Kovrig János a második világháború idején a Földművelésügyi Minisztérium sajtófőnöke; 1948-ban Kanadába emigrál. Fia, Kovrig Bence (Bennett Kovrig) történész, politológus; a University of Toronto professor emeritusa.

1932 októberében egy magyar újságíró érkezik Kínába. Kovrig János (1899–1962) korábban éveket élt Holland Kelet-Indiában, majd Ázsiában szerzett tapasztalataiban bízva újságjától azt a megbízást kapja, hogy közelről is kövesse nyomon az 1931-1932 fordulóján Kínában és Mandzsúriában kialakult helyzetet. Korábbi cikksorozatunkban már beszámoltunk a Mandzsukuo bábállam megalakulása és önálló identitásának megteremtése körüli fordulatokról. A továbbiakban Kovrig Jánost követjük Kínában 1932-1933-ban. A szerző itteni úti élményeit A sárga kontinensen déltől északig című könyvében írja meg; az alábbiakban is erre támaszkodunk.

A sárga kontinensen déltől északig
(Forrás: axioart.com)

Küldetéséről a szerző így ír:

Azzal a meggyőződéssel indultam útnak, hogy eléggé ismerem a keleti embereket és biztosan eligazodom majd közöttük. A nagy magyar napilap, amely a kínai kontinensre és a mandzsuriai harctérre küldött, szintén ebben bízott, amikor tudósítójának kinevezett.

(7. oldal)

Kovrig hajón érkezik Kínába – első állomása Hongkong.

Sztereotípiák és valóság

Amikor a Kovrigot is szállító hajó kiköt Hongkongban, a szerző az alábbi gondolatairól számol be:

A Queen’s Pier Hongkongban, 1925-ben
(Forrás: Wikimedia Commons)

Amerikai filmek jutottak eszembe, hátborzongató szörnyűségek, középpontjukban sárgaarcú, copfos kínaiak állanak, kezükben a tőr és szemükben gyűlölet, amely szánalmat nem ismer. Hányszor szégyeltem magamat, hogy percig is hitelt adtam az ilyen rosszindulatú beállításnak, amely egy nagyobb földrész több, mint négyszázmillió lakosárol igyekszik elhitetni, hogy rosszlelkű. Négy évig éltem a hollandi gyarmatokon, megismertem a műveltség különböző fokain álló népfajokat és rájöttem arra, hogy rossz és vad emberek nincsenek.

(7. oldal)

Gondolatmenetét így fűzi tovább:

Minél közelebb férkőzünk idegen népekhez, annál bizonyosabbá válik, hogy a sok különbözőségnél nagyobb az a közös, örök hasonlóság, hogy emberek vagyunk.

(7–8. oldal)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

S bár még útja elején van – aminek végcélja Mandzsúria – az első benyomások alapján a szerző az alábbiakat is megfogalmazza:

Mandzsuriában japániak verekednek, a sajtó naponta ír az ébredő Kínáról, a nemzeti érzés megújhodásáról, az egységes akcióról, amely el fogja söpörni a felkelő nap fiait a kínai kontinensről. Déltől északig Mandzsuria segítségére fognak sietni a kínai hazafiak...

(9. oldal)

E filozofikusabb, a Kínával való első találkozás kapcsán megfogalmazódott gondolatok után a szerző szól magáról a brit gyarmatról, Hongkongról is.

Felejthetetlen látvány az érkezőnek az európaias házakkal büszkélkedő Hongkong-sziget, a Victoria-City, amely festői utcákkal kapaszkodik a háttérben emelkedő gránithegyre.

(10. oldal)

Hogy képünk lehessen a szerző benyomásairól 1932-ből, tekintsünk meg egy néhány évvel később, 1937-ben Hongkongról készült videót.

Magyar Hongkong

Magyarok mindenhol vannak – tartja a közvélekedés. Erre látszik ráerősíteni az alábbiakban a szerző tapasztalata is:

A Kuhn & Komor hirdetése
(Forrás: inherited-values.com)

A Charter Road-on magyar nevet láttam egy cégtáblán: Komor & Komor. Bementem a kínai műkincsektől pompázó boltba és az üzlet mélyének félhomályában vörösen csillogó Budha-szobrok, faragványok, elefántcsont Kuán Jin-ek között szívélyesen mosolygó öreg urat találtam. Magyarul mutatkozott be: Komor Szigfrid a neve. Lassanként derengeni kezdett előttem, pesti lapok szenzációs hírei jutottak eszembe egy magyar zsidó fiúról, aki vagy ötven évvel ezelőtt Jávába vándorolt, onnét Japánba, majd Kínába került és megalapítója a „Komor-dinasztiának”, amely hosszú ideig úgyszólván egyedül képviselte Magyarországot a Távol-Keleten. Bár a háború idején ezzel vagyonát tette kockára a brit Hongkongban, Komor bácsi megmaradt magyar állampolgárnak. Házát, amelynek falán „Villa Hungaria” olvasható, a Baedecker is említi, mint valóságos múzeumot. Alkalmam volt megcsodálni a páratlan kínai műkincseket Komor Szigfrid lakásán, ahová az öreg úr magyaros vacsorára meghívott.

(13. oldal)

A Kuhn & Komor cég üzlete Sanghajban
(Forrás: delcampe.net)

Komor Szigfrid 1888-ben társult be a Jokohamában 1869-ben alapított Kuhn & Co. ajándéktárgy és műkereskedő cégbe, mely 1895-től viseli a Kuhn & Komor nevet. (A Kovrig által írt „Komor & Komor” minden bizonnyal elírás.) A cég ajándéktárgyak, régiségek értékesítésével foglalkozott; ügyfeleik között szerepelt többek közt Hopp Ferenc is, akinek egyebek közt ma a nevét viselő Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumot is köszönhetjük. A cég hamarosan Japánon kívül is terjeszkedett: Kínában több üzlete is volt. Kovrig János egyik következő állomásán, Sanghajban még találkozunk majd a Komor családdal.

A hipokrácia diszkrét bája

Kovrignak szerencsére van ideje tanulmányozni a brit kolónia életét. Megjegyzései igen izgalmas képet festenek a korai harmincas évek gyarmati életéről:

Estefelé megtelnek a hongkongi klubok, az angol társasélet jellegzetes találkozóhelyei. Tánclokálok nincsenek itten, a konzervatív brit rendőrség nem engedi. Ellenben szemethúny afelett, hogy gombamódra szaporodnak a „dancing academy” nevű intézmények, ahol tanulás jogcíme alatt éjjel-nappal vígan folyik a tánc. Az angolok büszkén mondhatják, hogy prostituáltakat nem tűrnek a gyarmaton. Ezzel szemben, forgalmasabb utcákon, majd minden házban van egy „massage salon”, amelyet sűrűn látogatnak a helyőrség skótszoknyás bakái. Így fest a gyakorlatban a rátarti brit puritánizmus.

(16–17. oldal)

Amikor pedig felmerül a kérdés, hogyan is értékelhető a brit jelenlét Hongkongban, Kovrig egy helyi újságírót idéz, aki így nyilatkozik:

„Ez az angol gyarmat kultúrhivatást tölt be Kínában. Sajnos, kevesen látják ezt be a kínaiak közül. [...] Mi a középkorból segítjük át a kínaiakat a modern újkorba.”

(18. oldal)

Hongkonggal kapcsolatos benyomásait az alábbiakban összegzi a magyar újságíró:

Igazuk volt azoknak, akik előre figyelmeztettek, hogy Hongkong elsősorban angol gyarmat és csak azután Kína. Mégis már ebben az európaias kikötővárosban, a nyugati és keleti kultúra sajátságos olvasztóüstjében kiütköznek azok a problémák, amelyekkel az újjáalakulró Kína küszködik.

(19. oldal)

Ezekkel a gondolatokkal folytatja útját Kovrig János immáron az „igazi” Kína felé: első állomásán sorozatunk következő részében kísérjük el – Kantonba.

Felhasznált forrás

Kovrig János: A sárga kontinensen déltől északig. Franklin Társulat, Budapest, é. n.