Bálnának és meg nem értett írónak lenni szívszorító dolog és hasonló sors is egyben: előbbieket ugyanis a vadászat-, utóbbiakat pedig az éhínség miatt veszélyezteti kipusztulás. A Nyest.hu nem akar bálnaként tengődni, sem élete végén New York-i vámhivatalnokként szomorkodni elfeledetten, mint Herman Melville, viszont nagyon érdekli, hogyan kommunikálnak ezek a hatalmas tengeri emlősök, ezért kétrészes sorozatunk első epizódjában közelebbről is körülússza a témát.

Szürke bálna
(Forrás: MTI/EPA/Alejandro Zepeda)

Kifinomult galamb

Ősi bélyegek

A Prof. Bernhard Grzimek szerkesztésében kiadott Emlősök Enciklopédiája szerint „ha az Archeoceti fajokat – a legősibb ismert bálnákat – is számításba vesszük, a cetek (Cetacea) ősi bélyegei a következőképpen alakultak: fogazatuk a magasabb rendű emlősök alapfogképlete, járomívük teljes (járomcsontjuk is van), heréik a hasüregben maradnak, mellső végtagjuk ötujjú. Másodlagos bélyegeik: a kulcscsontok és a hátsó végtagok hiánya, néhány ujjuk több ujjpercből áll, nincsenek karmaik és szőrzetük. Keresztcsonti csigolyáik nem forrtak össze, farokuszonyuk vízszintes, gyomruk többrétegű, agyuk fejlett, utódaik fejletten jönnek világra. A felsorolt tulajdonságok szinte kivétel nélkül a cetek tengeri életmódjából adódnak. A cetek feltehetően ősi patásoktól (Condylarthen) származtathatók.” A bálna elnevezés mindezeken túl nem rendszertani elnevezés. Szűkebb értelemben általában a szilásceteket hívják bálnának, tágabb értelemben azonban a delfinek kivételével a fogasceteket is bálnáknak nevezik nagy méretük alapján. Vannak még a Bálnamercik, könnyű belátni, hogy ezek is a rendszertanba illeszthetőek, még akkor is, ha tulajdonosaikhoz hasonlóan nekik is fejletlenek az ivarszerveik).

A bálnák hatalmas területeket járnak be a világtengerekben, nem árt tehát, ha értesíteni tudják egymást és a háztömbnél apróbb méretű szerzeteket az útvonalaikról. Nem árt tehát a kifinomultság. A hangok útján történő kommunikációhoz – ugye – kell egy halló- és egy hangkeltő szerv, de utóbbiból a bálnák elég rosszul állnak. Nincsenek ugyanis hangszalagjaik. Mindehhez mérten az énekük meglepően változatos (hangot neki , esetleg ennek).

Karóra és fénynyaláb

A cetek kommunikációjának megértéséhez nem szabad figyelmen kívül hagyni a környezetet, amelyben élnek: Nemo kapitányon kívül majd' mindenki tudja, hogy a tengerek mélyén nem a látás az érzékelés elsődleges formája, hiszen a fény csak kevéssel a vízfelszín alá jut el.

Púpos bálna
(Forrás: MTI/EPA/Dave Hunt)

Ahogy a víz alá merülünk, szép fokozatosan eltűnnek a színek a hullámhosszoknak megfelelően: előbb a vörös, úgy 10 méter mélyen, azután a sárga, a zöld, végül pedig a kék fény (Polgároknak: http://videotar.mtv.hu/Kategoriak/Kekfeny.aspx Polgárőröknek: http://videa.hu/videok/vicces/markos-nadas-kekfeny.-humor-hulyules-kabare-EMBHrgeFOb3x7wnE ). Kétszáz méter mélységig már csak alig néhány – búvár nélküli vízálló karóra és – fénynyaláb jut el, nem véletlen, hogy a bálnáknak (ceteknek) olyan kicsi a szeme, amilyen, valamint, hogy inkább a hangok útján tájékozódnak. A nagy mélységeken kívül sekélyebb körülmények között is élnek ilyen emlősök, ott, ahol zavaros a víz, például a tölcsértorkolatoknál, vagy a planktonokban gazdag óceáni vizekben. A folyami delfinek látása például már csak arra jó, hogy elkülönítse egymástól a világos és sötét foltokat, amit úgy tíz sör-Unicum elfogyasztása után bárki megtapasztalhat.

