Ritkaság, hogy olyan olvasói kérdést kapok, ami közvetlenül a nyelvtanelmélet legelvontabb, legérzékenyebb területeit érinti. Ilyet kaptunk most Turai Tibornétól:

Azt szeretném tudni, hogy most akkor van-e olyan szófaj, hogy számnév, vagy nincs. Sajnos, azzal nemigen tudna Tanár Úr segíteni rajtam, hogy az egész szófaji osztályozás értelmetlen. Kénytelen vagyok feltételezni valamiféle szófaji rendszer létezését, különösen, hogy tanítanom is kell. Azonban mást állít a Magyar Grammatika, mást a középiskolai tankönyv. Ez utóbbi didaktikai szempontokra hivatkozik, ami számomra kevéssé meggyőző, de a MG számnevet lefokozó érvei sem győztek meg. Mi a nyelvtudós véleménye?

Arról, hogy mi az ún. hagyományos (más néven: iskolai) nyelvtan szerint a szófaj, már többször írtam ebben a rovatban is. Például egyes igenevek kapcsán,, a határozószó és a melléknév megkülönböztetésével kapcsolatban, és úgy általában is.. Én röviden szótövek igen optimista osztályozásának szoktam nevezni – azért optimistának, mert azon a reményen alapszik, hogy ezeken a kisebb-nagyobb osztályain belül a szótövek jelentéstanilag, alaktanilag és mondattanilag egységesen viselkednek. Márpedig ha realisták vagyunk, aligha van esély ilyen osztályozásra. (Az olvasót megkímélem az erre vonatkozó szakirodalom felsorolásától.)

Első, második, harmadik.

Olvasónk kérdése arra vonatkozik, hogy míg az iskolai nyelvtankönyvekben a számnévnek nevezett szófaj még él és virul, az egyetemeken és főiskolákon leginkább használt tankönyv, a 2000-es Magyar Grammatika (MG) elveti ezt a kategóriát, és azokat a szótöveket, amelyeket az iskolában a számnevek közé sorolnak, szétosztja a főnevek, a melléknevek, a határozószók stb. között. Erre a diszkrepanciára kérdez rá olvasónk.

Amikor a MG a számnévnek nevezett szófaj elméleti problémáiról beszél, a következőképpen érvel:

„[...] fölösleges külön számnévi kategóriát felvenni, a számnév ugyanis csupán jelentéstani alapon elkülönülő szóosztály; tartoznak bele főnevek (kettő, negyed, század), melléknevek (két, harmadik, számtalan) és határozószók (tucatjával, hármasával) is.” (70. o.)

Nos, ez a MG-nak az az állítása, amelyet olvasónk kifogásol, mert nem találja elég meggyőzőnek az érveket. Ezeket nem idézem részletesen; az a lényegük, hogy van ugyan egy-két sajátosan számnévi toldalék (például a sorszámneveket képző vagy a -szor/-szer/-ször), de ez nem elég ahhoz, hogy önálló szófajként ismerjük el a számnevet. Hiszen minden szófajon belül vannak a szótöveknek kisebb csoportjai, osztályai, amelyek egy kicsit másképpen toldalékolhatók, mint a nagy többség.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A MG érvelése is mutatja, hogy mennyire önkényes a szófajok kijelölése, behatárolása. Azt írja, hogy a számnevek „csupán jelentéstani alapon” alkotnak önálló csoportot, és a sajátos jelentésüknek vannak alaktani következményei, annak köszönhetően vannak sajátos toldalékaik – és mint látni fogjuk, mondattani furcsaságaik is. De hiszen a szófaj terminus éppen erre utal, amint írtam, jelentéstani, alaktani és mondattani sajátosságok együttjárására. Akkor miért éppen a számnév ne lenne szófaj? Vajon meddig mondjuk a szótöveknek egy csoportjára, hogy „csupán jelentéstani alapon” különülnek el, mennyire kell önálló pardigmával (ragozási sorral) és mondattani viselkedéssel rendelkezniük ahhoz, hogy bekerüljenek a szófajok pantheonjába?

