Sorozatunk korábbi részeiben láthattuk, milyen benyomásokat szerzett Kovrig János kínai utazásának első állomásán, Hongkongban, illetve azt követően Kantonban. Azt is láthattuk, hogy mindkét helyszínen találkozik magyarokkal – Kantonban történetesen Tatz László festőművésszel. Tatz lelkendezve beszél Kovrignak a kínai kultúráról és annak egyik talán legérdekesebb szeletéről, a kínai színművészetről...

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Színház és madzsong

Kovrig Tatz lelkendezése folytán elhatározza, hogy elmegy egy kantoni színházba. A különös élményről következőképpen számol be:

Kanton tetszeleg magának abban, hogy liberális, sőt amerikaias felfogású, mégis ritka eset, hogy színésznőt alkalmaznak a társulatok. A legendás meséjű darabban, amelyet láttam, a női szerepeket férfiak játszották. Ezt csak vezetőm magyarázatából tudom, mert én sohasem jöttem volna rá, hogy a kecses leányszerepek alakítói férfiak.

(41–42. oldal)

A színház után kínai kísérője, egy bizonyos Li, beviszi Kovrigot a város dzsungelébe, ahonnan mindenhonnan különös zaj hallatszik: mintha apró dominók zaja lenne.

Madzsong
(Forrás: Wikimedia Commons / Kowloonese / CC BY-SA 3.0)

– Verébcsiripelés, – mondta Li – így hívjuk mi a ma-dzsong játék zaját.

Találó kifejezés, valóban madárcsicsergéshez hasonlít a különös zaj, amelyet a ma-dzsong dominószerű táblácskáinak tologatása, dobálása okoz. Többszázan, talán ezren, játszhatnak ezekben a mellékutcákban, az éttermekben és szállodákban, a zaj után ítélve. A ma-dzsong Kínában hazárdjáték, és amint Li beszélte, nagy vagyonok pusztulását okozta már a „verébcsiripelés”.

(45. oldal)

A játék kedvéért Kovrig maga is beszáll egy játszmába. Vesztére...

A játékláz engemet is elfogott és annak ellenére, hogy állandóan vesztettem, alig tudtam otthagyni a játékbarlangot, amely, ha primitívnek is látszik, az ember nyerészkedési szenvedélyét éppen úgy kielégíti, mint akár a montecarlói elegáns kaszinó.

(48. oldal)

Miután a helyi kultúra magaslatait és mélységeit is megtapasztalta, Kovrig újságíróként találkozik a helyi politika egyik prominensével.

Kínai ügyek

Egy korábbi sorozatunkban már utaltunk rá, hogy Mandzsúria megszállásának Japán pontosan olyan ürüggyel lát neki, hogy Kínában hiányzik az egység, eluralkodott a káosz, a belharcok pedig veszélyeztetik a japán érdekeket Mandzsúriában. Az 1920-1930-as évek fordulóján – bár a nankingi kormány elvi egységet hozott el Kínában – valójában polgárháborús állapotok uralkodtak. A japán agresszió elleni egységfront sem alakul ki azonnal, a belső megosztottság fennmarad. Kovrig János így ír erről:

Hivatalosan Dél-Kínának külügyminisztere nincsen. A gyakorlatban mégis évek óta külön úton jár a kantoni külpolitika és ez lehetővé teszi, hogy a nagyhatalmak önző érdekeiket dűlőre vigyék a nankingi kormány nemzeti törekvéseinek rovására. A mandzsuriai konfliktus – egy időre – közelebb hozta a két testvérkormányt és Kanton, legalább is forma szerint beleegyezett abba, hogy a közös külpolitikai vonalvezetés biztosítására nankingi diplomata működjék a déli fővárosban.

(32. oldal)

Kovrig audiencián találkozik a fent említett nankingi diplomatával, akivel elbeszélgetnek – egyebek mellett – a kínai és magyar névhasználat kérdéséről is:

– Csü-Su-szen, külügyi titkár.

Cambridgeben tanult, bejárta az egész világot. Beszélgetés közben nézegette névjegyemet az ifjú Csü és csodálkozott azon, hogy mi is először a családi nevet írjuk és azután a személynevet, akárcsak a kínaiak.

– A mi felfogásunk szerint logikus, hogy a családi név legyen az első, csak azt nem értem, miért van szükségük három névre.

– Tudom, idegeneknek nehéz megjegyezni a hármas neveket, de azért ne panaszkodjék.

(34. oldal)

Néhány oldallal később pedig egy igen elgondolkodtató passzusra bukkanunk, mely számos kérdést vet fel:

Hat héttel később a sangháji ujságokban olvastam, hogy Dél-Kína külügyminisztere ételmérgezésben meghalt. Kantoni tisztelői „lakomára” hívták meg egy kígyóétterembe.

(37. oldal)

Megmérgezték volna? Véletlen baleset? Egy biztos: kantoni kulináris tapasztalatokra Kovrig még az előtt szert tesz, hogy a fenti hírt Sanghajban olvasta volna Csü Su-szen haláláról. Lehet, hogy ha a diplomata előbb hal meg, Kovrig nem számolt volna be az alábbiakban a kantoni gasztronómiáról.

Bepillantás a kantoni konyhába
(Forrás: Wikimedia Commons / shimown / CC BY-SA 2.0)

Kulináris és egyéb élvezetek

Kínai kísérői társaságában Kovrig bevezetést nyer a kantoni konyha rejtelmeibe. Így ír:

Indiában hozzászoktam az egzótikus ételekhez, mégis, be kell ismernem, ez a kantoni vacsora felülmúlta képzelőtehetségemet. Apró tálacskákban főzelékféléket, salátákat, pörköltszerű ételeket hoztak. Levest utoljára, hogy „kitöltse a hézagokat, amelyek az elfogyasztott, darabos ételek után maradtak”. [...] Fogalmam sem volt arról, mit eszem. Kérdéseimre meglepő feleleteket kaptam.

– Toisáni kígyó... hízlalt kutya... Valami bogár, nem tudom az angol nevét...

Óvatosságból akkor kérdeztem, amikor már bekebeleztem az ízletes fogásokat, nehogy elmenjen tőlük a kedvem. Biztosíthatok mindenkit, legnagyobb gusztussal fogyasztaná el bármelyik olvasóm ezeket az ételeket és utánuk nem bánná, hogy kutyát, kígyót vagy „valami bogarat” evett. A kantoniak ügyes szakácsművészek, konyhájuk állítólag, első az egész világon. Tapasztalatom kevés ahhoz, hogy megítéljem, mennyire igaz ez az állítás, de tény, Kantonban kitűnően lehet kosztolni.

(45–46. oldal)

Az étkezés azonban a vacsora csupán egyik összetevője. Az alábbi jelenetben bepillantást nyerünk abba, hogyan mulatott egy kantoni úr 1932-ben:

„Szing-szong görl” – sing song girl; Henri Cartier-Bresson fényképe 1949-ből
(Forrás: http://1.bp.blogspot.com/)

Étkezés alatt, egymás után három szing-szong görl jött be hozzánk, játszottak különös hangszereken, énekeltek még különösebb dalokat és rövid műsorszámok után eltávoztak. Kis idő múlva, amikor más vendégeknél is pendliztek kicsit, visszajöttek és leültek – hátunk mögé.[...]

A nehéz, édes kínai bor hamarosan megtette hatását. Tek Lung barátunk hátraszólt valamit a szing-szong görlnek, mire ez közelebb húzta székét, átölelte az idős kereskedőt, lassan kigombolta hosszú, kínai ruhájának felső három gombját és kezecskéjét a szürke szövet alá csúsztatta. A ruha redőzése elárulta, hogy a lány finoman simogatja vendégét a szíve fölött. Kérdően Li-re néztem, mire az közömbösen válaszolt:

– Szívmasszázs, így mondják az angolok.

A szórakozásnak igen sok módja van és nem szabad megbotránkozni azon, hogy a kínai urak évszázadokkal, vagy talán évezredekkel ezelőtt bevezették a szívmasszázst, ezt az ártatlan flörtöt, amely szalonképes náluk, a legelőkelőbb társaságokban is.

(46–47. oldal)

Bizonyára... De hogy közelebbi képet kapjunk a „szing-szong görlök” világának hangulatáról, zenei aláfestésként az érdeklődők számára javasoljuk a Sing Song Girl című nótát 1931-ből Ben Pollack és zenekara valamint Benny Goodman tolmácsolásában.

A versfordítás iránt kedvet érző olvasóinkat ezennel tisztelettel arra kérjük, küldjék be a dal szövegének megfelelő – és politikailag hasonlóan (in)korrekt – magyar fordítását:

My Sing Song Girl,
My little yella Cinderella,
Tell me could there be a
Chinaman’s chance for me?

Oh, Sing Song Girl,
Although I know you’d fool a fella,
Could you do a thing like that
To young Sam Lee?

Some night, Sing Song Lady
Puff a little smoke and sleep,
I come catch ’em up, maybe,
To my shop we’ll creep.

Where you’ll be mine,
I’ll bet you all the tea in China,
Sing a little love song,
Sing Song Girl for me.

A folytatásban Kovrig Jánost Dél-Kínában kísérjük tovább útján Shanghaj felé.

Felhasznált forrás

Kovrig János: A sárga kontinensen déltől északig. Franklin Társulat, Budapest, é. n.