Az ojrátok történetének kezdeteit elbeszélő előző rész az Eszen tajsi 1455-ös megölését követő gyors hatalomvesztéssel ért véget. Az ojrátok elvesztették a keleti mongol területek feletti befolyásukat, ugyanakkor a mai Mongólia nyugati részén és az Ili folyó vidékén megőrizték hatalmukat – igaz, erős központi vezetés nélkül. Noha a keleti mongolok megszabadultak az ojrát befolyástól, kezdetben ez nem járt a megerősödésükkel, belső ellentétek és politikai anarchia jellemezték őket. A kelet-mongol területeken azonban néhány évtized múlva az 1479-ben uralomra jutó Batumönkge Dajan kán alatt fokozatosan erős központi hatalom jött létre. A pályáját a csahar (írott mongol csakar) törzs vezetőjeként kezdő Dajan kán egyesítette a többi kelet-mongol törzset is, s nem engedte érvényesülni az ojrátokat. Ez az időszak újra a mongol hatalom felvirágzása volt, ezúttal dzsingiszida vezetés alatt.

Batumöngke Dajan kán
(Forrás: Rákos Attila)

Az előző kán, Mandugul fiúutód nélkül halt meg 1469-ben, s özvegye, Mandukaj örökbefogadott és gyámságába vett egy csecsemőként árvaságra jutott dzsingiszida herceget, Batumöngkét, majd Dajan kán néven még gyermekként a trónra ültette. Az utókor által a „bölcs” melléknévvel illetett Mandukaj rendkívül határozott nő volt, aki voltaképp kánként irányította az országot, míg pártfogoltja felnőtt, s önállóvá vált (később pedig hozzáment feleségül, s hét fiút szült neki). A hagyomány szerint fegyvert viselve, csapatait maga vezetve igyekezett egyesíteni Dajan uralma alatt a keleti mongolokat, s visszaszorítani az ojrátokat – sikerrel. A szavak betiltásának története valószínűleg nem valós, a történet szerzője inkább a keleti és a nyugati mongol nyelvjárások közti szóhasználati különbségekre kereshetett magyarázatot. A Mandukaj által betiltott ajirag ’kumisz’ és ordun ’palota’ szó (ezek a szavak írott mongol formái), illetve a helyettük előírt csigege és örgüge megfelelői ma megtalálhatók a nyugati (ojrát) és a keleti (pl. halha) nyelvjárásokban is: halha [a^er^ag] ’kumisz’, [ord^on] ’palota, vezéri szállás’, [cegé] ’erjesztett tejbor, kumisz’, [örgő] ’palota, vezéri szállás’; ojrát [äärg] ’erjesztett tej, kumisz’, [ordn] ’palota, vezéri szállás’, [csigä] ’kumisz’, [örgä] ’palota, vezéri szállás’. A jelentések tehát hasonlók, de használati gyakoriságuk inkább a történet által vázoltat tükrözi: ojrátul a kumisz rendesen [csigä], halhául pedig [a^er^ag]. Lehetséges, hogy a süvegre erősített szalag hosszának előírása is csak a már eleve meglévő korabeli eltérések okára keresi a magyarázatot. A Sira tugudzsi című 17. századi mongol krónika szerint 1469-ben az ojrátok felett aratott egyik győzelme után Mandukaj megalázó (ám a mai olvasó számára érdekes) feltételeket kényszerített rájuk: megtiltotta nekik bizonyos szavak használatát, kétujjnyira korlátozta a süvegükön viselhető szalag hosszát, s előírta, hogy nem használhatnak kést húsevéskor, csak a szájukat (igaz, ezt utóbbit kérésükre végül kegyesen elengedte). A krónika jelenetét természetesen belevették a Mandukaj életéről szóló mongol mozifilmbe is.

