Hányas vagy? D4j12-es? (Netán Y1a1-es, avagy U2e1b-s, D4c2a-s, K1c1e-s, N1a1a1a1a-s, D2-es, F2a-s, U4d2-es, C4-es, F1a-s, N1a1a1a1-es, D4i-s, G2a1d2-es, H35-ös, D4i2-es, H11a1-es, D4b2a-s, B4d1-es, A12-es, U5a1a2a-s, estleg C4a1-es?)

Mi félszavakból megértjük egymást. Mindannyian hunok vagyunk, ugyanazt a nótát fújjuk, nem igaz? Nekünk mindig a hunokról meséltek gyerekkorunkban. És a csodaszarvas történetével ringattak álomba. ‒ Akár így is kezdhette volna 1976-ban Szilágyi György híres kabaréjelenetét, de rajta kívül álló okokból nem így kezdte: akkoriban még nem létezett archeogenetika.

A hunok földjére, Burjátiába el lehet jutni repülővel is. Julianus feltehetőleg inkább a vonatot választotta volna. Mi megfeleztük az utat: Moszkváig a szelek szárnyán, onnan vasúton száguldottunk a mesebeli Ázsia felé. A moszkvai repülőtérről az Aeroexpressz nevű gyorsvasút visz be a városba. A vonatból kinézve mintha semmi sem változott volna: Moszkva a legsivárabb oldalával fordul felénk ‒ lepusztult lakótelepek, bádogbódé garázsok, szemét, kosz, elvadult, ősbuja növényzet. Átszállva a metróra óriási tömeg. Megtörve, de végre elérkezünk ázsiai utazásunk kezdőpontjára, a jaroszlavli pályaudvarra.

A Jaroszlavli pályaudvar Moszkvában
(Forrás: Wikimedia Commons)

A Transzszibériai vasút, mely eredetileg Vlagyivosztokba vezetett, már régóta több leágazással is rendelkezik. Az egyik Ulan-Ude, a Burját Köztársaság fővárosa után kanyarodik el Ulánbátor, a mongol főváros felé. Mivel mi Ulan-Udéba igyekeztünk, így akár az ulánbátori vonatot is választhattuk. A vlagyivosztoki járat 23.45-kor indult, mi pedig 10 perccel utána, az ulánbátori vonattal. Lehet, hogy a másik jobb választás lett volna. A mi vonatunk, ha Lenint nem is, de Brezsnyevet még biztosan látta, igazi antikvitás volt. Vagononként csak négy konnektorral (ebből háromban 110 volttal, de telefont ezzel is lehet tölteni), és pottyantós wc-vel, melyet az állomásokon eltöltött huzamos várakozások alatt a személyzet az előírások szerint lezárt, majd a továbbindulás után kinyitott, az összeszorított lábakkal toporgó utasokkal közölvén az örömhírt: ismét szabad.

6-os számú járat, 16. vagon, 6. fülke
(Forrás: zegernyei fotóstúdió)

Beszálláskor szigorú bajuszos provodnyik ellenőrzi a jegyeket. Minden rendben, fölszállhatunk. Fülkénket elfoglalva, ideiglenes székhellyel (6-os számú járat, 16. vagon, 6. fülke) legott megalakítottuk a Hunságkutató Intézetet. Megállapítottuk, hogy a magyar állam túl sokat invesztál a magyarságkutatásba, helyette sokkal fontosabb lenne egy komoly tudományos háttérrel és izmos büdzsével rendelkező Hunságkutató Intézetet felállítani. A nekünk járó összeget sikerült is előzetesen egymás között barátságosan felosztanunk.

A Nyizsnyij-Novgorod-i vásár főépülete 1896-ban
(Forrás: Wikimedia Commons)

A burját‒magyar‒hun történelem közös szálait sorozatunk folytatásában bontjuk ki, most térjünk vissza a Transzszibériai vasúthoz. Első állomásunkra, Nyizsnyij Novgorodba reggel 5.45-kor érkeztünk. Ez a város egykor híres volt országos kirakodó vásárairól, ahová Oroszország minden szegletéből özönlöttek a kíváncsi népek. Volt mit bámulni és vásárolni. Például kapható volt hölgyet ábrázoló, többszáz éves szaszanida-szogd stílusú ezüst tál, napocskával és holddal. Ülő pozíciójából következtetve a hölgy talán buddhista istennő lehetett, esetleg éppen Tárá. Egyébként az egyik kezében a Holdat, a másikban a napot tartó, lótuszülésben ülő istenség két magyar vonatkozású övvereten is látható. A leletek Ujelgiből származnak, Cseljabinszk közeléből.

A Nyizsnyij Novgorod-i vásárból származó tál az Ermitázs gyűjteményében
(Forrás: Смирнов, Я. И.: Восточное серебро. Атлас древней серебряной и золотой посуды восточного происхождения, найденной преимущественно в пределах Российской империи. Санкт-Петербург, 1909: XVIII. t.)

Nyizsnyij Novgorod után a vasútvonal, mint általában Oroszország erdős részein, nyírfák és fenyőfák között fut, az ablakból semmi egyebet nem látunk. Élünk a gyanúval, hogy ez nem véletlen: az utak és a vasútvonalak mellé szándékosan ültettek erdősávokat, hogy az utazók elől takargassák a takargatni valókat. Ha néhol mód volt távolabb pillantani, olykor mezőket láttunk, de ezeket inkább csak Nyizben. (A középkori orosz évkönyvek Nyiznek nevezték a Nyizsnyij Novgorod környéki vidéket, a város a vidékről kapta a nevét) Később azt láttuk, hogy az erdők mögött is erdők vannak. Több órán át számoltuk a nyírfákat és a különféle fenyőket. A fák között elszórtan méhkaptárak álldogáltak kisebb csoportokban. Az erdőt csak nagy ritkán váltja egy-egy falucska. A modern idők jeleként a nyomorult, düledező faházak közül néhánynak immár műanyag ablakai vannak, s tetejét új bádog borítja, lehetőleg valami kellően rikító kék, zöld vagy vörös színben. A házak előtt anyókák ülnek, a mezőkön ugyanők tehenet sétáltatnak. A közintézmények – posta, iskola, bolt – kiemelkednek környezetükből: falaikat újabban tarka műanyag- vagy bádoglemezekkel burkolják. Még van hová fejlődnie a vidéki Oroszországnak.

A táj egyhangúsága ellen a szomszédos étkezőkocsi gyakori felkeresésével védekezünk. Négy nyelven beszélő azeri pincérünk reggelire rántottát, uzsonnára pácolt heringet szervíroz hagymás burgonyasalátával. Az ebédre kínált főételek is nagyon finomak. Minden nagyon jó és minden nagyon drága. Az étkezőkocsit csak a külföldi utasok látogatják. A hazaiak hazait esznek.

Haltál a vasúton
(Forrás: zegernyei fotóstúdió)

Átkelvén a Vjatka folyón, délben elérkeztünk Kirov városába. Ekkor már egy ideje finnugor területeken jártunk. Kirov a krónikákban Hlinov néven szerepel, később Vjatka lett a város neve. Az 1400-as években Moszkvának meggyűlt a baja a vjatkaiakkal: az ide betelepülő oroszok, összefogva a helyiekkel és egy trónkövetelővel (Vaszilij Tyomnij  unokatestvérével, Dmitrij Semjakával) évtizedekig tartó anarchiát kavartak a környéken. A békétlenség Dmitrij Semjaka megmérgezése után sem szűnt meg. Végül III. Iván csapatai 1489-ben körbezárták Vjatkát. Felszólították a védőket, hogy adják ki a három főkolompost. Őket kivégezték, a helyi finnugor származású vjatkai előkelőket pedig letelepítették Moszkva környékén, hogy szem előtt legyenek, és az adót is pontosan fizessék. Moszkoviai útleírásában Herberstein cseremiszeknek nevezi őket, de valójában udmurtok voltak.

Vonatunk (jobbra) a kirovi vasútállomáson
(Forrás: Mende Balázs felvétele)

Átlépve egy időzónát és átcsattogva a Káma folyó felett, este 10-kor érkeztünk Perm városába. Körülötte található a komi-permjákok ősi területe. Ezen a környéken leletekben gazdag temetőket tártak föl az időszámításunk első évezredéből és a második évezred elejéről. A gazdagság alapja a kereskedelem volt. Az erdő gyümölcseiért: a feldolgozott állati bőrökért a vevők főleg ezüsttel fizettek. A közép-ázsiai, szaszanida stílusú ezüstedények legnagyobb számban az udmurtok és a komik által lakott területről kerültek elő. Jellemzően nem sírokból, hanem csak úgy, az erdei avarból. Az edényeket feltehetőleg a szent ligetekben használták a szertartások alkalmával.

A Felső-Káma vidéki régészeti leleteknek és a temetkezési rítusnak érdekes párhuzamai vannak a honfoglaló magyarság tárgyi emlékeivel, temetkezési szokásaival. Egyes szakemberek szerint ezen a vidéken a Kárpát-medencei honfoglalást lekéső, magukat ott felejtő magyarok élhettek. Ezt nem a Habsburgok által megfertőzött agyú magyar finnugristák állítják, hanem a temetőket feltáró oroszországi régészek.

Halotti maszk egy Felső-Káma vidéki temetőből
(Forrás: 3. Orosz-Magyar Uráli Régészeti Expedíció /2015/, Szöllősi Mátyás felvétele, https://btk.ppke.hu)

Perm környékéről bejáratott útvonal vezetett az Ural ázsiai oldalára. Az orosz évkönyvek szerint obi-ugorok is éltek az átjáró mindkét oldalán. Európai jelenlétük egészen a 19. századig adatolható.

Továbbindulva következett az átkelés az Urálon. Telihold volt, azon kívül mást nemigen láttunk. Jekatyerinburgba éjjel 3 órakor érkezett a vonat. Ez a majdnem Budapest méretű város fontos kereskedelmi-ipari központ volt már a cári időkben is. Ezen időknek éppen itt vetettek véget a cári család brutális legyilkolásával. Egyes adatok szerint ennek a szégyennek magyar résztvevője is volt. Az első világháborúban orosz fogságba esett magyar katonák közül kb. százezren harcoltak a vörösök oldalán a pétervári forradalom után kitört polgárháborúban. Nincs másik nemzet Európában, melynek orosz fogságba esett katonái ilyen tömegesen álltak volna a bolsevikok oldalára.

Tyumenybe reggel 8 órakor érkezünk (moszkvai idő+3). A városnak igen nagy pályaudvara van, rendkívüli teherforgalommal. A vágányokon végtelenbe vesző tehervonatok várakoznak, élükön két-három mozdonnyal. Az egyik mozdonytrió mögött 95 vagont számoltunk meg.

Tyumeny története a mongol hódítás idejéig vezethető vissza. Az Arany Horda felbomlása után Csingi-Tura néven egy darabig a Szibériai Tatár Kánság fővárosa volt. Később Kaslik (a mai Tobolszk közelében) lett a főváros. Csingi-Turát Jermak és kalandortársai lerombolták. 1586-ban erődöt emeltek a helyén. Ebből nőtt ki Tyumeny városa. A szibériai tatárok jelentős számú obi-ugor népesség fölött is uralkodtak. Expedíciója során Jermak velük is többször csatázott, majd fogadta hódoló küldöttségeiket, és végül békés szándékait bizonyítandó életben hagyta, ámde keményen megadóztatta (értsd kirabolta) őket.

Jermak és kozákjai elfoglalják Csingi-Turát
(Forrás: Remezov évkönyv, 15. fejezet. Краткая Сибирская летопись /Кунгурская/. Со 154 рисунками. С.-Петербург, 1880: 5. )

Tyumeny után megváltozik a táj. Immár Nyugat-Szibéria mocsaras, zsombékos vidékein járunk, a lápok, morotvák berjozkaligetekkel, sűrű fenyvesekkel váltakoznak. Tyumeny körül viszonylag sok kisebb település helyezkedik el, korábban nem láttunk ilyen sűrűn lakott tájat. A fák között emberek bóklásznak, kezükben kosárral – gombát gyűjtenek. Dél felé értünk Isimbe. A település az Isim folyóról kapta a nevét. Nem meglepő módon a partján található. Az Isim és a Tobol az Irtis mellékfolyói. E vidékig tudjuk visszakövetni elődeink történetét. Itt valahol, a szargatkai kultúra területén vagy kulturális vonzásában élhetett az a népesség, melynek egy csoportja elindult nyugat felé, s hosszas bolyongás után foglalt hont 895-ben, ki tudja még kikkel másokkal együtt, s milyen nyelveket beszélve (a magyar mellett/helyett?). Az Isim-Tobol vidék őslakói ugorok voltak, akik keveredtek a dél felől betelepült népességgel. Az i. sz. 2. évezred folyamán az itt élő manysikat előbb a szibériai tatárok, később az oroszok szorították mind jobban észak felé, az erdőkbe.

Isimből Omszk felé tartva délkeletnek fordul a vasút. Lassan elhagyjuk a tajgát. A táj még mocsaras, de a fenyvesek eltűnnek, mindenhol nyírfák és nyírfák, köztük itt-ott mezők, ligetek. Közeledünk a sztyeppe felé. Egyre több a település is. Isim és Omszk között sokkal több falut látunk, mint korábban az erdős vidékeken. Omszk Tumenyhez hasonlóan nagy város (1 150 000 lakossal). A házakat elhagyva változik a táj: a mocsarak eltűnnek, száraz lábbal járható mezők és fás területek váltják egymást. Már egyértelműen a ligetes övezetben járunk. A nyírfa továbbra is uralja az erdőt. A vasútvonal ugyanarra megy, amerre egykor az orosz hódítók, felfedezők, majd a betelepülő földművesek: Szibéria déli peremén, a művelhető föld sávjában. Az útvonalat pontosan kirajzolják a 17. század elején alapított városok: Omszk, Tomszk, Novoszibirszk, Krasznojarszk.

