Idén lenne százhúsz éves az észt film- és fényképészettörténet egyik kiemelkedő alakja, Johannes Pääsuke, akinek a nevéhez fűződik az első észt filmstúdió megalapítása, az első észt rövidfilm, Karujaht Pärnumaal (Medvevadászat Pärnumaaban), az első észt néprajzi film, Retk läbi Setumaa (Kirándulás Szettuföldön) és körülbelül 1300 fénykép a 20. század eleji észt életről. Tragikusan rövid élete (1892–1917/1918) ellenére számos olyan alkotása van, amelyek jelentős hatást gyakoroltak korára és az őt követő néprajzosokra-fényképészekre.

Pääsuke modelljei
(Forrás: Wikimedia Commons / Johannes Pääsuke)

Allegorikus medvevadászat

Az 1914-ből származó első észt rövidfilm (körülbelül 10 perces) a Pärnu városában és környékén (Pärnumaaban, azaz tkp. Pärnu megyében) folyó politikai csatározások allegóriája, amelyben a medve kivételesen nem az oroszok jelképe, hanem a helyi észt erőké, ugyanis egy Karu ’medve’ vezetéknevű észt újságíró és a helyi balti-német politikusok, konkrétan a pärnui polgármester hatalmi harcát ábrázolja. A film meglepő fordulattal ér véget (a medve győzelmet arat a balti-német vadászokon, leteperi a polgármestert megtestesítő fővadászt), amely megmagyarázza, miért cenzúrázták ki a hatóságok Pääsuke alkotását.

Pääsuke fényképein is megjelenő alaposságát mutatja, hogy a film összes (15000!) képkockáját kézzel kiszínezte, hogy a film színesnek hasson a mozivásznon. (Sajnos ezt a youtube-os felvételen nem lehet látni.)

Különlegesek még Pääsukénak azok a felvételei, amelyek a régi Tartut ábrázolják. Ezeken a képsorokon a város képe nagy mértékben különbözik a mai állapottól, még áll rajtuk például Tartu híres kőhídja (észtül Kivisild), amely 1784-től 1941-ig kötötte össze a város két részét. (Lebombázása után nem építették újjá, 1957-ben vasbeton gyalogoshíddal helyettesítették.) Vagy látható például a filmben a hánytatott sorsú Raadi-kastély is, amely ebben az időszakban még egy balti-német család tulajdonában volt. 1922 és 1944 között aztán az épület az Eesti Rahva Muuseumnak (Észt Nemzeti Múzeum) adott otthont. 1940-ben a terület a szovjet hadsereg tulajdonába került, itt építették ki ugyanis a város szovjet katonai repülőterét. Az 1980-as évek végén a múzeum visszakapta a szovjetek által lelakott, súlyosan megrongálódott épületegyüttest. A restaurálási munkálatok azóta is folynak...

A két kamerás ember

Pääsuke fényképeinek jelentős részét (körülbelül 300 felvételt) akkor készítette, amikor munkahelye, az Észt Nemzeti Múzeum tanulmányútra küldte 1913-ban. Harri Volter kollégájával együtt másfél hónapon keresztül járták a mai Észak-Észtország területét, illetve Muhu és Saaremaa szigetét. Mivel mindketten néprajzkutatók is voltak, gyűjtötték a tárgyi kultúrát is, valamint rövidfilmeket forgattak. Pääsuke egyszerre kezelte a fényképezőgépet és a felvevőgépet, így vannak olyan fotók, amelyek a mozgóképen látható egyes mozdulatokat merevítik ki. Kritikusai felvetik azt is, hogy nem mindig tudta, épp melyik kamerát használja, filmfelvételei tehát inkább egybefűzött, animált fényképeknek tűnhetnek a mai szemlélőnek. Persze azt is figyelembe kell venni, hogy a filmgyártás kezdeti szakaszában még csak statikus kamera állt a „forgatókedvűek” rendelkezésére.

Pääsuke fényképei közül a portrék a legizgalmasabbak, illetve azok a felvételei, amelyek valamilyen érdekes munkafolyamatot ábrázolnak, például a jég kitermelését, hajóépítést, vagy hogy miként próbálták meg az észtek egyszerű fadorongok segítségével kiemelni a nagyobb köveket a szántóföldből. Természetesen ebben az időszakban szó sem lehetett lesifotókról, így a képek általában beállítottak, a munkák egyes fázisait ábrázolják, azonban nem a munka eredeti tempójához igazodva. Pääsuke felvételei ennek ellenére sem tűnnek erőltetettnek.

A szigetiek bárkát ácsolnak
(Forrás: Wikimedia Commons / Johannes Pääsuke)

Portréin a legtipikusabbak a mosolygós, torzonborz szakállas férfiak, fehér kendős asszonyok és szöszke mezítlábas gyerekek. A fotókról gyakran leolvashatók az emberek gesztusai és mimikájuk is. Egyébként különösen a filmfelvételeken lehet látni, hogy miként reagál a kamera jelenlétére az a néhány óvatlan járókelő, aki belegyalogol a felvételbe.

Szimpatikus észt bácsik
(Forrás: Wikimedia Commons / Johannes Pääsuke)

Pääsuke munkássága napjaink néprajzkutatóira és művészeire is nagy hatást gyakorolt, az Észt Nemzeti Múzeum két dolgozója, Tiina Taela és Piret Õunapuu három részletben, 2009-ben, 2010-ben és 2011-ben újrajárták Pääsuke és Volter kutatóútját, hogy feltárják, mi történt, mi változott az elmúlt csaknem száz év során. Azt kellett látniuk, hogy Észak-Észtország kiürült, legalábbis a falvak lakossága lecsökkent, a szántóföldeken gépek dolgoznak, és már nagyon ritka, hogy valaki gyalog közlekedjen a települések közt. (Észtül tudóknak ajánlom a blogukat.)

Oldstyle kiiking
(Forrás: Wikimedia Commons / Johannes Pääsuke)

Pääsuke fotóin a vidéki életből ellesett képek olyan fontos jelenségeket örökítenek meg például, mint a falu hintája, amelyen nem a szocreál kopott festésű fémszagú láncos retteneteit kell érteni, hanem házmagas fahintát, amelyre a falu apraja-nagyja fölfért. Fontos eleme volt a közös hintázás például a Szent Iván-éji ünnepi szokásoknak.

Az észtek egy új sportot is kitaláltak, amelynek észtül és angolul is a kiiking nevet adták (a terminus még vár a magyarra ültetésre). A kiik észtül hintát jelent, és a dolog érdekessége, hogy a kiiking értelmes szó észtül is, jelentése ’hintázás’ (a kiikima ’hintázni’ ige töve és az -ing ’-ás/-és’ képző összekapcsolódásával alkották meg), angolul pedig jól illeszkedik a különböző -ing végződésű sportelnevezések közé. A kiiking lényege, hogy a játékos át tudjon pördülni a hintával, vagyis 360 fokos fordulatot tegyen meg vele. A kiiking-hintában nem ülnek, hanem állnak, és a sportoló lábfeje rögzítve van a hinta „üléséhez”. Minél magasabb a hinta, annál nehezebb átfordulni, a férfiaknál 7,02 méter a rekord, a nőknél 5,93 méter.

A következő videón azt láthatjuk, hogyan kezelik a hintát a kezdők és a haladók az észtországi Kiigelandben megrendezett kiiking-bajnokságon.

Az észtek népi kultúrájának annyira szerves része volt a hinta és a hintázás, hogy az észt népdalok között külön műfaj alakult ki erre a tevékenységre, az ún. hintadalok, észtül kiigelaulud. Ezek közül az egyik legszebb a Vägilased együttes Kulla kutse (Az arany hívása/csábítása) című száma, amely azonban nem eredeti népdal, Anzori Barkalaja folklorista írta a szövegét. A dal arról szól, hogy egy lányt, aki a tengerparton fésülködik, és beleejti a fésűjét a vízbe, megpróbál megkísérteni egy arany férfi, aki a tengerből emelkedik ki.