A magyar törzsszövetség politikai életrajza (a magyarság a 9-10. században) címmel jelent meg Tóth Sándor László könyve. Meg is vásároltuk volna, de egyelőre nem látjuk a nagy könyvesbolthálózatok kínálatában, pedig a puha fedelű első kiadás már elfogyhatott, mert kijött a kemény fedelű második is.

A több mint 600 oldalas mű akadémiai doktori fokozatot ért a szerzőnek. A védés április 10-én volt, melyen a múltkori írásunkban említett egyéb elfoglaltságunk miatt nem tudtunk megjelenni. Tóth Sándor Lászlónak ezúton is gratulálunk. Az akadémiai eljárásnak megfelelően az internetről letölthető a teljes mű, a tézisek, az opponensek bírálatai, valamint a szerző válasza a bírálatokra.

Tóth Sándor László monográfiája kikerülhetetlen kézikönyve lesz a magyar őstörténet írott forrásait elemző kutatóknak. Egy tudományos mű elejéről nem hiányozhat a kutatástörténeti áttekintés. Na, ezzel nem kell a jövendő őstörténészeknek gyötrődniük. Tóth Sándor László összegyűjtött és feldolgozott minden korábbi tudományos közleményt a magyar őstörténet írott emlékeinek témaköréből. A 2016 előtti kutatásokkal kapcsolatban ezután elég lesz az ő művére hivatkozni. Magukra adó, igényesebb kutatók esetleg mellőzhetik ezt a hivatkozást, midőn holdvilágnál kilopkodják az adatokat a szerző művéből.

A gonosz opponensek

A magyar törzsszövetség politikai életrajza című kézikönyv 4137 lábjegyzetet tartalmaz, a bibliográfia 66 forrásközlést, 836 tanulmányt, monográfiát és gyűjteményes kötetet sorol fel. Ez vajon sok vagy kevés? (Megszámolni sok volt.) Több mint sok, de nekünk mégis maradt hiányérzetünk. Ennek kifejtése előtt azonban nézzük a felkért opponensek véleményét – vajon nekik mi nem tetszett?

Zsoldos Attila kisebb észrevételei személyi kérdésekhez kapcsolódtak: szerinte Bulcsu nem volt Koppány őse, aki pedig nem volt Bulcsu utóda a Legfelsőbb Bíróság avagy Kúria elnöki tisztségében. (Vagyis nem volt karha.) Továbbá, egyet nem értését fejezte ki Ajtony és Keán azonosításával kapcsolatban, valamint rámutatott, hogy Vata nem lehetett várjobbágy, mert akkor ez a beosztás még nem volt feltalálva.

Őstörténetünk szempontjából a fentieknél fontosabb kérdés az Etelközben csatlakozott kabarok és magyarok viszonya. Erről Tóth Sándor elég meredek véleményt fogalmazott meg, mellyel az opponens nem is értett egyet. A vélemény összefoglalva: a kabarok három törzsének vezetője a kende/kündü volt, a kabarok pedig a magyarok vezetői voltak. A kende először Kurszán volt, utoljára pedig Ajtony. Az elméletből következően a kende sem lehetett valamiféle szakrális vezető a törzsszövetség irányításának kulimunkáját végző gyula fölött. Zsoldos Attila bírálatában rámutatott arra, hogy a szerző nagy terjedelmű művében több helyen is ellentmondásba keveredik a saját koncepciójával.

Makk Ferenc sem ért egyet a kende és a gyula funkciójának Tóth Sándor László-i értelmezésével, de nála ez nem a legnagyobb kifogásként szerepel. Saját publikációi alapján elemzi Keán, Ajtony, Gyula és István király viszonyát, cáfolva a disszertációban megfogalmazott állításokat. Kritikai megjegyzései végén kiemeli, hogy nem ért egyet a kabarok vezető szerepével a magyar törzsszövetségen belül.