Budapesten sem ismeretlen dolog a bálna. Megérkezett Góliáth, a 22 méter hosszú óriásbálna, a világ legnagyobb emlősállata – hirdeti a reklámtábla 1961 decemberében
(Forrás: MTI/Mikó László)

A tihanyi ekhóhoz

Az echolokáció (vagyis a tájékozódás visszavert hangok segítségével) nem csak a denevérek trükkje. Ezzel a kommunikációs módozattal, pontosabban az erre szakosodott, az orrjáratukban lévő echolokációs szervvel a cetek közép- vagy magas frekvenciájú hangokat bocsátanak ki, majd észlelik a távolból visszaverődő hangokat, amelyek alapján meghatározzák az objektum (hajó, halraj, krillek, part, búvár, nyest, stb.) helyzetét, méretét, mozgását, és a többi. Jelen állás – pontosabban a Whale and Dolphin Conservation Society 169 oldalas tanulmánya – szerint erre a fortélyra a tengeri emlősök közül a fogas cetek (Odontoceti) alrendje képes. (A szilás- és fogascetekről). A dolog valahogy úgy néz ki, hogy az állatok orrjáratában lévő – phonic lipsnek, monkey lipsnek vagy monkey muzzle-nek (a vizuális típusú olvasók görgessenek az 5. pontig: http://www.spermwhale.org/SpermWhale/spermwhaleorgV1.html) – nevezett szűkület a levegő útjának periodikus elzárásával rövid, kattogó hangimpulzusokat kelt. Ezeket a hanghullámokat a cet homlokcsontja előtt elhelyezkedő, zsírszövetbe ágyazott szerv, a „dinnye” fókuszálja. Az echolokáció pontos és részletes információkkal szolgál a cetek környezetéről és lehetővé teszi számukra, hogy néhány centiméter pontossággal észleljék a tárgyakat-élőlényeket, meglehetősen nagy távolságokból. Az echolokációs hangok magas frekvenciájúak, 50 kilohertz-től (1 Hertz leegyszerűsítve az 1 másodperc alatti rezgésszám) 130 kHz-ig terjednek, míg egyes delfin fajok akár 110-150 kHz-es hangokat is kibocsáthatnak (Az ember hallástartománya: 20 Hz-től 20kHz-ig terjed, de főként csak elméletileg). Mindez életbevágóan fontos a fogasceteknek, ha ugyanis nem tudják kibocsátani, vagy észlelni ezeket a hangokat, akkor „megvakulnak” és rövid úton elpusztulnak.

Misztikus Mysticeti

A sziláscetek (Mysticeti) alacsony frekvenciájú hangokkal és phonic lips helyett larynx-szal (gégefővel) operálnak, ezek a hangok gyengébben szólnak, de nagyobb távolságokra is elhallatszanak. Becslések szerint a közönséges barázdásbálnák (Balaenoptera physalus) 20 Hz-es hívóhangját például több száz kilométerről is észlelni tudják a társaik. (Könnyű nekik, mert az emberekhez képest – akiknek a víz alatt a koponyacsont közvetítése miatt nem megy az „irányhallás” – az ő fülük rezgésmentesen beágyazott, így jól működik minden irányban.) Szakemberek úgy vélik, a szilás cetek az alacsony frekvenciájú hangokat ugyanúgy használják, mint fogas társaik az echolokációt. Jól jön ez a készség a hosszú vándorlások alkalmával, de a jéghegyek észlelésénél is. Sajnálatos módon az emberek által kibocsátott zajok nagy hányada éppen ezekbe az alacsony frekvenciájú hangtartományokba tartozik, ami azt eredményezi, hogy a sziláscetek képtelenek tájékozódni a vándorlás, vagy az egyszerű manőverezés közben, így viszont nagyban csökkennek túlélési esélyeik.

Vízpumpa és immunrendszer

A cetek saját fajon belül és más fajokkal folytatott érintkezéseikben, a párválasztásban, anyaállat-borjú viszonylatban, a csoporton belüli kapcsolatokban, a csapat tagjainak felismeréséhez, a veszélyes dolgok elkerüléséhez, egyszóval az élet csaknem minden mozzanatához használják a hangokat. A fogságban tartott ceteknél olyan, az életüket biztosító berendezések is zavart okozhatnak ebben, mint a vízpumpák, szűrő- és hűtőberendezések zajai, vagy a nyomásváltozások. És akkor nem beszéltünk még szabad társaikról, akik többek közt a tengerek zajszennyezettségétől, a hajók propellerei keltette zörejektől, a hanglokátorok okozta zavaroktól, a robbantások következményeitől szenvednek. Olykor nem látványosan, mert előfordul, hogy „csak” táplálkozási-, emésztőszervi- (például fekélyesedés), szaporodási funkcióik, az immunrendszerük, vagy az élettartamuk látja a kárát. Mindez szakértő körökben nyilvánvaló, mint a konyhakertész számára az, hogy a cékla répája nem a növény termése, de a jóllakott államok nagy részét hidegen hagyja.

Az állatok beszéde régóta foglalkoztatja az emberiséget: van, akit csak a tudásszomj vezérel, mások meggazdagodni akarnak. A fellelhető adatok szerint eddig csak egy szegény juhászlegénynek sikerült mindkettő egyszerre. Cikkünk következő részében felidézünk néhányat a bálnák kommunikációjáról szőtt elméletek közül, addig is itt van egy korábbi anyagunk a delfinekről.