Ugyan Kosztolányi megírta kis kátéját kezdő költőknek, és József Attila néhol elmulasztotta betartani, azért a két költői életmű hatott egymásra. A „nagy öreg” Kosztolányi sokszor megihlette, válaszra buzdította fiatal költőtársát, József Attilát. Az alábbiakban Kosztolányi 1924-es Beírtak engem mindenféle Könyvbe című versét olvashatjuk József Attila 1935-ös Levegőt! című költeménye mellett. A kapcsolat felfedezését olvasóinkra bízzuk...

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Kosztolányi Dezső: Beírtak engem mindenféle Könyvbe

Beírtak engem mindenféle Könyvbe
és minden módon számon tartanak.
Porzó-szagú, sötét hivatalokban
énrólam is szól egy agg-szürke lap.
Ó, fogcsikorgatás. Ó, megalázás,
hogy rab vagyok és nem vagyok szabad.
Nem az enyém már a kezem, a lábam,
és a fejem, az is csak egy adat.
Jobb volna élni messze sivatagban,
vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt,
mivel beírtak mindenféle Könyvbe
és minden módon számon tartanak.

(1924)

Forrás: mek.oszk.hu

József Attila: Levegőt!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
  hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
  mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
  a sovány levelek.

 

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
  a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
  A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
  amerre mentem én.

 

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
  e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi, 
  de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
  mig nyomorult vagyok.

 

Számon tarthatják, mit telefonoztam
  s mikor miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
  s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
  mely jogom sérti meg.

 

És az országban a törékeny falvak
  – anyám ott született –
az eleven jog fájáról lehulltak,
  mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
  s elporlik, szétpereg.

 

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
  Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
  aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
  és vidul, ha toroz.

 

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
  Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
  mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam – messze anyám, rokonom van,
  ezek idegenek.

 

Felnőttem már. Szaporodik fogamban 
  az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
  és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
  ha nem vagyok szabad!

 

Az én vezérem bensőmből vezérel!
  Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
  nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
  szép, komoly fiadat!

(1935)

Forrás: Wikipédia

Forrás

József Attila költeményei

Kosztolányi Dezső költeményei