A fentiekből látható, hogy a két történész opponens a magyarság 9. századi történetével kapcsolatban Tóth Sándor Lászlónak ugyanazokat az állításait utasította vissza, a 10. századi történeti eseményekkel kapcsolatban pedig számos kiegészítéssel próbálták bizonyítani, hogy ezt a korszakot ők ismerik jobban.

A harmadik opponens Benkő Elek régész volt. Bírálatában ezért érthetően a régészeti eredmények és problémák témakörét tekintette át. Meleg szavakkal emlékezett meg a szerző tudományos aprómunkájáról (melyre mi is utaltunk cikkünk elején):

A disszertáció igazi értéke nem a megoldásokban rejlik, ezek – mint láthattuk – a forrásadottságok miatt meglehetősen ingatagok, többféleképpen is összeállíthatóak, a munka azonban komoly segítséget nyújt a tájékozódáshoz egy szinte átláthatatlan adattömegben úgy, hogy közben megfontolandó javaslatokat is kínál.

Nekünk hiányzik

Fentebb utaltunk a bibliográfiával kapcsolatos hiányérzetünkre is. E témakört indirekt módon Benkő Elek is érintette. Itt az ideje, hogy direktbe rátérjünk. Az opponens egyik meglátása szerint a Dnyepertől nyugatra lévő területek leleteinek tárgyalásánál jó lett volna a helyi régészeti irodalmat is figyelembe venni. A szaltovói kultúra és a magyarok kapcsolatát pedig a szerző Türk Attila műve alapján mutatja be. Ezek nagyon finoman becsomagolt bíráló megjegyzések, holott arról van szó, hogy Tóth Sándor László nem vette kézbe az elsődleges régészeti szakirodalmat. Ez már csak azért is feltűnő, mert ezzel szemben a történeti szakirodalom áttekintése tényleg imponálóra sikeredett. A bibliográfiából bántóan hiányoznak az eredeti régészeti közlések. A Benkő Elek által hiányolt román és moldáv publikációk valóban nehezen elérhetők, de mikrofilmet vagy fénymásolatot nemcsak Párizsból lehet szerezni, hanem Bukarestből és Kisinyovból is. Előtte azonban érdemes tájékozódni a Nemzeti Múzeum Központi Könyvtárában. Ott is lehet a témába vágó publikációkra bukkanni.

A 632 oldalas kötetben A régészeti kutatás és a szállásterületek című, mindössze 14 oldalas fejezet (II. 2.7.) foglalkozik a régészeti eredményekkel. A szerző céljait, tudományos tevékenységét ismerve az arányokkal nem is lenne bajunk, az elsődleges források hivatkozásainak elhagyása azonban szakmai hiba. Legalább ezekre a Magyarországon megjelent közleményekre kellett volna hivatkozni Przemyśl, Szudova Visnya és Korobcsino lelőhelyének ismertetése során:

Koperski, A. – Parczewski, M.: Das altungarische Reitergrab von Przemyśl (Südostpolen). Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 30. Bp. 1978. 213–230. (nem a teljes temető)

Koperski, A.: Przemyśl (Lengyelország). In: A honfoglaló magyarság. Kiállítási katalógus. Bp. 1996. 439–448. (a teljes temető)

Dabrowska, E.: Éléments hongrois dans les trouvailles archeologiques au nord des Karpates. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 31. Bp. 1979. 341–356.

Prihodnûk, O. M. – Čurilova, L. N.: The Korobčino find (Ukraine) and some problems of the hungarian etnogenesis. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 53. Bp. 2002, 183–193.

Benkő Mihály: Aranymaszkos ősmagyar vezérsír. Antik Tanulmányok XLVII. 2003/1. 111–125.)

