Korábbi cikkünkből tudhatja az olvasó, hogy a polipok és egyéb fejlábúak (más elnevezéssel lábasfejűek) nemcsak szépek, de okosak is. Értelmi képességeikkel kiemelkednek a gerinctelen állatok közül, sőt bizonyos tekintetben még akár fejlettebb gerincesekkel is versenyre kelnek. Mindenképpen érdemes lehet tehát utánanézni annak, mit derítettek ki eddig a kutatók a fejlábúak kommunikációjáról, hátha e területen is meglepetés ér minket!

Hapalochlaena lunulata, egy apró, de rendkívül mérgező polipfaj
(Forrás: Wikimedia commons / Jens Petersen)

Már említettük, hogy a fejlábúak nem feltétlenül társas lények. A skála a „magányos farkas” polipoktól a szociábilisabb tintahalakon át a rajban élő kalmárokig terjed. Azt várnánk, hogy ez utóbbiak bonyolultabb kommunikációra képesek, és valóban vannak erre mutató adatok; de kezdjük az elején!

A tintahalak magyar nevük ellenére nem halak, hanem puhatestűek.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Jöjj, kedvesem

A fejlábúak ha egymással kommunikálnak, ezt javarészt párosodás céljából teszik. Erre nincsen sok lehetőségük, mert szaporodás után rendszerint elpusztulnak! (Ha valakit kimondottan a polipok szaporodási ciklusa érdekel, ne hagyja ki ezt a nagyszerű fotósorozatot.)

Hangokat nem adnak. Habár van hallásuk, ezt az érzékszervüket valószínűleg csak a közeledő ragadozók észlelésére használják: japán kutatók az Octopus ocellatus polipfajon megfigyelték, hogy mély hangok hatására először felfüggesztik légző mozgásaikat, majd védekező reakciót mutatnak. (Ezt a fajt Japánban könnyű beszerezni – akár a Tokiói-öböl homokpartjairól is begyűjthetőek.)

A fejlábúak vizuális jelrepertoárja annál gazdagabb: változtatják az alakjukat, testhelyzetüket, színüket, apró izmokkal módosítják felületük textúráját – például rücskösek lesznek. Ezekből a jelekből egyszerre többet is képesek mutatni, így alakulnak ki a kommunikációra használt jelzéseik. Ezek a jelzések több alkotóelemet tartalmaznak, ritualizáltak és jól körülhatárolt jelentésűek. Például a Loligo plei esetében: csíkos mintázat + sima textúra + egyenesen tartott lábak + stb. = „Erősebb vagyok nálad!”.

Loligo plei. Intenzíven halásszák.
(Forrás: Wikimedia commons)

Általánosabban jellemző, hogy a kommunikációra használt testtartásoknál – szemben a rejtőzködésre szolgálókkal – a testkontúrok egyszerűek. Ez elősegíti a jelek azonosítását, míg a rejtőzködésnél épp az az előnyös, ha a ragadozó egyáltalán nem is állatként értelmezi a látottakat. Ez utóbbit magunk is kipróbálhatjuk a következő tintahalas-polipos videóval (különösen 4:30-tól igen meggyőző):

Körülbelül annyiféle kommunikatív jelzése van egy fejlábú fajnak, mint a madaraknak vagy emlősöknek (értelemszerűen az embereket kivéve), viszont azokénál jóval bonyolultabban kivitelezhetőek is lehetnek, akár tucatnyi alkotóelemet is tartalmazhatnak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a tartalmuk is összetettebb lenne. Magyar példával: kisgyerekes szülők tudják, hogy azt nehezebb kimondani, hogy 'mogyoró', mint azt, hogy 'alma'; de ez nem jelenti azt, hogy a mogyoró bonyolultabb dolog lenne az almánál...

Nem neked szántam!

