Kalamajka1 nevű olvasónk elcsodálkozott, milyen jól érti Menő Manó „beszédét”, pedig az semmi értelmeset nem mond.

Kisebbik lányom most fedezte fel az interneten a Menő Manó sorozatot. Eredetileg La Linea volt a címe, és olasz gyártmány. Érdekes viszont az, hogy nem kellett hozzá szinkronizálás, pedig a főhős folyamatosan beszél. Szó szerint nem lehet megérteni, hogy mit, de az értelmét egyértelműen ki lehet hámozni. Mondhatnám úgy is: a halandzsa nyelv ellenére átjön az információ. És ez minden nyelvű beszédnek a lényege. Mi a titka Menő Manónak? Hogyan lehet az, hogy semmilyen nyelven nem beszél, és mégis értjük?

Bizony, éppen ez Menő Manó trükkje (azon kívül, hogy egyetlen vonallal van megrajzolva): ráébreszt arra, hogy érthetünk olyasmit is, amiből egy szót sem értünk. A legcsodálatosabb az, hogy erre a filozófiai ellentmondásra – amiről a továbbiakban én elég felületesen, filozófia nélkül szólok pár szót – három-négy éves gyerekek már egészen pontosan rácsodálkoznak, és paradox voltát éppen úgy átérzik, mint mi felnőttek.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Hogyan oldhatjuk fel az ellentmondást? Ne toljuk félre a problémát azzal, hogy a sztoriból, a lerajzolt események felismeréséből nagyjából következtethetünk Menő Manó reakcióira, tehát hogy mit mond, az nagyjából redundáns (azaz nincs hírértéke, nem tartalmaz információt). Igaz, hogy a rajzos történet segíti Menő Manó megértését, de ez csak segítség. Kísérletileg jól ellenőrizhető lenne, hogy a látvány nélkül mit értenénk meg a történtekből, és az a gyanúm, hogy úgy is elég sokat. (De a mai ínséges időkben ábrándozni sem merek arról, hogy egy ilyen kísérletet össze tudnánk hozni.) Tehát marad az a lehetőség, hogy a megértés nemcsak a használt szavakon, kifejezéseken múlik.

A Menő Manó címe eredeti címe egyszerűen La Linea, azaz A vonal. A legtöbb nyelven ezen a címen fut, finnül és svédül azonban a figurát Linusnak nevezik, és a sorozat címe Linus a vonalon (finn Linus linjalla, svéd Linus på linjen). Törökül a figura beszélő nevet kapott, a sorozat címe Bay Meraklı, azaz Kíváncsi úr.

(A szerk.)

Természetesen minden nyelv kifejezéseiben szerepet szokott játszani a hangmagasság változása, az intonáció, és a hangerő intenzitásának változása, a prozódia. De ezeket az eszközöket a különböző nyelvek eltérő célokra és eltérő módon használják. Például az ún. tonális nyelvek az intonációt szavak, szóalakok megkülönböztetésére használják, míg például a magyar a mondatfajták megkülönböztetésére (pl. az eldöntendő kérdést a dallam különbözteti meg a kijelentéstől). Vagyis az, ami a szavakon kívül a beszédünkben üzenetet közvetít, nagy mértékben konvencionális, nyelvről nyelvre változik. Menő Manó beszédében is sok konvencionális vonás van: Menő Manó hangja Carlo Bonomi olasz színész, és annak, aki tud olaszul, jól hallható, hogy olasz anyanyelvű. (Sőt, a szakértők azt is hallják, hogy milánói nyelvjárásban beszél.) De aki nem tud olaszul, de európai, az is sokkal többet ért Menő Manó beszédéből, mint például egy ázsiai vagy egy afrikai: vannak európára jellemző kulturális konvenciók, amelyeket használ, és amelyek máshol ismeretlenek – például az ovis csúfolódás sajátos dallama:

Csúfolódó dallam
(Forrás: Kálmán László)

De ezek csak fokozati különbségek. A mi környékünkön több utalást, jelzést értenek meg Menő Manó kommunikációjából, mint máshol, de azért mindenütt elég sokat. Szóval részletkérdésről van szó. A fontos kérdés az, hogy mi minden van a beszédünkben, ami szinte rejtve marad a hétköznapi beszédben, és amit Menő Manó nyilvánvalóvá tesz (mert az ő beszédében meg pont ez van benne, és minden más rejtve marad): ami nem a szavakkal közvetített, közvetíthető tartalom része.

A mi kultúránk igen nagy szerepet tulajdonít, lehet, hogy túl nagyot is, a nyelv leíró (ábrázoló, megjelenítő) funkciójának. Vagyis annak, hogy a nyelv segítségével el tudjuk érni, hogy a hallgatóságunk elképzeljen helyzeteket, eseményeket, akár valóságosak azok, akár egy képzeletbeli világ részei. A térben és időben elhelyezhető (vagyis szemléletes) helyzetek és eseménysorok mellett még elvont logikai összefüggéseket is meg tudunk jeleníteni a nyelv eszközeivel, a szemléletes tartalmakhoz nagyon hasonló módon, valószínűleg azok közvetítésével. Menő Manó beszédéből viszont, szavak híján, éppen ez a leíró, ábrázoló funkció hiányzik. Menő Manó nem tudná elmagyarázni, hogy hol van a Parlament, vagy hogy mit értünk prímszámon.

Nonverbálisan is kifejező
(Forrás: Wikipédia (szerb változat))

Amit Menő Manó megtestesít, az a nyelv kifejező funkciója: az, hogy a nyelv közreműködésével tudósítani tudjuk a hallgatóságot belső állapotunkról, érzéseinkről (akár valóban érezzük őket, akár csak megjátsszuk). Mint Menő Manó példája is mutatja, a nyelv kifejező funkciójáért nemcsak a szavak felelősek. Sőt, a nyelvtől teljesen függetlenül, akár hangadás nélkül is ki tudjuk fejezni magunkat (gondoljunk például arra, hogy jobb színészek hogy fejezik ki magukat egy pillantással, egy mozdulattal, vagy csak egy testtartással).

Természetesen szavakkal is beszélhetünk a belső állapotainkról, olyan módszerekkel, ahogy a szemléletes dolgokról is. Lehet azt mondani, hogy büszke vagyok, mérges vagyok, fáradt vagyok, de amikor ezeket használjuk, magunk is érezzük, hogy az ilyen megnyilatkozások túl gyengék és pontatlanok, más eszközök sokkal alkalmasabbak az önkifejezésre. Ezért ezeket a nyelvileg megformált változatokat általában nem is önkifejező céllal használjuk, hanem mindenféle más cselekvéseket hajtunk végre velük. (Például a Fáradt vagyok mondatot inkább olyankor szoktuk használni, amikor nem az önkifejezés a lényeges, hanem az, hogy valamit kérünk a hallgatóságtól.)

Számomra a nyelv egyik legérdekesebb vonása, hogy nem lehet szigorúan különválasztani a funkcióit. Egyáltalán nem úgy áll a dolog, hogy a szavaink töltik be a leíró, ábrázoló funkciót, a beszéd dallama és dinamikája pedig a kifejezőt. És nemcsak olyan szélsőségekre kell itt gondolni, mint a káromkodások (amelyeknek, khmm, kevéssé van ábrázoló funkciójuk) vagy az értelemmegkülönböztető hangsúlyokra. Gondoljunk arra, hogy milyen rengeteg módja van annak, hogy egy szöveget a megjelenítő tartalma mellett önkifejezésként értelmezzünk. Elsősorban a „költőinek” érzett szövegekre gondolhatunk. A szöveg ritmusa, akármiből adódik is, a kifejezést, nem pedig a leírást célozza. De a költői szövegben sokszor a szavakkal kódolt tartalom is inkább önkifejezés, mint megjelenítés. Különösen a romantika és a modern irányzatok (a 19.–20. század fordulójának avantgardja óta) játszanak sokat azzal, hogy az általában ábrázolásra szolgáló nyelvi eszközöket a beszélő attitűdjének kifejezésére is lehet használni.