Történt egyszer – még 1878-ban, hogy Török Aurél a párizsi világkiállításon fölháborodott, mert az úgymond tipikus magyar koponyák mind rablógyilkosoktól származtak. Mely koponyák feltehetőleg a nevezett úriemberek fővesztése után váltak tudományos stúdiumok tárgyaivá. A magyar tudós azzal az elhatározással utazott haza, hogy Magyarországon magasabb szintre kell emelni az antropológiai kutatásokat.

Török Aurél ekkor már kezdte beleásni magát az antropológia vagy másként embertan tudományába. Ez irányú tevékenysége nyomán 1881-ben (kilenc évvel a Finnugor – akkor Altajisztikai Tanszék – után) a budapesti egyetemen megalakult az Anthropologiai Intézet.

Mi is ez az antropológia vagy embertan? A Magyarország a XX. században című enciklopédiának az interneten is olvasható meghatározása szerint „a Hominidák evolúciójának és variációinak vizsgálatával foglalkozó tudomány”. Meg kell különböztetnünk a kulturális antropológiától, mely részben néprajz, részben szociológia, részben folklorisztika, de amúgy egészen más.

Török Aurél és első tanítványai

A klasszikus vagy fizikai/biológiai antropológia legfőbb módszere, hogy méricskéli az embereket. Élőket és holtakat. Utóbbiaknak leginkább a csontjait. A tudományos megállapítások legfőbb alanya a fej. Az antropológia kutatásait megkezdő Török Aurél a koponya mérésére többféle eszközt (craniometert) is tervezett. Kraniometria módszereit 1890-ben egy szép vaskos műben összegezte (Grundzüge einer systematischen Kraniometrie).

A mérési eredmények különböző matematikai módszerekkel elemezhetők. Török Aurél ebben is élen járt, a valószínűségszámítást is alkalmazta.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Mit mérnek az antropológusok?

Lipták Pál: Embertan és emberszármazástan című egyetemi tankönyvéből megtanulhatók az alapvető antropológiai ismeretek. A könyv részletesen ismerteti a koponya mérési pontjait, és megadja e pontok nevének a szakirodalomban elfogadott rövidítését is.

Ha ön tudni szeretné, hogy milyen feje van, akkor az agykoponyájának legnagyobb szélességét (eu–eu, lásd az 1. ábrát) szorozza meg százzal és ossza el az agykoponyája legnagyobb hosszával (g–op, lásd a 2. ábrát).

Ha ez a szám 70–74,9 közé esik, ön dolichokran= hosszúfejű,

75–79,9 között ön mesokran= középhosszú fejű,

80–84,9 között ön brachykran= rövid fejű,

85–89,9 között ön hyperbrachykran= túl rövid fejű.

Az Antropológiai Intézet megalakulásakor már három éve létezett az Országos Régészeti és Embertani Társulat. Elnevezése mutatja, hogy Magyarországon az antropológiára a kezdetektől fogva úgy tekintettek, mint történeti tudományra. Ez érthető, hiszen abban a korszakban minden új tudományágtól történeti eredményeket (is) vártak. Például a nyelvészettől is. Így született meg akkoriban a történeti nyelvészet is.

Az antropológiától sokat vártak a finnugristák is. Meg voltak róla győződve, hogy ha a nyelvünk finnugor, akkor szőröstül-bőröstül-koponyástul vagyunk finnugorok. Így aztán az új egyetemi intézet első professzorának, Török Aurélnak egyik első tanítványa Pápai Károly volt (a másik első Thirring Gusztáv). Rövidesen jelentkezett Jankó János is.

Uráli típusú férfi. Cingalinszkaja, Irtis (Jankó János felvétele)
(Forrás: Lipták Pál 1954)

Magyar antropológusok az obi-ugoroknál

Mivel a magyar nyelv az obi-ugor nyelvekhez áll legközelebb, logikusnak tűnt, hogy a rokonság antropológiai vizsgálatát az obi-ugorok körében kell megkezdeni.

Pápai Károly 1888-ban Munkácsi Bernáttal együtt indult expedícióra. Először a Lozva mentén dolgozott, majd bejárta a Konda, Tavda és Pelim folyók mellékét is. A tél beálltával közlekedési eszközt váltott, szánon folytatta útját. Az Ob folyón lefelé haladva Obdorszkig jutott, ahol egyszerre három uráli nép, a komik, hantik és nyenyecek körében végezhetett megfigyeléseket. Útja során Pápai Károly főként a manysik körében végzett antropológiai méréseket. 1894-ben publikálta megfigyeléseit (Typus der Ugrier. Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn III. (1894) 281–320.).

Jankó János a 3. Zichy-expedíció résztvevőjeként 1897 júliusában indult útnak. Először Finnország és Oroszország múzeumaiban tanulmányozta a néprajzi gyűjteményeket. Tallinnban és Tartuban az észt néprajzi gyűjteményeket is fölkereste. Innen indult Szibériába. Tobolszkban találkozott a Zichy-expedíció többi tagjával, majd a déli hantikhoz utazott, néprajzi és antropológiai kutatásokat végezni. Útjához egy nagyobb csónakot vásárolt. Az expedíció 68 napja során ez volt Jankó János és kísérőinek lakóhelye. Tobolszkból az Irtisen hajóztak lefelé, majd Szamarovótól (Hanti-Manszijszk) az Obon csónakáztak tovább Szurgutig, ott betértek a Szalüm, majd a Nagy-Jugan völgyébe. A Juganon végezték a legalaposabb munkát, 27 nap után tértek vissza Szurgutba. Útjuk során kb. 3000 km-t tettek meg csónakkal, 2 és fél ezer hanti emberrel találkoztak. Szurgutból Jankó János még elhajózott Tomszkba, s onnan indult vissza Magyarországra.

