciói, a Mandzsu-dinasztia restaurációja és más lehetőségek még élő realitásként jelennek meg Kovrig könyvének lapjain.

Amíg a tábornokok harci vágytól égtek – a kínai sajtó, a befolyásosak igyekeztek learatni a háborús konjunktúra gyümölcsét, addig új remények kezdtek ébredni az „anciène régime” félretolt embereiben, akik a dolgok gyökeres változásától remélhették sorsuk jobbra fordulását. Az elcsapott, előkelő mandzsu hivatalnokok egymás között a „fu-pi”-ről, a Mandzsu-dinasztia restaurációjáról sugdolóztak. [...S]zájról-szájra járt a hír, hogy a japánok vissza akarják ültetni Pu Ji-t, a pekingi császári trónra. […] Ugyanakkor, a kínai városrészben, olajmécses világa mellett, éjjelenkint folyt a pakolás a gazdag emberek házaiban, mert rémhírterjesztők azzal ijesztgették a lakósokat, hogy a japán repülők szörnyű bombáikkal el fogják pusztítani a föld színéről Pekingnek kizárólag kínaiak által lakott, déli részét.

(157. oldal)

Kínaiakkal folytatott párbeszédei és helyszíni szemléi folyamán azonban Kovrigban egy szemernyi kétség sincs afelől, hogy a konfliktus kiszélesedése egyedül Japán döntésén múlik. A konfliktus eredménye pedig ugyancsak nem kínai kezekben van.

Mindenki érezte: a japán hadvezetőségtől függ, melyik napon lángol fel a harc Sanhájkuán alatt. A józan gondolkozású kínaiak nem fűztek vérmes reményeket a háború kimeneteléhez.

(158. oldal)

A konfliktus ilyen méretei pedig egy új világrend vízióját is keltik.

Egy új világ képe 1933 elején

Kovrig a japán-kínai frontvonal szomszédságában megengedi magának, hogy elmélkedjen egy kicsit a leendő új világ rendjéről.

Kína agóniája a halál és az újjászületés között, a hódításra vágyó japán militarizmus, az évenkint egymillió lélekkel szaporodó japán lakósság terjeszkedési ösztöne, vitássá teszi Kelet-Ázsia jelenlegi politikai helyzetének fenntarthatóságát. Hiába ragaszkodnak görcsösen a nyugati hatalmak, Amerika, a különleges jogaikat biztosító statusquo-hoz, a politikai térkép változását gazdasági, természeti erők diktálják, érvényesülésüknek gátat nem vethet a nemzetközi szerződések papírhegye. Jelenleg úgy látszik, nagyobb akadály a fejlődés útjában az orosz kolosszus, amely hatalmas testével ráfekszik Észak-Ázsiára és a nagy sivatagokon keresztül igyekszik gyilkosan magához ölelni az ázsiai beteg embert, a kínai birodalmat. Újabb orosz-japán háború küszöbén állunk? A csendes-óceáni hegemóniára vágyó Egyesült Államok saját érdekeik biztosítására Kínát akarják fölfegyverezni a veszedelmes japán versenytárssal szemben? A Mongóliák felszabadításával szándékozik Japán behatolni Ázsia szívébe?

(161–162. oldal)

A Zsehol tartománnyal bővült Mandzsukuo
(Forrás: Wikimedia Commons / PANONIAN / CC0 1.0)

1933 januárjának első napjaiban még a náci Németország is csupán lehetőség volt, s hol volt még a második japán-kínai háború (1937–1945), a második világháború... Abban viszont Kovrignak kétségtelenül igaza volt, hogy Zsehol (a kötetben Dzsöho) meghódítása csak a kezdet...

Kétségtelen, többről van itten szó, mint Dzsöho tartomány meghódításáról. Az 1933 hajnalán, Sanhájkuánban eldördült ágyúk új világ születésének adtak üdvlövéseket. […] Pu Ji, az „államfő”, új országot alapított a japánok segítségével. […] Mandzsuriában történelem készül...

(162. oldal)

Mandzsukuo, az új ország, ahova 1933 elején Kovrig készülődött, a történelem valóban érdekes kísérlete volt. Rövid fennállásának (1932–1945) idejével kapcsolatban pedig szerencsések vagyunk, hogy Kovrig János beszámolójából igen érdekes mozzanatokat tudhatunk meg az ifjú államról (és államfőjéről).

A pekingi kapukon kívül, Dzsöho bércein, a jövő fénye derengett előttem. A nagy, mandzsuriai síkon új élet születése csábított ismeretlen csodákkal a bölcsője körül.

[…]

Mennem kellett. Meg kellett válnom a sárga kontinenstől, mindattól, ami elmúlik itten, hogy északon láthassam azt, ami születőben van: Ázsia ismeretlen utakra mutató, most még halvány csillagát.

(162–163. oldal)

A folytatásban Kovrig Jánost immár Mandzsúriában látjuk viszont, a frissiben megszületett Mandzsukuo államfőjével, Pu Jivel.

Felhasznált forrás

Kovrig János: A sárga kontinensen déltől északig. Franklin Társulat, Budapest, é. n.