A dolgot megvalósító, és a gyakorlatilag bárki számára – akár már most karácsonyra – elérhető eszközt úgy hívják, hogy Kinect: a népszerű játékkonzol, az Xbox kiegészítőjeként került a piacra, idén novemberben.

Amikor Oliver Kreylos amerikai számítógépes szakember először hallott a Kinect képességeiről, alig bírta kivárni, hogy megkaparintsa. „Elhajítottam a kezemből mindent, felpattantam a kerékpáromra, meg sem álltam a legközelebbi üzletig, és azonnal megvettem” – emlékszik vissza.

Nem, nem, esze ágában sem volt nekiállni videojátékot játszani amúgy Kinect-módra (ez ugyebár azt jelentené, hogy a kiegészítő révén saját testének mozgatásával irányítja a képernyőn zajló történéseket, sportolhat, táncolhat, állatokat simogathat – Magyarországon is tizenkilencféle különböző alkalmazással debütált az eszköz).

Őt egészen más dolgok érdekelték, mivel a virtuálisvalóság-szoftver és a háromdimenziós megjelenítés a szakterülete. Hallott róla, hogy valamilyen szoftver letöltésével képes lehet a Kinectet együtt használni a számítógépével. Azonnal neki is látott elkészíteni a maga „holografikus” videóit olyan videoképekkel, amelyek térben elforgathatók a számítógép képernyőjén. A YouTube-ra feltöltött videója alig két hét alatt közel kétmillió látogatót vonzott…

És Kreylos csupán az egyik képviselője az olyan programozók, robotszakemberek, kutatók alkotta népes tábornak, akik egészen másra kezdik el alkalmazni a Kinectet, mint amire azt fejlesztői szánták. Jóllehet az eszköznek ugyanazt az erényét hasznosították ők is, nevezetesen, hogy a kamerák, a szenzorok és a vezérlő szoftver révén detektálhatóvá válik az emberi test mozgása, alakja, helyzete.

Ugyanakkor az ilyen jellegű kísérletezésnek a fejlesztő cégek nem igazán szoktak örülni, és a Microsoft különösen nem számít túl engedékenynek, amikor a feljogosított használathoz képest eltérő alkalmazással találkozik (így például tűzzel-vassal irtja az illegális szoftverek terjedését). És bár a Kinecthez kapcsolódó kéretlen fejlesztői aktivitás láttán először határozott jogi lépéseket helyezett kilátásba a „partizánakciók” ellen, ez a magatartás néhány héttel később már a jóindulatú hackerek vállveregetésévé szelídült. Vagyis a Kinectet fejlesztő Microsoft „boszorkányüldöző” tevékenysége kimerült egy egyszerű szemöldökráncolásban.

„Ha azt látjuk, hogy nagyfokú elkötelezettség és izgalom mutatkozik valamelyik technológiánkkal kapcsolatban, tudjuk, hogy jó terméket készítettünk – nyilatkozta a Microsoft egyik vezető képviselője a The New York Timesnak. – Naiv dolog volna ugyanakkor azt képzelni, hogy bármelyik megszülető új technológia tartósan távol tudná tartani azokat a fejlesztőket, akik fel akarnak ülni az általa keltett hullámokra.”

Nem baj, ha mások gondolják tovább

A Frost & Sullivan elemzője, Loren Johnson szerint a Microsoft – és számos, hasonló dilemmával szembesülő vállalat – akkor jár el bölcsen, ha rajta tartja a szemét az ilyen külső innovációkon, és az azokban fellelhető kreatív elemeket beépíti saját későbbi fejlesztéseibe.

„Ezek az adaptációk igen hasznos támogatást nyújthatnak az alaptermékvonal fejlesztéseihez. Egyértelmű trend ugyanis, hogy a termékek tökéletesítéséhez a nagyközönségben rejlő erőforrásokat, kreativitást is igénybe kell venni, legyen szó a Kinectről vagy bármi másról” – magyarázta az elemző.

A Microsoft dollár százmilliókat fektetett a Kinectbe azzal a nyilvánvaló céllal, hogy elnyerje a játékosok kiterjedt táborának kegyeit, például azokét, akik eddig a Nintendo Wii-t használták. Mindehhez a szofisztikált kivitel és az elérhető ár nyújtott kellő alapot.
Talán – sohasem tudjuk meg – még a Microsoft sem számított azonban arra, hogy ez a szűken értelmezett cél milyen mértékben teljesül túl. A játékosok – egyáltalán nem elhanyagolható nagyságú – hada mellett a „klasszikus” alkalmazásokkal foglalkozók köre is magáénak követeli a platformot. (És itt most nem is kell rögtön a pornóra gondolni, bár természetesen ebben az irányban is gőzerővel folynak a fejlesztések...)

