A 20. század jó részében a bálnamegfigyelő állomások néhány méteres, fából ácsolt, vízen úszó szerkezetek voltak. A cetológusok időnként felkéredzkedtek halászhajókra is, ahol a kifogott bálnák zsírvastagságát, gyomortartalmát, ivarmirigyeit, fülzsírját vizsgálták. Csupa olyan dolgot tudtak meg, ami leginkább a halott állatokra jellemző: mit ettek utoljára, mikor érhették el az ivarérettségüket, mennyi ideig éltek.

Talán épp útra kel
(Forrás: sxc.hu/fokko)

A második világháború véget vetett a tűnődő gyomortartalom-méréseknek és a bálnavadászatnak is, a bárkákat ugyanis sok esetben hadrendbe állították – olvasható az eoearth.org honlapján. A német halászok például nem cetekre, hanem ellenséges tengeralattjárókra lestek, a japánok apró tengeralattjárókat szállítottak, és így tovább. A déli vizekben mindez jó hatással volt a tengerek élővilágára, északon azonban a bombák és víz alatti aknák több ezer cet életét oltották ki. Miután vége lett a háborúnak, néhány biológus újra az óceánokat kezdte tanulmányozni és elkezdték figyelni a bálnák kommunikációját is. Ehhez víz alatti mikrofonokra, úgynevezett hidrofonokra volt szükség. Leonardo Da Vinci már 1490-ben papírra vetette, hogy a vízbe egy hosszú csövet kéne helyezni, amelynek a víz fölötti részébe belehallgatózva nagy távolságról meg lehetne hallani a hajókat, azonban az első igazi hidrofonokat csak az első világháborúban kezdték használni. Az eszközt bálnamegfigyelésre elsőként William Schevill vetette be az ötvenes években. A cetológus a massachusettsi Woods Hole Oceanográfiai  Intézetben több mint harminc tengeri emlős (köztük ámbrás cetek, kék bálnák, delfinek és fókák) hívójelét dokumentálta.

Tengerbiológia és hidegháború

William Schevill olyan mértékű ismeretekre tett szert, hogy egy alkalommal a Szovjetunió és az Egyesült Államok közti feszült helyzet megoldásához is a segítségét kérték a hidegháború éveiben. Az amerikai hadsereg szakemberei alacsony frekvenciájú hangjelzéseket észleltek a mélyben és azt gyanították, hogy az oroszok keze lehet a dologban, biztos ezekkel a hangokkal akarják bemérni a tengeralattjáróikat. Schevillt hívták segítségül, aki kollégájával, William Watkins-szel megtalálta a titokzatos hangok forrását. Mint kiderült, az oroszok nem voltak a spájzban, csak néhány közönséges barázdásbálna üzent egymásnak a mélyben. Így járult hozzá a tengerbiológia a hidegháború megszűnéséhez. Miután mindez kiderült, a barázdásbálnákat nem minősítették az Egyesült Államokra veszélyes ügynököknek, de azért onnantól az amerikai katonaság előszeretettel használta ezeket a 30-70 tonnás jószágokat lőgyakorlatok célpontjaiként.

Ismeretes, cikkünk első részében áttekintettük, milyen módon szólalnak meg a cetek. Nem könnyű neki, mert a művelethez nem hangszálakat használnak. Röviden összefoglalva a fogascetek (Odontoceti) a denevérek által is alkalmazott echolokációval, vagyis visszavert hangok segítségével tájékozódnak. Az echolokációs hangok magas frekvenciájúak, 50 kilohertz-től (1 Hertz leegyszerűsítve az 1 másodperc alatti rezgésszám) 130 kHz-ig terjednek, míg egyes delfin fajok akár 110-150 kHz-es hangokat is kibocsáthatnak (az ember hallástartománya 20 Hz-től 20kHz-ig terjed, de ez inkább elméletben igaz). Mindez életbevágóan fontos a fogasceteknek, ha ugyanis nem tudják kiadni vagy észlelni ezeket a hangokat, akkor „megvakulnak”, és rövid időn belül elpusztulnak. A sziláscetek (Mysticeti) alacsony frekvenciájú hangokkal és „phonic lips” helyett gégefővel, idegen szóval larynx-szal operálnak. Ezek a hangok gyengébben szólnak ugyan, de nagyobb távolságokra is elhallatszanak. Becslések szerint a közönséges barázdásbálnák 20 Hz-es hívóhangját például több száz kilométerről is észlelni tudják a társaik. (Az emberekhez képest – akiknek a víz alatt a koponyacsont közvetítése miatt nem megy az „irányhallás” – az ő fülük rezgésmentesen beágyazott, így jól működik a különböző irányból érkező hangok esetén.) Szakemberek úgy vélik, a szilás cetek az alacsony frekvenciájú hangokat ugyanúgy használják, mint fogas társaik az echolokációt. Jól jön ez a készség a hosszú vándorlások alkalmával, de a jéghegyek észlelésénél is.

