Olvasónk egy régi blogbejegyzésre bukkant, és úgy megijedt, hogy azonnal írt nekünk. De vajon mitől rémült meg annyira?

A minap találtam rá egy cikkre az interneten, amely szerint Fekete István Tüskevár című regényének olvasása homoszexuálissá teszi az embert. Ez tényleg igaz? Eléggé borzalmas, hogy ilyeneket be mernek tenni a kötelező olvasmányok közé! Miért nem képesek végre megreformálni a kötelező olvasmányok rendszerét és bevezetni legalább a kötelezően válaszható olvasmányok rendszerét?

Az utóbbi kérdésre nem kívánunk hosszasabban kitérni. Korábban a magyartanároknak lehetőségük volt arra, hogy maguk válasszák meg a kötelező olvasmányokat. Erről többször is írtunk. A második Orbán-kormány döntött úgy, hogy ezt megszünteti, mert Hoffmann Rózsa attól félt, hogy „Harry Potter lassan kiszorítja János vitézt”.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Lássuk azonban azt a konkrét kérdést, amely olvasónkat eme oktatáspolitikai problémához vezette: homoszexuálissá teheti-e az embert a Tüskevár olvasása? Mi már a kérdésfeltevést is abszurdnak érezzük. Bizonyára olvasónk is hallott arról, hogy a homoszexualitás pontos okával a tudomány sincsen tisztában. A homoszexuális hajlam egyfelől örökölhető, az azonban, hogy homoszexuális kapcsolat ki között vagy milyen gyakran alakul ki, a társadalmi viszonyoktól is függ. A kutatások alapján úgy tűnik, hogy az emberek többsége biszexuális, ami azonban nem jelenti, hogy egyformán vonzódik mindkét nem irányába. Akárhogy is, a nemi vonzódás összetett dolog, és döntően nem határozhatja meg egyetlen olvasmány- vagy filmélmény.

A Tüskevárral kapcsolatos feltételezés azért is abszurd, mert ezt a regényt a magyar lakosság nagy része olvasta (legalábbis olvasnia kellett volna – tehát minimálisan az feltételezhető, hogy megpróbálta elolvasni). Ha a Tüskevárnak ilyen hatásai lennének, akkor azt minden bizonnyal észre lehetne venni a magyar társadalmon.

De mit lehet elhinni a blogban megjelent szövegből? A posztoló szerint az általa idézett szöveg (a poszt túlnyomó része) az Élet és Irodalomban jelent meg, szerzője pedig egy bizonyos Csókás András irodalompszichológus. Feltűnhetett volna az is, hogy az irodalompszichológus szó az egész neten gyakorlatilag nem fordul elő, kizárólag Csókás neve mellett – mi ezen kívül két előfordulását találtuk. Sajnos az Élet és Irodalom azóta csak előfizetéssel érhető el, de 2009-ben még könnyen ellenőrizhető lett volna, hogy tényleg megjelent-e ott ilyen cikk. (Mi ellenőriztük: még csak hasonlót sem találtunk.) Ennek ellenére a cikknek jelentős visszhangja volt, és elsősorban szélsőjobboldali körökben váltott ki felháborodást – természetesen mint az ÉS cikke (ennek nyomait még ma is megtalálhatjuk a weben).

A szexuális orientáció mérése

De sejthetjük-e, hogy a cikk ebben a formájában bizonyára nem jelent meg az ÉS-ben? (Már azon kívül, hogy a lap aligha hagyná, hogy ekkora részeket szóról szóra átmásoljanak cikkeiből.) Igen, méghozzá elsősorban a következő bekezdésből:

Az itt leírt felismerések vezettek arra, hogy megvizsgáljak olyan gyermekeket, akik olvasták a Tüskevárat. Egy szexuális viszonyulást mérő kérdőívet vettem fel száz olyan tíz és tizenöt év közötti fiúval, akik egy éven belül olvasták a művet. Az eredmény engem is megdöbbentett. A száz befogadóból hatvankilencnél egyértelműen mérhető volt a homoszexuális irányultság! Míg a szintén száz főt számláló, a művet nem ismerő kontrollcsoportban csak kilenc fiúnál volt ez kimutatható!

Ne felejtsük el, hogy Csókás „irodalompszichológus” – akármit is jelentsen ez, kérdéses, hogy kompetens módon képes-e vizsgálni a gyerekek szexualitását.