A Dnyeper melléki magyar jellegű leletcsoport (Szubbotyici horizont) lelőhelyeinek összefoglalása is hiányzik a bibliográfiából. Ez a mű az internetről is letölthető:

Комар, А. В.: Древние Мадьяры Этелькеза: перспективы исследований. Мадяри в Середньому Подніпров'ї. (Археологія і давня історія України. Вып. 7. Київ, 2011. 21–76.)

A magyar törzsszövetség politikai életrajza régészeti fejezetének a szaltovói kultúrával foglalkozó alfejezete (II. 7. 1. 2.) mindössze öt oldalnyi. Az arányokat éppenséggel elfogadhatjuk (ha nagyon udvariasak vagyunk a szerzővel), de itt is hiányzik az elsődleges szakirodalomra történő hivatkozás (ami van: Pletnjowa 1978= Die chasaren. Mittelalterliche Reich an Don und Wolga, Leipzig és Artamonov 1962= Istorija Hazar, Leningrád – ezek sem lelőhelypublikációk, régészetet csak nyomokban tartalmaznak és nem éppen a legfrissebb művek…)

Opponensi véleményében Benkő Elek nem kifogásolta, hogy a feltételezett Magna Hungaria területével kapcsolatos régészeti leírás sem hivatkozik anyagközlésekre. Pedig a bírálatnak ebben az esetben is helye van. Az nagyon kevés, hogy kapunk néhány lábjegyzetet, amelyekben további irodalom is van (pl. 251. j.). Sajnos Halikovra és Halikovára is csak áttételesen – Türk Attila művét idézve – hivatkozik a szerző. Hiánypótlásként íme a két szerzőnek a Káma mellett, Bolsije Tiganiban feltárt ősmagyar temetőről Magyarországon megjelent publikációi:

E. A. Halikova: Ősmagyar temető a Káma mentén, Magna Hungaria kérdéséhez. Archaeológiai Értesítő 103 (1976) 53–78.;

E. A. Chalikowa – A. H. Chalikow: Altungarn an der Kama und im Ural: das Gräberfeld von Bolschie Tigani. Régészeti Füzetek 2/21. Budapest 1981.

Az opponenseket kiegészítve megjegyezzük, hogy a nyelvészet, ha lehet még inkább mellőzött a kötetben. Mielőtt a magyar népnév eredetének kérdését tárgyalná, Tóth Sándor László nyelvészeti axiómaként hivatkozik arra az állításra, hogy az ugor nyelvi egység Kr. e. 1000 és 500 között bomlott fel. Ha ez nyelvészeti axióma, akkor a lábjegyzetben nyelvészek munkáira kellene hivatkozni, nem pedig Fodor István tudománynépszerűsítő könyveire.

A régészeti fejezetecske végén a szerző fölpattan Kristó Gyulától örökölt méretes lovára, hogy annak magasából nézzen le ránk:

A fentiek alapján, bár vonzó lenne a régészeti anyaggal pontosítani Levedia és Etelköz lokalizációját, igazolni a magyarok jelenlétét a kérdésben, egyelőre mégsem támaszkodhatunk még kellő mértékben a rokontudomány adataira. A kronológiai problémák (kormeghatározás), valamint a tipológia etnikumot elégségesen meg nem határozó volta miatt, a korai magyar történelem biztosabbnak tűnő forrásbázisa még egy darabig, minden bizonytalansága ellenére is, az írott forrásanyag kell, hogy maradjon.

Ez a magabiztosság meghökkentő. A régészeti tipológia, ugyebár nem tud etnikumot meghatározni – és az írott forrásokból lehet? Hány neve is volt annak a népségnek, amelyet magyarnak szeretnének tudni a történészek? Legalább öt. Tuti, hogy mind magyarok voltak? Amúgy Tóth Sándor László egész könyve arról szól, hogy mennyire nem tudunk semmit kihámozni a történeti forrásokból. Illetve rengeteg mindent tudunk, csak mindenki másképp csinálja. A könyv szépen fel is sorolja az alternatív értelmezési lehetőségeket, éppen ez a legnagyobb erénye. Tessék választani, a svédasztalon minden van, mi szem-szájnak ingere.

