Paprika a zöld címlapon, a hátsó borítón pedig a szerző egy bogrács gulyás fölött észtesen mosolyog. A könyv, Reet Klettenberg Minu Ungari (Az én Magyarországom) című munkája, azonban egyáltalán nem unalmas sztereotípiákra épít, és a mű a magyar olvasókat is izgalmas utazásra hívja. A szerző tükröt tart hazánknak, egyaránt feltárva a pozitív és negatív oldalakat. A könyv része annak a rendhagyó útikönyvsorozatnak (mindig ezzel a címmel: Az én ...), amely észtek személyes tapasztalatai alapján mutatja be az egyes országokat.

Kapten Tenkes einstandol

Ha észtekkel találkozva elbeszélgetünk a két nemzet múltjáról és jelenéről, nagy valószínűséggel rövid idő alatt számos kapcsolódási pontot fogunk találni. Sok hasonlóságot szült a két ország között az, hogy mindkét állam a keleti blokkba tartozott (Észtország a Szovjetunió részeként). Így nem kell meglepődnünk például azon, hogy az idősebb észtek kívülről fújják A Tenkes kapitánya című sorozat főcímdalát, vagy hogy tudják, kik azok a Pál utcai fiúk. Emlékeztetőül a fiatalabbaknak:

A sokáig egyetlen külföldi sorozat olyan népszerű volt, hogy azon sem kell meglepődnünk, hogy a tallinni magyar étterem a Kapten Tenkes (Tenkes kapitánya) nevet kapta. A másik kapcsolódási pont pedig A Pál utcai fiúk című regény, amely kötelező olvasmány volt az észt általános iskolákban is.

A filmeken és a könyveken kívül van még egy kötelék, amely a két népet összekapcsolja, és amelyet általában az észtek tartanak fontosabbnak. Az átlag észtek, még a fiatalabbak is, tájékozottabbak ugyanis a magyar és az észt nyelv rokonságáról. Reet Klettenberg könyvében is többször fölmerül, hogy Magyarországon egyáltalán nem kezeli a közvélemény evidenciának, vagy legalábbis általánosan elfogadott nézetnek a finnugor nyelvrokonságot. Reet egy az Írók Boltjában lezajlott beszélgetés kapcsán igyekszik is feltárni ennek az okait. Vagyis a kérdés átpolitizáltságát, a könnyen emészthető ismeretterjesztő könyvek hiányát és az iskolai oktatás felületességét. A szerző kiemeli, hogy a legfontosabb az lenne, hogy a genetikai rokonságot és a nyelvrokonságot különválasztva kezeljük, illetve hogy nyitottak legyünk az ismeretlen kultúrákra.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Magyarországon ezzel kapcsolatban egyébként pozitív tapasztalatai voltak, sokan érdeklődtek Észtország és az észt nyelv iránt. A háziorvostól kezdve a falusi bácsiig jó páran szerették volna hallani, hogyan is hangzik az észt nyelv. Ha észteket kérdeznénk a magyar nyelv hangzásáról, készen is lennének a válasszal, majdnem biztos, hogy a halandzsa kögös-mögös szófordulattal állnának elő.

Egy klasszikus videó arról, milyen nehéz eldönteni, mi az, ami tényleg hasonlít, és ki az igazi rokon (a 4:20–4:35 közötti rész releváns).

A fák, a mezők és a virágok

Ha már sétáltunk akár csak egy kis ideig is észtekkel, biztos, hogy volt részünk a helyi flórára és faunára vonatkozó kérdésekben. Nagyon tipikus, hogy lépten-nyomon rákérdeznek, mi volt az a fa, amely mellett épp akkor haladtunk el százhússzal, hogyan kell termeszteni azt a virágot, amelyet a panzió udvarán láttak, és egyébként is milyen módszerekkel aratják a napraforgót. A botanikából alaposan felkészült embereket is fejtörésre késztethetik ezek a kérdések. A tudásvágyat az magyarázza, hogy az észtekre az észtországi természet, de különösen a gombák és erdei bogyók alapos ismerete jellemző. Az ismeret pedig a gyakorlatból fakad, az észtek ugyanis ősidők óta gyűjtögetik a természet kincseit. A szovjet korszakban is folytatódott ez a hagyomány, voltak úgynevezett gombavonatok (seenerong), amelyek hétvégente kivitték az erdőbe a gombászni vágyó családokat. A bogyószedés olykor nagyon keserves munka, mert például a fekete áfonyát sokszor alig látni az aljnövényzetben, és komoly harcot kell folytatni a szúnyogokkal és a konkurens bogyószedőkkel, hogy a kosarunkat meg tudjuk tölteni.