Ilyen bőrtömlőben erjesztik a mongolok kumiszt, aminek ajrag elnevezését Mandukaj betiltotta az ojrátoknál, s helyette a csigé szót írta elő nekik
(Forrás: Rákos Attila)

Dajan kán kezdetben békés viszonyra törekedett a Ming-dinasztiával, igyekezett fejleszteni a kereskedelmi kapcsolatokat. Eközben megszilárdította hatalmát a keleti mongol törzsek felett, s egy időre megszüntette a nagyobb ellentéteket a vezetőik között. Az 1500-as években azonban megszakadt a jó viszony Kínával, s Dajan nagyszabású hadjáratokat vezetett a Mingek északi területeire, csapatai szinte Pekingig jutottak – igaz, hosszú távú sikereket nem tudott elérni. Dajan új adminisztrációs rendszert vezetett be, nyugati (jobb) és keleti (bal) szárnyra osztva területeit, s a mai Mongólia középső és a mai Belső-Mongólia északi területeiből létrehozott egy új, a balszárnyhoz tartozó közigazgatási egységet a halha mongolok számára. (A halhák növekvő jelentősége és terjeszkedése még fontos szerepet játszik a későbbiekben a nyugati és keleti mongolok közti ellentétekben.)

Noha Dajan kán halála után újra megszűnt az erős központi hatalom a keleti mongol területeken, a különböző dzsingiszida hercegek és törzsi vezetők uralma fennmaradt, s a 16. századtól a 17. század elejéig megmaradt fölényük is az ojrátokkal szemben. Ha nem is mindig kerültek az ojrátok közvetlen keleti-mongol irányítás alá, de ebben az időszakban végig inkább védekező helyzetben voltak, s területeket vesztettek a kelet-mongolokkal szemben. A kor egyik legfontosabb keleti mongol vezetője, Dajan kán unokája, a tümet törzset irányító Altan kán volt, aki szintén sikeres támadásokat vezetett Kína ellen 1529-tól kezdve, s 1550-ben csapatai Peking külvárosainak felégetéséig jutottak – ekkor sem katonai erő, hanem a kínaiak békeajánlata állította meg őket. Sikeresen harcolt az ojrátokkal is: 1552-ben vereséget mért az ojrátok hojt törzsére, jelentős területeket szerezve a mai Mongólia nyugati felén, ahol korábban ojrátok nomadizáltak. Így uralma alá került a régi mongol birodalom központja, Karakorum is, valamint az ojrátok elűzésével lehetőség nyílt rá, hogy a halha mongolok (a mai Mongólia többségi nemzetisége) megjelenjenek a Hangáj-hegységben.

A Hangáj-hegység Mongóliában
(Forrás: Wikimedia Commons / BáthoryPéter / GNU-FDL 1.2)

De nem ez volt az ojrátok egyetlen veresége: 1562-ben és 1570-ben az ordosz mongolok támadtak a nyugati mongol torgut törzsre, 1580-ban a halha Abadai kán mért az ojrátokra vereséget, majd az utóda, Laikur kán sorozatos támadások után 1606-ban adófizetésre kényszerítette őket. A szintén halha Soloj Ubasi hong tajdzsi több alkalommal is csatát nyert az ojrátokkal szemben a 17. század első éveiben, s 1620-ra az Uvsz-tó környékéről is kiszorította őket, vissza a mai Dzsungáriába.

Elindul a felemelkedés

A Soloj Ubasin aratott győzelem történetét meséli el egy 17. századra keltezett verses mű. A történet valódi főhőse nem Soloj Ubasi vagy valamelyik rangos vezető, hanem egy 7 éves ojrát kisfiú, akit az ojrátok ellen vonuló halha csapatok felderítői fognak el. Az ojrát seregről kérdezősködnek tőle, azonban a várt válaszokat nem kapják meg, így megölik: feláldozzák, miközben a fiú átkot mond rájuk. Az átok beteljesül, a csatában az ojrátok győznek, s kiderül, hogy a fiú az ojrátok védőszellemének megtestesülése volt.