Röffenések, bugyogások, füttyök

A cetek olyan mélységekben élik napjaikat, ahol nincsen elég fény a tájékozódáshoz, ezért a táplálékuk helyzetét is hangok segítségével határozzák meg. Idővel aztán az is kiderült, hogy korgásoknak, morajlásoknak, röffenéseknek, bugyogásoknak, nyikkanásoknak, füttyöknek, satöbbiknek fontos szerepe van a párválasztásban is. A púpos bálnák például a nász időszakában egy helyben állomásoznak, ahol a hímek a hangutánzó szavakkal nehezen leírható énekükkel próbálják szerelmi légyottokra csábítani a nőstényeket. Hangjelzésekkel tartják a kapcsolatot az ivadékaikkal, hangokkal navigálnak, vagyis a hangokat szinte minden élethelyzetben használják.

Ahogy W. Tecumseh Fitch, a Szent András Egyetem biológusa egyik dolgozatában fogalmazott, a bálnákról azért is tudnak viszonylag keveset a szakemberek, mert nincs arra mód, hogy fogságban tanulmányozzák őket – ellentétben például a delfinekkel. Ennek ellenére Roger Payne már 1967-ben leírta (kollégájával, Scott McVay-jel), hogy a bálnák egyéni, csak az egyes példányokra jellemző motívumokkal kommunikálnak. Az összeverődött hímek a saját dalukkal próbálják elcsavarni többtonnás menyasszonyjelöltjük fejét, azonban a repertoár évről-évre bővülhet is. Payne a több száz órányi gyűjtéséből 1970-ben bálna-lemezt is kiadott, amelyet attól kezdve több tucat követett az állatbarátok és a kiadók legnagyobb örömére.

Klánok és dialektus

Hal Whitehead biológus a nyolcvanas években rájött arra, hogy az ámbráscetek matrilineáris (anyai ági) csoportokban, vagy más néven klánokban élnek – mind-mind különböző „kultúrával” és dialektussal. A klánok közül néhány kóborló életformát folytat, nagy távolságokat megtéve rövid idő alatt, mások pedig napokig egy helyben állomásoznak. Whitehead leírta a klánok közötti vokalizációk változatait. Az érdekesség kedvéért ez hozzávetőleg így néz ki: az egyik csapat csettint-csettint-csettint-csettint-csettint, míg a másik négy csettintés után tart egy szünetet és csak ezután hangzik el az ötödik csettintés (esetleg kattogás). A további részletektől megkímélnénk az olvasókat. Ezek a kódok megmaradnak vándorlás közben, az idők múlásával is, minden repertoár egy-egy csoport sajátja. Az ámbráscetek kulturális öröksége nem csak a csettintések (kattogások), füttyök, zörejek és szünetek ismétlődésében, hanem egy sor más viselkedési formában, táplálkozási szokásban, együttúszásban, de még a székletürítésben is tetten érhető – véli Whitehead.

A púpos bálnáknál a kultúra közvetítése is megfigyelhető. Ezek a jószágok mindig a magukra jellemző énekeket hallatják, legyenek akár 4500 kilométerre egymástól. Ez vagy úgy lehetséges, hogy ilyen távolságból is hallják a másik csoport nótáját, vagy úgy, hogy a nyári hónapokban, amikor északra vonulnak, a közös táplálkozások közben lesik el egymástól a futamokat. Szárazföldi körülmények között olyan ez, mint amikor a határban összetalálkozó aratóbrigádok hallgatják a szomszéd falu kaszásainak énekét Péter-Pálkor. Az állandóság mellett minden évben apró változásokat is meg lehet figyelni a bálnák nótájában. Néha az is előfordul, hogy hatalmas ugrás áll be rövid idő alatt. Mike Noad, az ausztrál University of Queensland kutatója 1996-ban megfigyelte, hogy az Indiai-óceánról a Csendes-óceánra érkezett két hím púpos bálna, akik új dalokat hoztak magukkal. Állítólag két éven belül a Csendes-óceán összes bálnabikája megváltoztatta az énekét, beépítve az új motívumokat.

Hangzavar a mélyben

Cikkünk első felében megemlítettük a cetek életét leginkább veszélyeztető tényezőt, a hangszennyezést: a katonai szonárok, robbanások, hajópropellerek okozta ártalmakat is. Hosszan lehetne sorolni, hogy a tájékozódásukban megtévesztett tengeri emlősök hányszor vetették magukat partra – az internet tele van ilyen történetekkel. A kialakult helyzetet jól jellemzi, hogy az elmúlt 75 évben a tengereket járó kereskedelmi hajók száma megháromszorozódott, miközben a bárkák mérete, így az általuk kibocsátott zaj is egyre nagyobb. A változás a bálnák kommunikációjára is hatással van, mert nem hallják jól egymást a hangzavarban. A környezetszennyezés és a bálnavadászat eredményeképp a cetfajták egy része a kipusztulás szélén áll. Japán partjaitól például már az 1940-es években eltűntek a kékbálnák. Ha mindez így folytatódik, akkor az előtt halnak ki az óceánokból ezek a jámbor óriások, hogy megértenénk, mit is mondanak.