Azt hiszem, ez tudományos alapon nem eldönthető. Hogy úgy mondjam, ez pusztán hatalmi kérdés. Az fog az egyetemeken, a tanárképzésben szófajnak minősülni, amit az éppen uralkodó tankönyv (jelenleg a MG) szófajnak nevez. De a magyar felsőoktatás rendszere nem kedvez annak, hogy a tudománynak komoly hatása legyen az oktatásra és benne a tankönyvekre. Például nincs ezekről nemzetközi vita, véleményezés, és az olyan kis országokban, mint a miénk, különösen a kis szakmákban, a belső véleményezési rendszer teljesen megbízhatatlan a kis merítés miatt. Szinte minden szereplő ismeri az összes többi szereplőt, és mindegyikkel vagy harcban áll, vagy harcostársi viszonyban van vele. (Szándékosan használom mindvégig a hatalom és a háború metaforáit.) Az iskolai tankönyvek előbb-utóbb nyilván az uralkodó dogmához fognak alkalmazkodni, ez csak az hatalmi helyzetben levő lobbit szorgosan kiszolgáló tankönyvszerzők és kiadóik kapacitásától függ.

Térjünk vissza a MG álláspontjára. A fent idézett részből az derül ki, hogy a korábban uralkodó kánon szerint a kettő, negyed, század is számnévnek számított. Nem néztem utána, de ha valóban csak „alkalmi főnévi használatnak” minősítették a kettő 'kettes szám', a negyed 'városrész' vagy aszázad 'katonai egység' értelmű használatát, az elég sajnálatos, hiszen ezeket tőrőlmetszett főneveknek kellett volna tekinteniük. Ami pedig a tucatjával, hármasával szóalakokat illeti, róluk is nehéz elképzelni, hogy a tövüket (tucat, hármas) korábban számnévnek tekintették, hiszen ezek viselkedésükben semmiben sem hasonlítanak a tő- vagy a sorszámnevekre. (Ne feledjük, hogy a hagyományos nyelvtan szerint a „jelek” és a „ragok”, tehát ebben az esetben a tucatjával és a hármasával végén a toldalékok nem számítanak a szófaj szempontjából, csak a szótövek. Hogy a MG ennek ellenére így, toldalékokkal együtt a határozószók szófajába sorolja ezeket a szavakat, az külön nagyon problematikus, de ez a kérdés messzire vezetne a jelenlegi témától.)

Negyedik, ötödik, hatodik.

Maradnak tehát azok a szótövek, amik a melléknevekhez hasonlóan használhatók, de számosságra utalnak (pl. két, harmadik, számtalan). Vajon tényleg tekinthetők ezek mellékneveknek? A MG csak azt az ellenérvet tárgyalja, amelyiket feljebb már említettem, hogy a számnevek felvehetnek néhány olyan toldalékot, amit a melléknevek nem. Szerintem ezek is elég fontos érvek, hiszen például a sorszámnevek toldaléka teljesen produktív (akár az ún. „jelek” közé is sorolhatná a hagyományos nyelvtan). De vajon tényleg nincs más különbség köztük?

Van például egy olyan mondattani sajátosságuk a számneveknek, amit a MG elmulaszt az érvek között felsorolni: annak a névszói szerkezetnek, amelyikben számnév áll az alaptag előtt, az alaptag nem állhat többes számban. Ezért nincs olyan, hogy *három házak, nemcsak abban az értelemben nem használatos, hogy 'három ház', hanem még abban az értelemben sem, hogy 'három házcsoport'. Ez a különlegességük azonban nem következik abból, hogy számosságra utalnak, vagyis a sajátos jelentéstartalmukból (sőt, annak alapján az egynél nagyobb számra utalók esetében éppenhogy a többes számú alaptag lenne motivált). Ez csak nyelvtani alapon magyarázható, tehát akár szófajnak tekintjük őket, akár nem, nyelvtani a szempontból mindenképpen önálló szóosztályról van szó. De az iskolai nyelvtan nem ismer másféle szóosztályt, mint a szófajt, tehát emiatt a jelenség miatt szerintem muszáj lenne önálló szófajnak tekinteniük a számneveket.