Ekkor azonban fordulópont következett: a 17. század első negyedében Harahulának fokozatosan sikerült egyesítenie az ojrát seregeket, s 1623-ban vezetésével nagy győzelmet arattak Soloj Ubasi felett, megölve őt, s lerázva a halha befolyást. Harahula presztízse nagy mértékben nőtt ezzel a győzelemmel az ojrát vezetők közt, nagy befolyásra tett szert, s megkezdődött az ojrát törzsek feletti hatalom központosítása.

A központosításban fontos szerep jutott fiának és utódának, Erdeni Bátornak, sokszor őt tekintik a Dzsungár Birodalom megalapítójának (a dzsungár név a mongol dzsegün gar ’bal kéz = balszárny’ kifejezésből származik, s ez időben az ojrát törzsek összefoglaló elnevezéseként is használták). Erdeni Bátor megerősítette a dzsungár állam gazdaságát, támogatta a földművelés fejlesztését, s jó kereskedelmi és politikai kapcsolatokat épített ki a Szibériában előrenyomuló Oroszországgal.

Fejlődhetett a kultúra is, ekkor élt és működött a neves ojrát buddhista szerzetes és tudós, Zaja Pandita Namhajdzsamc (1599–1662), aki sokat tett a buddhizmus terjesztéséért. 1648-ban új, modernizált írásrendszert (ojrát vagy világos írás) és irodalmi nyelvet hozott létre, s számtalan buddhista művet fordított mongolra. Erdeni Bátor 1653-as halála után egyik fia, Szenge került hatalomra, aki nem tudta teljesen fenntartani az apja által létrehozott egységet, s uralma idején belső harcok gyengítetté az ojrátokat. A hatalom megszerzéséért folytatott küzdelmek során ojrát ellenfelei végül 1671-ben megmérgezték Szengét.

Elvándorlás

Valószínűleg az erősödő központosítás is szerepet játszott benne, hogy a 17. század első felében több hullámban különböző ojrát csoportok indultak el Dzsungáriából, s költöztek új vidékekre. Az egyik ilyen vándorlást Hó Örlök vezette, 1616-ban nagyszámú torgut és kevesebb dörböt törzsbeli tartott vele nyugatra, jutott el egészen Kelet-Európa széléig, s telepedett meg a Volga alsó folyásánál és torkolatvidékén. Belőlük lettek a mai kalmükök, akik napjainkban is ezen a vidéken élnek Oroszországban.

Kalmük jurta a 17. századból
(Forrás: P. S. Pallas: Sam[m]lungen historischer Nachrichten über die mongolischen Völkerschaften. I–II. St. Petersburg, Kaiserliche Akademie der Wissenschaften 1776, 1801)

A másik jelentős kivándorlás Gűsi nevéhez kötődik, aki 1636-ban a hosút törzs nagy részével a mai Észak-Kínába, Tibet Amdo nevű területére, a Kukunór-tó (írott mongol Köke nagur ’Kék tó’) környékére költözött (ez akkoriban még nem tartozott Kínához). Itt szoros kapcsolatok épített ki Tibettel, illetve a tibeti buddhista egyház „sárga süveges” gelukpa irányzatával, melyet a dalai láma vezetett. Gűsi katonai erővel lépett fel a gelukpa rend vallási egyeduralmának kiépítése és politikai hatalmának létrehozása érdekében. Ojrát csapatai 1640-re legyőzték a gelukpa rend minden tibeti ellenlábasát (és keleti mongol támogatóikat), s 1642-ben Gűsi letaszította a korábbi tibeti uralkodót trónjáról. Tibet politikai vezetője a dalai láma lett, Gűsi pedig megkapta a Tibet királya címet. Utódai egészen Tibet 1720-as évekbeli mandzsu meghódításáig befolyásolták a tibeti politikát.