Krasznojarszk, vasúti híd a Jenyiszej felett
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az éjszaka közepén áthaladunk Novoszibirszken. Ekkor már 4 óra előnyünk van a moszkvai és 5 óra a magyar (nyári) időszámításhoz képest. Reggel viszonylag erdőmentes tájakon haladunk. Tiszul és Itat vasútállomások nevét „megfejtve”, amatőr nyelvészek bizonyára örömmel fedeznék fel, hogy változatlanul Nagy Magyarország területén járunk. Krasznojarszkhoz közeledve végre dombokat is látunk: ismét erdők között, a Szaján-hegység északi lábánál haladunk. Közben átkelünk a Tom és a Csulim folyókon. Délben érkezünk Krasznojarszkba. Szibéria legnagyobb városa a Jenyiszej két partján terül el. A folyón átkelve immár Kelet-Szibériában vagyunk. Ez a vidék a szamojéd nyelvi őshaza. A Csulim mentén és a Jenyiszej középső folyásánál, a Tomszk‒Krasznojarszk‒Jenyiszejszk háromszögben egykor létezett ősszamojéd nyelvi egység valószínűleg a hunok benyomulása miatt bomlott fel. Egyes szamojéd csoportok észak felé vándoroltak. Az északi szamojéd nyenyecek a mai napig megőrizték nyelvüket, a kisebb déli szamojéd csoportok azonban a 17-19. században feloldódtak a török, illetve orosz nyelvű közösségekben.

Irkutszk vasútállomása, a háttérben a várost övező hegyek
(Forrás: zegernyei fotóstúdió)

Krasznojarszk után 400 km-rel, Tajsetnél ágazik ki a Transzszibériai vasútból a Bajkál‒Amúr vasútvonal, a BAM (magyarul a bim-bam vasút). Ez északról kerüli meg a Bajkál-tavat, melyet mi délről fogunk. Előbb azonban még meg kell érkeznünk az Angara partján elterülő Irkutszkba. Ez utunk utolsó napján reggel 7.50-kor történik meg. Irkutszk körül a Szaján komor hegyei magasulnak. Ilyeneket eddig nem láttunk (az Urált átaludtuk). A város után a vonat elindul fölfelé, megmásszuk a Szajánt. Irkutszk a Bajkáltól északra terül el, a transzszibériai vasút viszont a tó déli partján halad tovább. A hegyeken át meg kell kerülnünk a tó nyugati csücskét. Mozdonyunk elég fáradtan vonszolja magát és minket, nagyon lelassulunk. Már lefelé kanyarogva, egyszer csak megpillantjuk a Bajkált.

A Bajkál először, a vonat ablakából
(Forrás: Mende Balázs felvétele)

Átmegyünk két alagúton is, mire leérkezünk a tó mellé. A hegyekben több mint húsz perc késést gyűjtöttünk be. A Transzszibériai vasút megnyitásának idejére még nem készültek el az alagutak, ezért a magasból leereszkedő vonat hajóra szállt a tavon, így kerülvén ki az útját akadályozó dombokat.

Tehervonat behajózása a Bajkál nevű jégtörő komphajóra
(Forrás: Ледокол для озера Байкал: https://blogrb.ru/news/20808)

Órákig haladunk a Bajkál mellett. A világ legnagyobb édesvízkészletét őrző tó teljesen kihalt, hajók nem közlekednek rajta, de minek is közlekednének, hiszen a tó partján nincsenek városok, sem ipari üzemek. Sajnos, fókák sem dugják ki fejüket üdvözlésünkre. A tavat elhagyva átrobogunk a Szelenga fölött, és a továbbiakban a Szelenga kanyarjait követve helyi idő szerint délután 3 óra 5 perckor (3 perc késéssel), 5642 vasúton megtett kilométer után megérkezünk Ulan-Udébe.

Bilikto vár minket a vasútállomáson. A bemutatkozás után rögtön a rokonság felől, vendéglátónk haplotípusa iránt érdeklődnénk, de a meglepetéstől nem tudunk szólni: Bilikto a jobb oldalon száll be a mikrobuszba, ott van ugyanis a kormány. És még sok más autóban is. Lehet, hogy az ázsiai hunok is a jobb oldalon ülve irányították szekereiket?

A hosszú vonatozás után végre elfoglaljuk szállodai szobáinkat. Másnap kezdődik a 4. sztyeppi régészeti konferencia: Eurázsia nomád birodalmai a régészeti és interdiszciplináris kutatások tükrében. Ezért jöttünk Ulan-Udéba.