A fejlábúak akár egymásnak ellentmondó jelzéseket is adhatnak egy időben. Mint az Hanlon és Messenger klasszikus szakmunkájában olvasható, egyes kalmárfajok hím egyedei párosodás alkalmával testük nőstény felé eső részén a „minden rendben” mintázatot mutatják, viszont ha vetélytárs küzeledik, a másik oldalukon egy agresszív, más hímeket elriasztó mintát jelenítenek meg. A rivális állat megpróbál a nőstény közelébe férkőzni, és az eredeti hím gyakori pozícióváltásra kényszerül. Eközben viszont folyamatosan úgy változtatja a mintázatát, hogy a nőstényt ne riassza el, tehát hogy mindkét fajtárs továbbra is a neki szánt üzenetet kapja.

Ebben a videóban hasonló viselkedést figyelhetünk meg:

A beszélő tintahal?

Felmerülhet bennünk, hogy kéznél van ez a bonyolult szín- és formarendszer, ami nyugodtan elég lenne ahhoz, hogy az emberihez hasonló nyelv települhessen rá. Biztos, hogy a fejlábúak csak néhány kötött kombinációt használnak belőle kommunikáció céljaira? Elvégre más területeken rendkívül intelligensek.

Ez az összefüggés amerikai kutatóknak már a nyolcvanas években eszébe jutott, sőt első nekibuzdulásukban azt is állították, hogy egyes fejlábúak – például a Sepioteuthis sepioidea nevű kalmárfaj – jelei nem zárt rendszert alkotnak, hanem nyíltat és bővíthetőt: olyat, mint valamilyen természetes nyelv. Ez azért is érdekes, mert ez a faj is rajban él, tehát lenne mire használnia a nyelvet:

Sajnos a vizsgálatok nem igazán támasztották alá ezt a feltételezést, habár még rengeteg a nyílt kérdés. Például azt sem tudjuk, pontosan hogyan használják kommunikációra az általunk legutóbb bemutatott polarizációs jeladó képességüket. Mivel kevés kutató foglalkozik fejlábúakkal, egyelőre még abban sincs egyetértés, hogy mennyire van egy kalmárrajnak belső struktúrája: egyes kutatók szerint az állatok között bonyolult dominanciahierarchia létezik, mások szerint csak esetlegesen csoportosulnak össze. Léteznek olyan viselkedések is, amelyeket egyes megfigyelők munkamegosztásnak értelmeznek: a raj utolsó tagjai őrszemként szolgálnak és riasztják a többieket, ha ragadozó közeledik. Mások szerint viszont ilyesmiről szó sincs. Ha még a könyen megfigyelhető viselkedésnek sem tudunk egyértelműen jelentést tulajdonítani, mit várunk a nyelvvel kapcsolatban?

Azért van egy-két érdekes adat. Adamo és Hanlon (1996) például azt találták, hogy minél sötétebb csíkozottságúak a Sepia officinalis egyedei rivalizálás közben, annál valószínűbb, hogy harcra kerül a sor közöttük. Tehát itt egy jel intenzitásának változtatásával a jelentést is tudják módosítani ezek az állatok. Mindenesetre ez még messze áll a nyelvtől, arra pedig egyelőre nem sikerült bizonyítékot lelni, hogy a jeleket nyelvtani szabályszerűségek szerint kombinálnák.

A kérdés fordítva is feltehető: ha a fejlábúak akár beszélhetnének (jelelhetnének) is, akkor miért nem teszik? Lehet, hogy azért, mert nem tudják megkülönböztetni fajtársaikat. Egyelőre legalábbis nem sikerült meggyőzően kimutatni, hogy erre képesek lennének. A néhány erre utaló eredményt úgy is lehet értelmezni, hogy a téri emlékezetüket használják („ott volt valaki”), ahelyett, hogy közvetlenül ismernék fel a fajtársukat. Ez pedig hátráltathatja a törzsfejlődés során a nyelv kialakulását.

Végül pedig nézegessünk vadászó és párosodó tintahalakat:

Irodalom

Hanlon, R. T., Messenger, J. B. (1998): Cephalopod Behaviour. Cambridge: Cambridge University Press.

Mather, J. A. (2004): Cephalopod Skin Displays: From Concealment to Communication. In: Oller, D., Griebel, U. (szerk.) Evolution of Communication Systems: A Comparative Approach.

...és a cikkben látható hivatkozások