Ez a beszámoló elvileg egy tudományos felmérésről szól – anélkül, hogy elárulná, mi alapján mérte a „szexuális viszonyulást”. Ezt másképp, mint direkt kérdésekkel (pl. „Éreztél-e szexuális izgalmat, amikor...?”), nem lehet mérni, és ekkor sem lehetünk biztosak abban, hogy őszinte válaszokat kapunk. A Tüskevár negyedikben kötelező olvasmány, valószínűtlen, hogy ötödikes gyerekeknek van értelme ilyen kérdéseket feltenni. A másik módszer, amit alkalmazni szoktak, hogy valamilyen mérőeszközt kötnek a kísérleti alany péniszére, majd erotikus filmeket vetítenek nekik, és azt figyelik, milyen jelenetek hatására milyen erős erekciójuk lesz. Vajon ki engedélyezne ilyen kísérletet gyerekekkel?

Ráadásul nem derül ki, a könyv ismeretén kívül milyen szempontok alapján válogatták ki a csoportot. Arról nem is beszélve, hogy ha feltételesen elfogadjuk hitelesnek az eredményeket, az, hogy kimutatható a különbség azoknál, akik „egy éven belül olvasták a művet”, semmiképpen sem bizonyítja, hogy a hatás tartós, és hogy mondjuk a gyerek hetedik-nyolcadikos korában is kimutatható. (Hangsúlyozzuk, hogy ez utóbbi gondolatmenet csak játék, hiszen a szexuális vonzalom így nem mérhető.) A legelkeserítőbb nem az, hogy a poszttal szemben tiltakozó írások szerzői komolyan elhiszik, hogy ez a cikk az ÉS-ben megjelent, hanem az, hogy kritikájukban nem ezeket  a módszertani hiányosságokat támadják.

Ezeknél is szembeötlőbb az a mondat, mely az állítólagos ÉS-cikk befejező mondata:

Sátáni gonoszságú volt azonban az az ember, aki pont ezt a művét vette fel a kötelező olvasmányok listájára!

Ezt a kijelentést csak akkor vehetjük komolyan, ha azt feltételezzük, hogy nem csupán az állítólagos Csókás András „irodalompszichológus” tud a Tüskevár homoszexuális olvasatáról, illetve hatásáról, hanem ez már előtte is ismert volt (legalább szakmai körökben). Csakhogy Csókás ezt mint saját felfedezését adja elő. Lehet rossz véleményünk az ÉS-ről, de el tudjuk képzelni, hogy a szerkesztő nem figyelmeztette volna erre az ellentmondásra?

Horogra akadva?

Miről szól egy mű?

Érdekes módon a posztot követő reakciók inkább csak gyalázkodások, senki nem foglalkozott azzal, hogy az állítólagos Csókás bemutatott elemzése mennyiben állja meg a helyét (függetlenül attól, hogy befolyásolja-e bárki nemi orientációját). Ez viszont nagyon messzire vezet, számos elméleti kérdést felvet.

A szöveg értelmezése nem mindig egyértelmű. Gondoljunk arra, hogy számos ártatlannak tűnő népdalunk, melyeket ma óvodában tanulnak a gyerekek, tele van erotikus szimbólumokkal. Ezeket ma már nem csupán a gyerekek, de szüleik sem fedezik fel, holott a népi kultúrában egyértelműek voltak mindenki számára.

Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy az irodalomtudományi iskolák is három fő elemzési szempontot használnak (vagy vegyítenek). Van, amelyik a szöveg keletkezésére koncentrál, ezt szerzőorientáltnak nevezhetjük. Gyakran életrajzi vagy történelmi eseményeket, valós személyeket igyekszik felfedezni a szöveg mögött, elemzésének célja elsősorban az ilyen összefüggések feltárása. Vulgáris formájában ez úgy jelenik meg, hogy ha a szerzőről tudni lehet, hogy a nagymamája mákos kalácsot szokott sütni, és a műben felbukkan egy mákos kalács, akkor az nyilván a szerző nagymamájának mákos kalácsát jelenti.

Van, amelyik az olvasóra vagy hallgatóra koncentrál, ezt nevezhetjük befogadóorientáltnak. E szerint a szöveg jelentése az, amit éppen mond annak, aki értelmezni kívánja. Vulgáris formája szerint ha az olvasónak a nagymamája mákos kalácsa jut róla eszébe, akkor a szöveg (adott részlete) bizony a nagymama mákos kalácsát jelenti.

A harmadik lehetőség, amely ki akarja zárni mind az alkotót, mind a befogadót, és kizárólag a műre összpontosít: ezt nevezhetjük szövegorientáltnak. Ez tűnhet a legobjektívebbnek, hátulütője azonban, hogy egy szöveg nem létezhet légüres térben. A benne szereplő szavaknak sincs jelentésük, illetve a jelentés az által valósul meg, hogy valaki jelentést tulajdonít nekik. Éppen ezért a szöveg objektív vizsgálata illúzió.

Látszólag mindez problémát jelent, de valójában ez az irodalom lényege. Az irodalmi mű éppen abban különbözik más szövegektől, hogy szándékosan többféle értelmezést tesz lehetővé, inkább kérdez, mint válaszol. Persze nézhetjük problémánkat úgy is, hogy kérdez-e egyáltalán valamit a Tüskevár a homoszexualitásról.

Azt aligha lehet vitatni, hogy a Tüskevár egyfajta beavatási történet, melyben a főszereplő Tutajos gyermekből férfivá érik. Az is aligha vitatható, hogy a Csókás (pontosabban a Tacskó Muki álnevű blogger) által szellemesen kiragadott részlet valóban olvasható homoerotikus jelenetként is. Ahhoz azonban, hogy a jelenetnek ez az olvasata érvényes legyen, az szükséges, hogy az egész regényt így olvashassuk, azaz a teljes műben helye legyen ennek az értelmezésnek.

Forrás: szolnokinaplo.hu

Azt, hogy ez nem így van, akkor is sejthetjük, ha csak a posztot ismerjük, a regényt nem. Csókás Muki azt, hogy Bütyök beleszeret egy lányba, „mesteri írói félrevezetésnek” nevezi. Ez az a tipikus elemzési hiba, amikor az elemző egyszerűen nem veszi figyelembe azt, ami nem fér bele az általa kialakított értelmezésbe. Persze a helyzet nem mindig egyértelmű, hiszen az elemzés során óhatatlan, hogy egyes elemeknek nagyobb jelentőséget tulajdonítsunk, míg másokat kevésbé tartsunk fontosnak. Ebben az esetben a legnagyobb probléma talán az, hogy Tacskó András nem magyarázza meg, mi szükség van egyáltalán erre az „mesteri írói félrevezetésre”.

Hasonlókat mondhatunk a műben megjelenő állítólagos fallikus jelképekről, a bicskáról vagy a pipáról. Bár ezek tényleg alkalmasak arra, hogy egy műben fallikus jelképek legyenek, ez az értelmezésük csak akkor helyes, ha illeszkedik a mű egészébe, illetve ha a műben valóban úgy jelennek meg, hogy kiváltják ezt az értelmezést. A Tüskevár esetében aligha vihető végig ez az értelmezés, számos jelenet nem értelmezhető, ha a regényt homoszexuális beavatási műként próbáljuk olvasni.

Végezetül a szövegértelmezési lehetőségek bemutatására felhívjuk a figyelmet a Village People Y. M. C. A. című számára. A szám címét az azonos nevű Young Men's Christian Association (Fiatal Férfiak Keresztény Szövetsége) ifjúsági szervezetről kapta. A szervezet szerte a világon számos városban működtet központokat, ahová a fiatalok elmehetnek, ha szórakozni vagy sportolni vágynak. A szám nem is szól másról, mint hogy arra biztatja a hallgatót, hogy bármilyen bajban van, van hova mennie: keresse fel az YCMA házát.

A szám népszerű diszkóslágerré vált, sportrendezvényeken is gyakran játsszák, ugyanakkor egyben meleghimnusszá is vált. Ennek semmi más alapja nincs, mint hogy a szöveg azt mondja, hogy az YMCA-ban jól érezhetjük magunkat a fiúk között. A szövegnek tehát van egy „ártatlan” és a egy „homoszexuális” olvasata is. Ez utóbbit azonban nem az teszi lehetővé, hogy bármi is utalna a homoszexualitásra, hanem az, hogy semmi nincs a szövegben, ami ezt az olvasatot kizárná.