@Dr. FunFrock: Ön azt írja:

„Úgy gondolom, kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy Ön azért illeti kritikával Nigel Barley jelen művét, mert már az „Egy zöldfülű antropológus kalandjai” sem nyerte el a tetszését, és antipátiájának indokai is világosak voltak.”

Ebben téved. Nem tudtam elvonatkoztatni a korábbi műtől, de ez nem azt jelenti, hogy nem szerettem. Diákként a kedvenc olvasmányaim közé tartozott, felüdülés volt olvasni a sok kötelező között, s nem értettem néhány kutató kirohanását a művel szemben. Aztán én is elmentem terepre, s kezdtem cizelláltabban látni a kérdést, és még mindig úgy gondolom, hogy nem hasztalan elolvasni A zöldfülűt. Még akkor sem, ha az antropológiai reflexivitás és önreflexivitás mesterének nem Barley-t tartom – ő csupán magáról ír. Vagyis a véleményem róla nem előre csomagolt, tanáraimtól elsajátított dogma, hanem tapasztalat eredménye.

Ebbe a könyvbe örömmel fogtam bele, szintén felüdülést vártam a sok szakirodalom után, aztán harminc oldal után azon kaptam magam, hogy Barley stílusa és mondandója is kifejezetten zavar. Mert nem értek vele egyet. Ettől még nincs kisebbségi komplexusom, se dogmatikus látásmódom, nem gondolom, hogy Barley „gonosz és csúnya”, és nem vagyok „önjelölt bajnok” vagy „Jeanne d’Arc” – egyszerűen más a véleményem a kérdésről, ahogy Önnek is. Mindezek fényében azon mondata, miszerint „elfogadhatatlannak tartom, hogy egy szerzőt pont azért kritizáljanak, mert kritizálni merészelt” – Önre száll vissza.

Kissé túlzásnak tartom, amikor cikkemet a társadalomtudományok egyik kudarcaként ítéli meg. A hazai képzés kudarca az lenne, ha az onnan kikerülő szakembereknek nem lenne önálló véleménye, nem lennének képesek azt kifejteni, megvédeni, pontosítani és vitázni róla a megfelelő stílusban. Én igyekeztem tárgyilagosan vitázni, míg Ön gúnyolódik és sérteget engem pusztán azért, mert nem ugyanúgy vélekedünk valamiről. Szerintem pedig ez a szomorú.

@Boginya: Köszönöm válaszát. Úgy gondolom, kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy Ön azért illeti kritikával Nigel Barley jelen művét, mert már az „Egy zöldfülű antropológus kalandjai” sem nyerte el a tetszését, és antipátiájának indokai is világosak voltak. Így viszont, hogy bővebben kifejtette álláspontját, megragadom az alkalmat és reagálok rá.

Ön a következőket írja:

„Számomra a mű (és korábban A zöldfülű antropológus is) azt a benyomást keltette, hogy Barley-nak nagyon is kényelmes e műfaj mögé bújnia, s onnan kritizálnia más antropológusokat. Máskülönben miért is tesz oly sok pikírt megjegyzést kollégáira? Miért utal többször arra, hogy az antropológusok mit várnak és gondolnak a tereppel kapcsolatban, szemben azzal, ami valójában fogadja őket ott (és ezt az ellentétet csak Barley hajlandó elismerni).”

Vagyis Barley Ön szerint „csúnyákat” mond az antropológusokra, ráadásul méltatlanul, mert biztos gonosz és bántani akarja őket... Majd Ön így folytatja:

„Engem személy szerint nagyon zavart számtalan olyan dologra vonatkozó félrevezető, odavetett félmegjegyzés, amelyek laikus félreértelmezése ellen antropológusként én is küzdök. Szerintem ez a könyv olyan, mint a viccesen előadott "beszólás": amint valaki komolyabban reagálna rá, el lehet bújni a mögé a kifogás mögé, hogy az csak vicc volt.”

Éppen ezért Ön az antropológusok „Jeanne d’Arc-jaként” felölti vértjét és megvédi az antropológiát a gonoszoktól…

A kutató elvárásai és a terepmunka tapasztalatai között az idők kezdete óta szakadék tátong, mely jelenségnek nem csak az antropológiában, hanem más társadalomtudományokban is könyvtárnyi irodalma van. Többek közt Malinowski sem kerülte el ezt a tapasztalatot, és alighanem azok az antropológia legértékesebb munkái, amelyeknek szerzői képesek erről őszintén írni.

Barley hírnevét pontosan az alapozta meg, hogy könnyed stílusban, de a háttérben komoly erudícióval fel tudta dolgozni és közel tudta vinni ezt a problémát a társadalomtudományok iránt érdeklődő fiatal nemzedékhez. Úgy gondolom, hogy az antropológiának és a társadalomtudományoknak sincs szüksége önjelölt „bajnokokra”, akik az „igazi” tudomány állítólagos eltorzítása és művelőinek vélt megcsúfolása ellen lépnek fel. A tudományos munka és karrier természetes és elválaszthatatlan része a vita és a kritika. Elfogadhatatlannak tartom, hogy egy szerzőt pont azért kritizáljanak, mert kritizálni merészelt.