A Magyarországra látogató észteknek ezért nagyon nagy élmény a fára mászós gyümölcsszüret, cseresznyeszedés vagy a dióverés, a szőlőszüret örömeiről már nem is beszélve. A Minu Ungari című könyvben is lépten-nyomon felbukkannak a gyümölcsszedő-szüretelő sztorik, a saját maga által betakarított termés feletti öröm sugárzik Reet soraiból. Ráadásul a lelkes észtek olyan termést is gyűjtenek, amelyet a magyarok nem tartanak nagy becsben. A szelídgesztenye még nálunk is sokak számára ismert, ha a szőrös termésről nem is mindenkinek jut eszébe a csinos kukacokká préselt és tejszínhabbal megkoronázott püré. Reet azonban beszámol egy kirándulásról, ahol a túratársak nagy meglepetésére kiszedegette a bükkfa terméséből a lenmag ízére hasonlító magot, alátámasztva azt a nézetet, hogy az észtek mindig hazaviszik elrágcsálni-megfőzni-megsütni, amit az erdőn-mezőn találnak.

A Minu Ungari című könyv részletesen beszámol a hazánkban elérhető kulináris élvezetekről, a vegetáriánusoknak kínálkozó lehetőségektől a pogácsareceptig mindent megtalálhatunk benne, az egyes ételek bemutatása szervesen illeszkedik az elmesélt sztoriba, így ez a számunkra oly kedves téma is fontos része a könyvnek.

A finomságok és a természeti szépségek dicsérete mellett a Minu Ungariban persze feltárulnak Magyarország árnyoldalai is, a bürokrácia útvesztői és az orvosi ellátásban jelentkező hiányok, úgy a külföldiek számára megdöbbentő hálapénzrendszer (például a kórház büféjében árult borítékok sztorija), mint a nők egyenjogúságát érintő kérdések, amelyeket a munkaerőpiacon és a politikai életen kívül például a női költők-írók irodalmi életben való jelenlétében és megbecsültségében is megfigyelhetünk. A jó szándékú kritikával megírt fejezetek mellett a könyvben ugyanakkor túlsúlyban vannak azok a részek, amelyek a magyarországi természeti és kulturális értékeket mutatják be, kicsit több mint kétszáz oldalon egy országismereti kurzus teljes anyagát kínálják, izgalmasan elmesélve és intelligens humorral átszőve.

Becék és druszák

A könyvben nyelvileg különösen érdekesek azok a részek, amelyek a két közösség nyelvhasználati szokásaiban jelentkező eltérésekre hívják fel a figyelmet. Elsősorban a nevek alkalmazásában vannak nagy különbségek. Az észtekre nem jellemző az a becézési láz, amely nálunk nagyon is dívik. A vezetéknév–keresztnév sorrend régen az észtek körében is elterjedt volt, ma már csak egyes vidékeken használják a neveket ilyen sorrendben, ezekben az esetekben a tanya neve (azaz a családnév) után a keresztnév azt jelöli, kire utalunk a család tagjai közül. A hivatalos nyelvben viszont a nyugati társadalmakra jellemző keresztnév–családnév sorrend a használatos.

A másik furcsaság az észtek számára az, hogy a magyarok milyen gyakran szólítják egymást a nevükön. Ez Észtországban nem jellemző, a gyerekeknek sokszor akkor emlegetik a nevét, ha meg akarják szidni őket. A magyarok számára a nevek ünnepe is fontos, a névnapokra az egész család összegyűlik. A nevek szépségéről és jelentőségéről:

Reet azt is kiemeli, milyen fontosak a családi kapcsolatok a számunkra (erre zegernyei is utalt egyik posztjában). Minden ünnepet, de legalább a karácsonyt igyekszik együtt ünnepelni mindenki, a felnőtt gyerekek is gyakran hazalátogatnak. Ehhez kapcsolódóan az is megdöbbentő volt  Reet számára, hogy a hivatalokban mindig kérik az ügyfél anyjának leánykori nevét. Észtországban viszont a személyi szám az elsődleges azonosító.

Reet jól ismer minket, budapesti észt lektorként eltöltött évei során sikerült külföldiből tősgyökeressé válnia (ahogy a könyv alcíme is sugallja: välismaalasest pärismaalaseks, vagyis külföldiből őslakossá) , olyan tiszteletbeli magyarrá, aki sokat tud az országról, a benne élő emberekről, mégis képes objektív szemmel tekinteni a körülötte zajló eseményekre.

Jó lenne, ha a könyvet lefordítanák magyarra. Nagyon sokat tanulhatnánk belőle, az észtekről is, de leginkább önmagunkról.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése