Nádas mesterműve „helyére illeszti a totalitárius XX. század zárókövét, és úttörő lépést tesz az irodalmi XXI. század felé” – írta Andreas Breitenstein, a könyv februárban megjelent német fordítását értékelve.
Nádas, hogy leásson a dolgok alapjáig, a rendezett összevisszaság elvének veti magát alá, és távol tartja magától a kézenfekvő jelentést hordozó polgári elbeszélés szabályait – fogalmazott a kritikus a tekintélyes liberális-konzervatív svájci lap hasábjain megjelent terjedelmes elemzésben.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A tér és az idő logikája, az időrendiség és dramaturgia szabályai jóval dinamikusabban oldódnak fel a regényben, mint azt a cím sejteni engedi – írta. És mégis – tette hozzá –, a pulzáló forgatagban létezik „egy szilárd elbeszélő hang”, amelyet „klasszikus-hűvös elegancia, finom idegzetű feszültség, nagy precizitás, a monológok és a dialógusok valódisága és filozófiai mélységek” jellemeznek. A cikkíró megállapítja: Nádas a hipnotikus elbeszélés mesterének bizonyul. A regény labirintusa „szörnyű és szép”, olvasása „vég nélküli mámort” jelent.

A Párhuzamos történetekkel az író egy korszak röntgenképét rajzolja meg. Ezt úgy teszi, hogy a tényeknél fontosabb számára az emberi, emberek közötti energiák komplex összhatása. A regény „nem tettekről és hősökről, hanem lelkekről és testekről szól” – írta.

A Párhuzamos történetek fejlődésregény is, összességében azonban kísérleti felépítmény – fogalmazott az NZZ szemleírója. Robert Musil osztrák író (1880–1942) A tulajdonságok nélküli ember című, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásáról szóló befejezetlen regényéhez hasonlította Nádas Péter könyvét. „Mindkettőben az egyéniség és a társadalom konfliktusáról, a polgári életformáról és a dekadenciáról, misztikumról és modernségről van szó” – fogalmazott. Breitenstein dicsérte Christina Viragh „mesteri fordítását” is.

A Magyarországon 2005-ben kiadott Párhuzamos történeteket német nyelven a Rowohlt kiadó jelentette meg.

Az NZZ szombati lapszáma egy másik cikkében Ady Endre verseinek egy német kiadónál tavaly ősszel megjelent kétnyelvű kötetét méltatta. A számos jelentős magyar költő között Ady Endre az egyik legnagyobb és leglenyűgözőbb – írta Ilma Rakusa. Az „Ady-hang” „panasz és vád, vágy és provokáció, dal és szenvedés összetéveszthetetlen keveréke, szuggesztív, dallamos sorokba öntve, amelyeknek varázsa a kitartó ismétléseknek és egy könnyen érthető, egyben öntörvényű szókincsnek köszönhető”.

Egyedülálló ismertetőjegye, hogy mondanivalója feszültségét „szörnyű szépségű”, zenélő verssorokba önti. Éppen itt rejlenek a fordítás nehézségei – jegyezte meg a szerző. Ilma Rakusa úgy látja, eddig alig valakinek sikerült Ady hangját hűen átültetni németre. Annál inkább elismerésre méltó – tette hozzá – Wilhelm Droste kísérlete, hogy orvosolja ezt a hiányt. Az Add nekem a szemeidet címmel megjelent kétnyelvű kötet átfogó keresztmetszetét nyújtja Ady életművének, de a versfordításokból az „Ady-jelenség” is feltárul. A fordítás megőrzi a rímeket, ismétléseket, népdalszerű hangzásokat anélkül, hogy dagályossá válna a szöveg, és visszaadja Ady költészetének modernségét is. Habár Droste fordítása nem mindig sikerül egyformán, egészében véve nem változtat azon, hogy Ady „végre olvashatóvá és hallhatóvá vált” – írta az anyai ágon magyar származású, rimaszombati születésű svájci író, műfordító.

Természetesen – jegyzi meg – nem Rilkéről, George-ról és nem Apollinaire-ről van szó. A költő „Párizs mellett a magyar Alföldet is megénekli, a szomorú nekropolisz Budapestet, a végzetet, magyarnak lenni, megénekel kétséget és forradalmi fellángolást, panaszkodik, imádkozik és átkoz” – fogalmazott. „Ady Endre költészete szenvedélyes váltófürdő. Itt az ideje tematikus sokszínűségében – és aktualitásában – alaposan felfedezni” – írta az NZZ-ben Ilma Rakusa.

A kötet 2011 szeptemberében jelent meg a német Arco kiadó gondozásában.