Ennek ellenére vagy éppen ezért nem kívánom elvitatni Öntől a jogot, hogy kifejtse a véleményét, ahogy az is szíve joga, hogy ne tartsa sokra Barley munkásságát, de rendkívül szomorúnak tartom, hogy az Ön generációjában is újból és újból felüti a fejét ez a kisebbségi komplexussal vegyes dogmatikus hozzáállás. Nehéz eldöntenem, hogy ez hazai antropológiai képzés vagy általában a társadalomtudományok kudarca-e.

@Dr. FunFrock: Köszönöm, hogy megírta véleményét. Talán a cikkben nem hangsúlyoztam kellőképpen, hogy miért is gondolom mindezt Barley könyvéről, s így ezt most pótolhatom.

Számomra a mű (és korábban A zöldfülű antropológus is) azt a benyomást keltette, hogy Barley-nak nagyon is kényelmes e műfaj mögé bújnia, s onnan kritizálnia más antropológusokat. Máskülönben miért is tesz oly sok pikírt megjegyzést kollégáira? Miért utal többször arra, hogy az antropológusok mit várnak és gondolnak a tereppel kapcsolatban, szemben azzal, ami valójában fogadja őket ott (és ezt az ellentétet csak Barley hajlandó elismerni). Ha ez tényleg csak egy könnyű úti beszámoló, miért kell antropológiába keretezni? Hiszen mégis csak egy vállaltan antropológiai terepmunkáról szól a könyv, csak más stílusban, más szempontok szerint.

Engem személy szerint nagyon zavart számtalan olyan dologra vonatkozó félrevezető, odavetett félmegjegyzés, amelyek laikus félreértelmezése ellen antropológusként én is küzdök. Szerintem ez a könyv olyan, mint a viccesen előadott "beszólás": amint valaki komolyabban reagálna rá, el lehet bújni a mögé a kifogás mögé, hogy az csak vicc volt.

Tény, hogy nagyon nehezen tudtam elvonatkoztatni A zöldfülűtől, hiszen a könyv kísértetiesen hasonlít arra. Sőt, úgy érzem, Barley még egy bőrt akart lehúzni korábbi bestselleréről. Attól, hogy valami nincs egyértelműen leírva és kifejtve, még ott lehet a könyvben (a szerző deklarált szándéka ellenére is), s ha ezt valaki nem veszi észre, legalább annyira félreértheti azt, mint ahogy én tettem Ön szerint.

Hogy megmaradjak az Ön hasonlata mellett, ez a mű tényleg nem kanál, de nem is villa. Talán egyszerre akart a kettő lenni, az pedig nem sikerült.

A kritikáról általában nem szokás kritikát írni, de ezúttal kivételt kell tennem, mivel úgy tűnik számomra, hogy a szerző nem teljesen értette meg a könyvet, amit olvasott.

A cikk szerzője által is idézett részben Nigel Barley a következőket írja:

„Ez nem egy ilyen monográfia. Ez a könyv egy „új” néppel – valójában egy teljesen „új” kontinenssel – való megismerkedés első kísérleteiről szól. Tévutakat és nyelvi hiányosságokat, megcáfolt prekoncepciókat és önámítást, illetve mások által elkövetett megtévesztéseket dokumentál. Mindenekelőtt nem általánosításokról, hanem egyénekkel való váratlan találkozásokról szól."

Ez a rész pontosan azt jelenti, amit a szavak köznapi jelentése alapján leszűrhet az olvasó, vagyis azt, hogy a könyv egy ismeretlen országgal, egy új kutatási területtel való első találkozás szubjektív tapasztalatait írja le és szó nincs arról, hogy az igazi antropológiai terepmunka hiteles forrásának igényével lépne fel. Rejtély, hogy Mácsai Boglárka hogy jutott mégis ez utóbbi következtetésre, amikor a következőket írja:

„Nos, ami az elsőt illeti, ki kell ábrándítsam az érdeklődőket: a mű sokkal inkább egy szubjektív élménybeszámoló, mintsem egy hiteles forrás az „igazi” antropológiai terepmunkáról – még ha Barley ez utóbbinak is szánta azt.”

Barley könyve pontosan azt nyújtja, amit a bevezetőben vállal. Sem többet, sem kevesebbet. A könyv egy humoros kalandokban bővelkedő utazás története, egy kiváló, művelt és érzékeny antropológus tolmácsolásában. Kétségkívül, ha valaki egy antropológiai szakkönyvet keres, akkor tovább kell keresgélnie, de egy könyvet azért kritikával illetni, mert nem nyújtja azt, amit egyébként sem kíván nyújtani, kicsit arra emlékeztet, mintha egy villát azért kritizálnánk, mert nem lehet vele levest enni.

Azt kell, hogy írjam, ezen a ponton kérdésesé válik számomra az is, hogy a cikk szerzője érti-e egyáltalán Barley sajátos „antropológiáját”. Hajlok afelé, hogy nem és ez sajnálatos.