Aztán a számnevek nem tölthetnek be önállóan állítmányi funkciót. Vagyis mondhatjuk azt, hogy Miklós lányai szépek (mert a szép melléknév), de nem mondhatjuk azt, hogy *Miklós lánya(i) három/hármak (mert a három számnév). Azt ugyan mondhatjuk, hogy Főiskolából három van ebben a városban, de ezt a szerkezetet meg melléknevekkel nem használhatjuk: *Főiskolából gyenge van ebben a városban. Talán elmegy az ilyen mondat, ha többes számú állítmányt használunk (^?Főiskolából gyengék vannak ebben a városban), de az biztos, hogy a számnevek és a melléknevek ebből a szempontból is eltérően viselkednek. Például abban is, hogy egyáltalán megengedik-e a -ból/-ből ragos, ún. partitívuszi bővítményt: van olyan, hogy Főiskolából hármat is építettek ebben a városban, de olyan nincs, hogy *Főiskolából gyengét építettek ebben a városban. A többes számú állítmány talán megint segít egy kicsit, de nem sokat (^?Főiskolából gyengéket építettek ebben a városban). És érdekes módon az sem számít, hogy értelmileg többes számról van-e szó. Az egy számnév is megengedi a partitívuszi bővítményt: Főiskolából csak egyet építettek ebben a városban.

Összefoglalva: a szófaj terminus nincs elég pontosan meghatározva ahhoz, hogy megállapíthassuk, a számnevek önálló szófajt alkotnak-e. A hagyományos nyelvtan csak homályos kritériumokat ad meg (hasonló jelentéstani, alaktani és mondattani viselkedés). Az egyetemi tankönyvek rengetegszer említenek bizonytalan, átmeneti, változóban levő stb. eseteket, de az iskolai tankönyvekbe a kétségek már nem kerülnek be. Hiszen az iskolában nincs helye a kétségnek, az önálló véleményalkotásnak, a vitának. Ott „az igazságot” kell megtanulni, akkor is, ha az nem igaz.

És ezzel kapcsolatban persze felvetődik a kérdés, hogy egyáltalán miért kell kisiskolásoknak elsajátítaniuk a szófaji osztályozás kiismerhetetlen és ellentmondásos rendszerét? Meggyőződésem, hogy csak azért, hogy az akadémiai helyesírási szabályokat megtanulhassák, hiszen azok sokszor hivatkoznak a szófajokra. De még ha a szófajoknak ezt a hasznát elismerném is (nem ismerem el, de ez nem ide tartozik), miért tenné ez szükségessé a melléknevek és a számnevek körüli kavarást az iskolában? Hiszen a számnevekkel kapcsolatban semmi érdekes helyesírási tudnivaló nincs (kivéve, amikor számjegyekkel írjuk le őket, de annak a szabályai meg nem a számnevekre mint olyanokra, hanem a számjegyes írásmódra vonatkoznak).

Csak azt tudom elképzelni, hogy az iskola szégyellné, ha egy „rendszernek” csak bizonyos részeit tudná a nebulók fejébe verni. Milyen osztályozása lenne az a szótöveknek, amiben nem tudnánk mindegyiket elhelyezni? Mert az iskolának mindenről meg kell mondania, hogy milyen kategóriába tartozik, különben nem lenne iskola. (Párhuzam: Nehogy már egy műről, mondjuk egy Shakespeare-darabról ne tudjuk megmondani, hogy reneszánsz, manierista vagy barokk stílusú-e!) Ha nem így lenne, az iskola nem lenne mindentudó, a gyereknek pedig esetleg gondolkoznivalója lenne. Bár a harmadikosokból valószínűleg még nem nézik ki, hogy elgondolkoznának az ilyen kérdéseken, mert ha kinéznék belőlük, akkor nem etetnék őket ilyen butaságokkal.