Alternatívákat a régészet is elő tud állítani. (Sőt, a régészek is tudnak olyan mondatokat alkotni, mint Tóth Sándor László, csak ők fordítva: szerintük a történeti források a bizonytalanok, a régészetiek a biztosak. Különösen a régészeti kronológia – az aztán halálbiztos, elvégre temetők elemzésén /is/ alapul.)

Amit biztosan tudunk…

Sok példán lehetne szemléltetni, hogy sajnos milyen kevés írott forrásból vagyunk kénytelenek magyar őstörténetet írni, és a kevés forrásból hányféle eredményre lehet jutni.

Nézzük például a magyar–kazár kapcsolatokat. A Bíborbanszületett Konstantín bizánci uralkodónak tulajdonított De administrando imperio (DAI) című uralkodói kézikönyv szerint a magyarok három évig együtt laktak a kazárokkal. Ezt az állítást tekintélyes történészek serege vitatta. A szakmai körökben népszerűbb feltételezések a három év félre- avagy helyre magyarázatában: 20, 30, 33, 200, 203, 300 év. (Lásd Tóth Sándor művében a 107–110. oldalt és a fenti oldalak lábjegyzeteiben felsorolt kutatókat és műveket. A szerző három évre szavaz.)

Szintén vitatott kérdés, hogy a magyarok a kazárok vazallusai avagy mumusai voltak. És ha igen vagy nem, akkor mennyire: kicsit vagy nagyon, sokáig vagy csupán egy múló pillanatig. A választ megint csak a bizánci kisokosból kellene kiolvasnunk. A De administrando imperióból tudjuk, hogy elődeink három évig nemcsak együtt laktak a kazárokkal, hanem együtt is harcoltak. Azt is tudjuk, hogy a kazárok többrendbelileg megkörnyékezték Levedit: meglepték egy feleséggel, sőt fejedelemmé is kinevezték volna, amennyiben hagyja magát. Egyik trükkjük sem jött be: Levedinek nem született gyereke a kazár feleségétől, és nem fogadta el a felajánlott fejedelmi tisztséget. Itt megint csak tág tere van az értelmezésnek. Az egyik lehetőség, hogy a magyarok elismerték a kazárok főségét, az együttélésre és az együttharcolásra kazár kényszerből került sor. A másik lehetőség, hogy a kazár asszony érkezése még nem jelentett vazallusi viszonyt a magyarok számára, de Levedi kazárok által történő fejedelmi kinevezése már igen. (Melyet az érintett elhárított, kollaboránsként Álmost vagy Árpádot ajánlva maga helyett, ha igaz a mese.) És itt belépnek a forráskritikát überelő spekulációk is: a kazár–magyar együttélés idejét a kutatók többsége azért nyújtotta el, hogy a magyaroknak legyen elég idejük eltöltekezni a török jövevényszavakkal, és a szavakkal együtt érkező kulturális innovációval (ekés földművelés, kertkultúra, szőlészet-borászat stb.).

A különböző nézetek ismertetése után Tóth Sándor László arra a véleményre jut, hogy vazallusi függés nem volt, Levedi csak dinasztikus bratyizásba bonyolódott a kazárokkal.

