Roland2 nevű olvasónk kommentben kérdezi:

Az csak a véletlen műve vagy a rokonságból adódik,h. a magyar, észt és finn beszéd hanglejtése,dallama között felfedezhetünk hasonlóságot?

Ez a kérdés – úgy tűnik – nem is a nyelvekre vonatkozik, hanem inkább arra, hogy mit nevezhetünk oksági viszonynak. Először is: bármely nyelvek között fedezhetünk fel hasonlóságokat. Ha ezt nézzük, akkor a kérdést úgy is feltehetjük, hogy véletlen-e, hogy a magyar, az észt és a finn között épp a hanglejtésben találunk hasonlóságot.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Feltételezhetjük, hogy olvasónk arra gondol, hogy vajon a hanglejtés ősi örökség-e, azaz: ilyen volt-e a hanglejtés az alapnyelvben is. Ez ismét több kérdést vet fel: például azt, hogy miben is áll a három nyelv hanglejtésének hasonlósága. Amit biztosan elmondhatunk, az az, hogy a semleges, kijelentő mondatok hanglejtése ereszkedő. Ez azonban elég sok nyelvre igaz. A másik véglet az, hogy egyénileg is meglehetősen különbözik, hogy milyen mondatdallamokat használunk. Ezt használják a parodisták, és ennek köszönhetően válik viccessé, mikor pártpolitikusok sorra elkezdenek a főnökük hanghordozásával beszélni – anélkül, hogy észrevennék. De felfedezhetünk különbségeket a nők és a férfiak intonációjában is.

Ahhoz, hogy kérdésre mégis választ tudjunk adni, ismernünk kellene az alapnyelv intonációját. Ezt azonban nem lehet úgy rekonstruálni, mit a hangrendszert, a nyelvtant, vagy akár a szóhangsúly helyét. Ráadásul olyan jelenségről van szó, mely elég könnyen változik a szomszédos nyelvek vagy a divat hatására. A szlovák mondatdallam például viszonylag szűk hangtartományban mozog, szinte megegyezik a magyarral, a cseh mondat viszont szinte éneklés. De gondolhatunk azokra a jelenségekre is, amikor a magyarban elindul egy-egy divat, és a mondatok jóval dallamosabbakká válnak. A közízlés eddig általában visszaszorította őket (nyafogásnak, affektálásnak minősítve), de bármikor előállhat olyan helyzet, amikor egy ilyen divathullám átcsap a gátakon, és egy jóval szélesebb hangtartomány használata válik általánossá.

A kérdés azért szól elsősorban az oksági viszonyról, mert pusztán az a tény, hogy egy vonás ősi eredetű, nem oka annak, hogy megvan. Vegyünk példának egy másik vonást: a magánhangzó-harmóniát. A magyarban és a finnben van magánhangzó-harmónia, az észtben nincs. Azt eléggé biztosan tudhatjuk, hogy az uráli/finnugor alapnyelvben volt, illetve hogy a magyarban és a finnben sosem szűnt meg (az észtben is csak néhány évszázaddal ezelőtt). Még azt is tudjuk, hogy az ómagyar kor elején sokkal gyengébb volt, mint ma. Mi az oka annak, hogy a magyarban és a finnben megmaradt, az észtben nem? Mi az oka annak, hogy az ómagyarban nem megszűnt, hanem megerősödött? A véletlen. Persze meg tudunk nevezni folyamatokat (vagy ezek hiányát), amelyek ezt az eredményt hozták, de azt, hogy ezek a folyamatok miért mentek vagy nem mentek végbe, már nem tudjuk megmondani. Ha volt is okuk, nem tudjuk, mi volt azok oka stb. Amit mondani tudunk, az az, hogy így alakult. Pont.

Miért pont ez a szám jött ki?
(Forrás: Wikimedia Commons / Toni Lozano / CC BY 2.0)

A mezei mariban például megszűnt a magánhangzó-harmónia – egyes nyelvjárásokban nincs is –, de később bizonyos fokig újra kifejlődött. Miért? Véletlen. Ha hosszú távon megmarad, megerősödik, talán nem is tudnánk, hogy valaha nem volt. Még inkább így vagyunk az intonációval. Lehet, hogy valaha a magyar intonáció másmilyen volt, aztán megint ilyen lett. Persze az egyszerűség kedvéért – ellenkező adatok hiányában – inkább arra hajlunk, hogy mindig is ilyen volt. Ha igazunk is van, mégsem mondhatjuk, hogy a mai magyar intonáció azért ilyen, mert már a finnugor alapnyelvben ilyen volt, és ezért hasonlít a finn és az észt intonációra.