Változó körülmények

A 17. század elején két lényeges folyamat játszódott le, ami nagyban befolyásolta az ojrátok további történetét és sorsát. Az egyik, hogy az 1600-as évek elejétől a nyugati mongolok is felvették a tibeti buddhizmust, hasonlóan a keleti mongolokhoz, akiknél már a 16. század közepén megindult a buddhista megtérés, az uralkodó osztály aktív támogatásával (ezt második megtérésként szokták emlegetni, a Jüan-kori buddhista befolyás volt az első). A buddhista egyház fontos támasza lett az államnak, s az ojrát uralkodók számára legitimációs forrást is jelentett a tibeti buddhista vezetők, elsősorban a dalai láma támogatása, illetve az általuk adományozott címek (erre a nem dzsingiszida származásuk miatt volt szükségük). Másrészt a tibeti vallás átvétele jó alkalmat teremtett, hogy a különböző mongol (főleg ojrát) csoportok és vezetőik időről időre fegyveresen is beavatkozzanak Tibet politikai ügyeibe – sokszor a tibetiek kifejezett kérésére, de akár anélkül is (lásd pl. Gűsi tibeti hódítását).

Zaja Pandita, az ojrát származású buddhista szerzetes és tudós szobra a mai Kalmükia fővárosában, Elisztában
(Forrás: Wikimedia Commons / Rartat)

A másik fontos folyamat, ami a 17. század első felében megindult, a mandzsuk felemelkedése és terjeszkedése volt. A mandzsuk nem csak Kínát fenyegették, s foglalták is el, 1644-től megalapítva az utolsó császári dinasztiát, a Csinget (Qing), hanem veszélyt jelentettek a mongolokra is, teljesen új körülményeket teremtve számukra. Míg a korábbi Ming-dinasztia idején a mongoloknak valójában nem kellett kínai hódító hadjáratoktól tartaniuk (a kínaiak jobbára megelégedtek a mongolok elleni védekezéssel, ha szükséges volt), s „felesleges energiáikat” kockázat nélkül fordíthatták belső hatalmi harcokra, addig a mandzsu Csing-dinasztia kifejezetten terjeszkedő politikát folytatott, megcélozva a mongol területeket is. Az erősödő mandzsu nyomásnak és hadjáratoknak a déli mongolok nem is tudtak sokáig ellenállni, s a mandzsuellenes harcot irányító csahar Ligdan kán 1634-es halála után 1636-ban behódoltak a mandzsu Abahajnak (aki még nem volt kínai császár).

A mandzsu Abahaj vagy más néven Hongtajdzsi
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az egyelőre függetlennek maradt halha mongolok és ojrátok számára a közös ellenség elleni összefogás tűnt járható útnak, ezért 1640-ben Jeke Csagadzsi ’Nagy Törvény’ néven közös törvénygyűjteményt rögzítettek írásban. A törvényt a halha és a ojrát előkelők egyaránt aláírták (még a Volga mellé költözött kalmükök is elküldték képviselőiket), vállalva a kölcsönös katonai segítségnyújtást előíró rendelkezések betartását is, de ez nem jelentette bármiféle központi hatalom létrejöttét. Hogy sikerült-e átültetni a gyakorlatba ezt a szövetséget, kiderül a következő részből.

Ajánlott irodalom

Birtalan Ágnes – Rákos Attila: A kalmükök – egy európai mongol nép. (TEXTerebess 1.) Terebess Kiadó, Budapest 1998

Ligeti Lajos (szerk., ford.): A mongolok titkos története. Gondolat, Budapest 1962 / Osiris Kiadó, Budapest 2004

Lőrincz László: Mongólia története. Gondolat, Budapest 1977

Halkovic, Stephen A. Jr.: The Mongols of the West. Indiana University, Bloomington 1985

Grousset, René: Empire of the Steppes: A History of Central Asia. Rutgers University Press, New Brunswick, New Jersey 1970

Bawden, Charles R.: The modern history of Mongolia. Praeger 1968 / Routledge 1989

Perdue, Peter C.: China Marches West: The Qing Conquest of Central Eurasia. Harvard University Press, Cambridge MA – London 2005