A harmadik példában nincs szó a kazár–magyar viszonyról, mi mégis magunkra vesszük. A DAI egyik helyén Sarkel erődjének építéséről értesülünk. A szöveg szerint ezt a beruházást a kazárok közbeszerzés nélkül a bizánciakra bízták. Az építkezést a történészek többsége (Tóth Sándor László is) összekapcsolja a magyarok fenyegető közelségével. Teszik ezt azon az alapon, hogy a hírt összekapcsolják Ibn Ruszta egy megjegyzésével, mely szerint a kazárok a nomádok támadásai ellen körülsáncolták magukat. A kedves olvasó most csodálkozhat, hiszen ebben a hírben sincs szó a magyarokról. Nos, ha csodálkozik, akkor ne menjen történésznek, mert nem elég combos a fantáziája. Az olvasott kötet kutatástörténeti áttekintése szerint (135–139. l.) domináns az a vélemény, hogy mindkét adat a magyar veszélyre utal. Viták legfeljebb azon vannak, hogy a sáncok hol épültek, illetve történetileg hiteltelen, utólagos betoldás-e Ibn Ruszta mondata a kazárok által épített sáncokról. Mi viszont arra gondolunk, hogy a két forrás mindegyik értelmezésében a Kazár Birodalom jellegének félreismeréséről van szó. Kazária ugyanis nem nomád állam volt, vezetője nem annak köszönhette hatalmát és vagyonát, hogy rendszeresen megtámadta és kifosztotta a szomszédait. Ez csak egyik tevékenysége volt a kazár vezető rétegnek, valószínűleg megelőző jelleggel művelték a besenyők ellen. Ennél fontosabb volt azonban a kereskedelemből származó jövedelem, valamint a földművelő-állattartó népesség adóztatása. Egy ilyen állandó területű állam természetesen kijelöli a határait. Ezek a határjelek, árkok nem a védelmet szolgálták, hanem a kóborlókat és a sanda szándékú portyázókat figyelmeztették, hogy idegen területre tévedtek. A kazár állam területi szervezetének és termelő gazdálkodáson alapuló berendezkedésének megfelelően az erődök és várak sem kizárólag azért épültek, hogy a külső ellenségtől védjenek. Legalább olyan fontos szerepük volt az állam belső rendjének biztosításában is. Bármennyire szeretnénk is, ez a két adat nem arról szól, hogy a kazárok hű, de mennyire féltek tőlünk.

Ha végigvennénk a 9-10. századi magyarság politikai életrajzának minden elemét, ugyanúgy ellentmondásos véleményekbe ütköznénk, mint az idézett három példa esetében. Tóth Sándor László összegyűjtötte és kötetbe rendezte az egymásnak ellentmondó véleményeket. Ezzel egyrészt megkönnyítette a kutatók tájékozódását, másrészt meg is nehezítette azon kutatók dolgát, akik úgy vélik, hogy ki tudnak még találni valami újat, sőt netán azt képzelik, hogy meg és ki tudják oldani a magyar őstörténet összegubancolódott szálait.

Utóirat:

Cikkünk írásakor (soha jobbkor!) levél érkezett a nyest szerkesztőségébe. Szerzője véleményünkre kíváncsi. Levelében bemutatott ötletét a DAI szavárdokról szóló adatára építi. Úgy gondolja, hogy a Levédiában élő magyarokat a volgai bulgár szomszédaik szavárdoknak nevezték. Végül nézeteit így foglalja össze:

Levédia és Magna Hungária ugyanaz, az ún. szavárd-magyarok Julianus magyarjai, kaukázusi magyarok pedig nem voltak (ekkoriban). Az elképzelés szerintem összhangban áll továbbá a Türk Attila-féle vándorlási úttal, illetve a besenyők megjelenésével a Volga-Ural folyók vidékén.

Kedves Olvasónk!

Levédia és Magna Hungaria azonosítása tudomásunk szerint még senkinek sem jutott eszébe. Mint ötletet tudományosan nem tudjuk értékelni. Amennyiben talál hozzá bizonyítékokat, ötletét kidolgozza és valamilyen tudományos fórumon előadja vagy publikálja, akkor bekerülhet a többi elmélet közé. Mi nem látjuk értelmét az ötlet kidolgozásának, ez azonban ne vegye el a kedvét a magyar őstörténet (és persze a nyest) tanulmányozásától. E tevékenysége közben feltétlenül olvassa el Tóth Sándor Lászlónak a jelen cikkben tárgyalt összefoglalását is.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése