Sorozatunk előző részében a jéghegy metaforájának segítségével igyekeztünk megmagyarázni az autizmusban leggyakoribb viselkedési problémák és az ezek mögött meghúzódó okok közötti összefüggést. Azok, akik nincsenek közelebbi kapcsolatban egy adott autista személlyel és/vagy kevés ismerettel rendelkeznek az ASD-ről (az autizmusspektrum-zavar angol nevéből alkotott betűszó, melynek használata egyéb nyelveken is elterjedt), egy furcsa, esetleg zavaró viselkedés mögött sokszor hajlamosak nevelési hibát vagy a személyiség gyengeségét látni. Pedig valójában a tapasztalt viselkedés mélyén mindig találhatóak olyan tényezők, melyek az autizmus kultúrájában teljesen megszokott módon vezetnek az adott megnyilvánuláshoz. A különböző rutinokhoz való – számunkra irracionális – ragaszkodás például szeszélynek vagy hisztinek tűnhet, valójában azonban egy hatékony megküzdési stratégia a világ érthetetlenségével, kiszámíthatatlanságával, illetve az ezek által okozott frusztrációval szemben.

Az autisztikus jéghegy
(Forrás: Kamrás Orsolya)

Düh és agresszió

Az alábbiakban a dühkitörések és az agresszió témáját járjuk körül, amelyek többnyire a leglátványosabb problémák, konfliktusok forrásai, ily módon talán az autizmus tünetei közül leginkább útjában állnak az autisták elfogadásának és társadalmi integrációjának.

Minden érintett számára fizikailag és lelkileg is a legfájdalmasabb élmények azok, amikor a látszólag indokolatlan és kontrollálhatatlan düh megnyilvánulásaival találkozunk. Az óvodától a munkaerőpiacig az autizmussal élők elfogadásának komoly gátja a félelem attól, hogy „bármikor bekattanhatnak”, és kárt tehetnek a körülöttük lévőkben vagy önmagukban. Mindannyiunk fejében ott él a kép a kezét a füléhez szorító, visító kisgyerekről, vagy az ordibáló, esetleg lökdösődő, össze-vissza csapkodó felnőttről, akinek ijesztő viselkedését csak értetlenül szemlélni tudjuk, sokszor még a legjobb szándék is kevés ahhoz, hogy segítsünk.

A dühkitörések az autizmussal élők többségénél gyakran előfordulnak, és megjelenési formájuk olykor semmiben sem különbözik a neurotipikus emberek dühétől: kiabálás, csapkodás, tárgyak dobálása, ütés, rúgás stb. Időnként viszont olyan önsebző tevékenységekben öltenek testet, mint a saját kéz harapása, karmolása, és megesik, hogy az illető személy komolyan veszélyezteti a saját testi épségét, pl. a falba veri a fejét. A problémát súlyosbítja egyrészt az, hogy az elmeolvasás képességének hiányosságai miatt (erről bővebben olvashat sorozatunk következő részében) egy autista személy jórészt képtelen felmérni azt, hogy fájdalmat okoz a másik embernek, másrészt a szenzoros működés eltérései miatt saját fájdalomérzete is jóval tompább lehet az átlagnál, így akár életveszélyes sérülést is okozhat magának.

Korlátozott kommunikációs képesség

A dührohamok többségének kiváltó oka az autizmussal együtt járó korlátozott kommunikációs képesség. Vagyis ami számunkra indokolatlan dühöngésnek tűnik, az az esetek nagy részében kísérlet valaminek a közlésére. Könnyen előfordulhat, hogy az autista személy, különösen ha nem beszélő autista, nem tud megfelelő módon kifejezni olyan számunkra banális dolgokat, mint hogy fázik, zavarja valami, még mindig éhes, fáj valamije, unatkozik, szeretné abbahagyni az adott tevékenységet stb. Az is gyakori, hogy a spektrumon lévő embertársunk egyszerűen nem érti, mit  kérnek vagy várnak tőle, fáradt, fél, és nem tudja ezeket megfelelően kifejezni, és/vagy nem áll módjában kilépni az adott szituációból.

Edvard Munch: Szorongás
(Forrás: Wikimedia Commons)

Jó eséllyel vezethet dühkitöréshez a környezet hirtelen megváltoztatása vagy az, ha félbeszakítanak, megakadályoznak egy rutint. Utóbbi akár az iskolai zaklatásoknak egy speciálisan autista gyerekeket sújtó és különösen kegyetlen formája is lehet, ami (ahogyan a zaklatás általában) azonnali közbelépést igényel.

Vannak olyan esetek, amikor a szélsőséges dührohamok miatt gyógyszeres beavatkozás is szükségessé válik, ez azonban mindig gondos mérlegelést igényel, és mindig csak tüneti kezelés lehet, az agresszív viselkedés mögött álló okot nem szünteti meg.

A dühöngés mint rutin

Bármilyen furcsának tűnik, sokszor éppen a környezetből kiváltott, jól kiszámítható (és egyébként abszolút érthető) reakció járul hozzá ahhoz, hogy a dühös, agresszív viselkedés rossz beidegződéssé, rutinná váljon. Ezért is nagyon fontos a mielőbbi fejlesztés az autizmussal diagnosztizált gyerekek esetében, és ezért is a fejlesztés egyik kardinális pontja megtanítani az érintett személyt adekvát módon segítséget kérni. A PECS (képcserés kommunikációs rendszer) és egyéb vizuális vagy más módszerek lehetővé teszik, hogy a kommunikáció hatékony formáit elsajátítva csökkenjen a dühkitörések száma, ezért (is) arra biztatjuk olvasóinkat, hogy ha ilyesmivel találkoznak, legyenek partnerek ezek használatában.

PECS kártyák
(Forrás: Wikimedia Commons)

Általában egyébként a legtöbb, amit laikusként tehetünk, hogy higgadtan reagálunk, és amennyire tőlünk telik, megszüntetjük a problémás helyzetet. Az persze szintén nagyon széles spektrumon mozoghat, hogy mi az, ami tőlünk telik. Van, amikor elég, ha nyugodtan, de határozottan jelezzük, hogy nem jó nekünk, ami zajlik, és megkérjük az illető személyt, hogy hagyja abba. Van, amikor csak annyit tehetünk, hogy odébb megyünk, és van, amikor le kell fogni valakit, nehogy kárt tegyen magában vagy másban. Ami viszont biztosan nem vezet eredményre, az az agresszív válaszreakció, a megszégyenítés vagy a büntetés, különösen a késleltetett szankcionálás.

„Békés” agresszió

Az is gyakorta előfordul, hogy az autizmussal élő embernek nincs dühkitörése, viselkedése mégis agresszívnek tűnik a külső szemlélő számára. Például úgy kezdeményez interakciót, hogy ráüt a másikra, a bevett üdvözlési formák helyett belép a személyes terünkbe, túl hosszan, túl erősen megölel, esetleg az arcunkba csíp stb. Ilyenkor ugyanazok a tényezők állnak a viselkedés hátterében, amelyek az egyéb, szociálisan nem elfogadott viselkedési formákért is felelősek.

Mint arról már többször írtunk (és a jövőben sem fogjuk abbahagyni ennek hangsúlyozását), az autizmus legmélyén a jelentésadás zavara húzódik, vagyis az, hogy a spektrumon lévő emberek nem tudják megfelelő módon összekapcsolni az érzékszervi benyomásokat és a mögöttük húzódó gondolati tartalmakat. Ebből adódóan komoly nehézségekbe ütközik számukra olyan szociális normák elsajátítása, mint az illő érintési formák megkülönböztetése a zavaróaktól, a megfelelő térközszabályozás stb., ehhez társul még az elmeolvasás képességének már említett zavara, illetve a szintén sokszor említett eltérő szenzoros működés.

Az is előfordulhat, hogy az autista személy számára izgalmas érzékszervi élményt nyújt az agresszió által kiváltott reakció, a kiáltás, az érdekes (valójában fájdalmas) arckifejezés, de akár a rossz viselkedést követő szidalmazás is (gondoljanak a korábbi cikkünkben bemutatott hang nélküli operaáriára – pont ugyanilyen mókás lenne egy magából kikelve szidalmazó ember is, ha nem tudnánk, mi van a háttérben). Éppen ezért is fontos, hogy ha ilyen viselkedést tapasztalunk, határozottan de higgadtan, a „showműsort” mellőzve reagáljunk.

Az alábbi videóban egy autista fiatalember beszél az agresszióról, illetve a mögötte meghúzódó szorongásról és frusztrációról.

Sorozatunk következő részében eláruljuk, mi az a szupererő, amivel olvasóink többsége rendelkezik, autista embertársaink viszont ennek hiányában nap mint nap bajba kerülnek.

A szerző autista gyermeket nevelő szülő, tanár.

A sorozat korábbi részei:

Mi az autizmus, és mi nem?

Egy kicsit mindenki autista?

Az autizmus kultúrája

Időtlen idők

Kottából játszani az életet

Mit vegyünk egy autistának karácsonyra?

A jéghegy csúcsai

Forrás:

Mesibov – Shea – Schopler: Az autizmus spektrum zavarok TEACCH szemléletű megközelítése. Kapocs Kiadó