Magyarországon például az oktatók már az első találkozás alkalmával felfedezték, hogy mennyivel gazdagabb lehetne az iskolák számára gyakorta felesleges lomként bevásárolt digitális táblák funkcionalitása, ha azok a Kinecttel lennének összekötve. Lehet, hogy a gyerekek – végre – örömmel vennének részt olyan testnevelésórákon, amelyeken élőben szembesülhetnének virtuálisan mozgó önmagukkal? A gondolatmenet kézenfekvő, hiszen olyan eszköz várja az alkalmazások kiterebélyesedését, amelyik eleve a mozgásra épít, minden ennek a leképezését szolgálja.

Persze a „lustább” tanórák is érdemi segítségre számíthatnak az újfajta szemléletű eszköztől. Gondoljunk csak bele: mit nem adott volna valamikor egy kémiatanár azért, hogy csak úgy, puszta kézzel megragadhasson egy atomot, és azt sutba hajítva mutathassa be diákjainak a megváltozó kémiai kapcsolatokat. Márpedig ilyen alkalmazás – a Kinect-hackerek oldala, valamint a YouTube tanúsága szerint – már el is készült.

A fejlesztések irányai gyakorlatilag megjósolhatatlanok. Ezek dömpingje ugyanakkor egyáltalán nem meglepő: a kódolás olyan, mint bármelyik, már szabványos rendszernél, a kreativitás számára viszont az újfajta interfész megszámlálhatatlan új dimenziót nyit.

Miből lesz állásajánlat?

És hogy a külső fejlesztők „játékai” a Kinecttel mennyire túlmutathatnak az egyszerű hétvégi hobbin, azt jól példázza John Lee története. Alig három éve még végzős hallgató volt a Carnegie Mellon Egyetemen, és azzal foglalatoskodott, hogy „rávegye” a Wiit egy olyan rendszer megalkotására, amelyben követhetővé válnak a fejével végzett mozdulatok, ehhez igazítva a képernyőn megjelenő perspektívát.

Az ezt a technológiát demonstráló videó más Wii-projektekkel együtt felkerült a YouTube-ra, nagy nézettségre téve szert. Mit ad isten, nem csupán a Wii-rajongók táborában vált népszerűvé: John Lee 2008 júniusában állásajánlatot kapott a Microsofttól – a Kinectet fejlesztő team tagjaként.

A Microsoft – John Leenek is köszönhető – új eszközét pedig sokan, és nem csak a szakemberek körében, egyenesen forradalminak tartják. Hogy ez a jelző túlzott-e vagy sem – tekintettel az internetes időszámításnak a hagyományost nagyságrendekkel felgyorsító jellegére -, nagyon rövid időn belül kiderülhet. Az viszont mindenesetre jól látszik, hogy valóban új dimenzió nyílik. A technológia a szó szoros értelmében emberközpontúvá válik a Kinect révén, a számítástechnika térhódításával egyidős interfész szó pedig kiürül, értelmezhetetlenné válik. Márpedig mindeddig ez fejezte ki azt a fogalmat, az az eszközt, amely az ember és a technológia határvonalán állva egyfajta „fordítókorongként” funkcionált: a valóságost elválasztva a mesterségestől gondoskodott a kettő közötti kommunikációról. Ha viszont megvalósul – márpedig a Kinect révén megvalósul – a közvetlen kapcsolat a valóságos és a mesterséges között, többé nincs szükség olyan eszközre, amelyik bármilyen szerepet játszhatna – az ember maga válik a technológia egyik meghatározó, aktív elemévé.

Kapaszkodók nélkül

De mint minden olyan újdonságnak, amely addig járatlan utak kitaposására hivatott, a Kinect által fémjelzett technológiának is szembe kell néznie a maga kihívásaival.

A technológia iránt fogékonyak ugyanis mindeddig megszokták a kapaszkodókat – legyen az például a billentyűzet vagy az egér -, amelyek önálló eszközök lévén megfelelő távolságra tartják az embertől a technológiai közeget, még ha épp a kettő közötti átjárás megvalósítása is a feladatuk. Ez pedig most – ha nem számítjuk a nappaliban elhelyezett „passzív” Kinect üzembe helyezését – gyakorlatilag eltűnik, az ember puszta kézzel nyúl bele a virtuális történésekbe.

Ebből pedig az is következik, hogy ismét csak új piacra tehet majd szert az it-biztonságra szakosodott iparág (karöltve a fizikai biztonság őreivel). A valóságos és a mesterséges határvonalának összemosódása ugyanis értelemszerű veszélyeket is rejt magában. Gondoljunk csak bele: a Kinectimals nevű játékon szocializálódott gyermek könnyedén kinyújtja majd simogató kezét egy, a szafariparkban arra sétáló tigris felé is…