Jankó János egy koponyagyűjteményt is hazahozott, valamint a 125 hanti ember megmérése során felvett adathalmazt. Anyagát nem dolgozta fel. A munkát Lipták Pál végezte el az 1950-es években. Publikációjának összefoglalása szerint a Jankó János által megmért hantik kétharmada az uráli típusba tartozik, tehát europid és mongolid keveréknek tekinthető. (A mongolid vagy mongoloid terminológia váltakozva fordul elő a szakirodalomban.) Ezenkívül még két típus aránya figyelemre méltó: az uralo-lapponoid aránya 14 %, a szuburálié pedig 11 %. Ezek a típusok is europid-mongolid keverékek, csak az europidon belül valamely meghatározható alcsoport felé mutatnak: az uralo-lapponoid a lappid felé (Lipták Pál szerint a lappid az europidok közé tartozik), míg a szuburáli a cromagnoid-A és cromagnoid-B felé.

A honfoglaló magyarok kutatásának kezdeti botladozásai a két világháború között

Habár Török Aurélnak sok tanítványa volt, 1912-ben még egyikükre sem lehetett rábízni az intézmény vezetését. Helyettes igazgatóként geológusok, anatómusok, zoológusok irányították az antropológiai oktatást és kutatást. Török Aurél tanítványai közül Bartucz Lajos fordult a magyar nép embertani kutatása felé, s ez az irány természetes módon vezette őt a honfoglaló magyarság tanulmányozása felé. Az 1920-as években azonban két bukkanó döccentette meg a magyar antropológia szekerét. Az egyiket úgy hívták: Méhely Lajos. Zoológusként kapta meg az antropológiai intézet vezetését, de emellett még lelkes fajvédő is volt, az antropológiától a fajelmélet igazolását várta. A másik bökkenő maga Bartucz Lajos volt, aki 1919-ben leereszkedett a munkásosztályhoz és a munkásegyesületben előadásokat tartott az antropológiáról. Nem bocsátották meg neki, és eltávolították az egyetemről.

Meglepő módon éppen az 1930-as években tisztult meg az antropológia a tudománytalan nézetektől. A politika akkori iránya alapján ez a fejlemény akár váratlannak is nevezhető. Bartucz Lajosnak az 1930-as években több összefoglalása is megjelent a magyarság antropológiájáról.

Bartucz Lajos a magyarság őstörténetéről

A Magyar Néprajzi Társaságban tartott előadásában megállapította, hogy „maga a nép … sokkal bonyolultabb valami, mintsem régebben hitték” és „az ethnikumok között úgy egészükben, mint főleg az egyes ismertetőjegyek tekintetében, nincsenek mindig olyan éles határok, mint ahogyan azt az íróasztal mellett gondoljuk…”

Az őskori antropológiai tanulságok után tért rá a honfoglalás és előzményeinek tárgyalására. Megállapította, hogy a hun-avar korszakban a mongol rassz több altípusa is megjelent a Kárpát-medencében, de az avarok sem sorolhatók teljesen a mongolokhoz. Egyes temetőik vegyes jelleget mutatnak. A beérkező mongol és nem mongol avarok aztán keveredtek a Kárpát-medencei europidokkal, s ez a kevert népesség beleolvadt a honfoglalókba (hogy még nagyobb legyen a kavar…).

A 895-ben betelepült magyarokról Bartucz megállapította, hogy sem egészében, sem részeiben nem tartoztak a mongol rasszhoz, ámde igen kevert népesség volt. Két fő típusa a kaukázusi mongoloid és a keletbalti. Az előbbi típus a gazdagabb sírokra jellemző és a honfoglalók török rétegéhez köthető, míg az utóbbi a magyar köznépre jellemző.

A különböző embertani típusok keveredése az államalapítás után csak fokozódott, a magyar történelem zivataros századaiban újabb embertani típusok jelentek meg hazánkban.

Az embertan és a magyar őstörténet 1943-ban

A magyarság őstörténete című tanulmánygyűjteményt Ligeti Lajos szerkesztette. E kötetben Nemeskéri János, a magyar múzeumok antropológiai gyűjteményének fiatal megszervezője írta Az embertan és a magyar őstörténet című fejezetet.

Az antropológusok és a régészek több évtizedes együttműködése ellenére ekkor még igen csekély volt a hiteles ásatásból származó honfoglalás kori embertani anyag: mindössze 180 koponya és 130 csontváz.

Nemeskéri János az átlag honfoglalót így írta le: „termete közepes, testalkata zömök, fejalkata rövid, magas; arca széles, lapos; több-kevesebb mongoloid vonással”.

Leggyakoribb típusát keletbaltinak nevezte, illetve, ha mongolod jellegek is társulnak hozzá, akkor a szibirid fajtába sorolta. Kialakulási helyeként Ázsia és Európa határát jelölte meg. Ez a típus a honfoglaló köznépre jellemző. Megfigyelhető a keletbalti és a mediterrán típus keveredése is.

A második típus, mely az elsőhöz hasonló gyakoriságú, szintén az europid és mongolid fajta határán jött létre. E keveredésből származik a turanid és a taurid típus, melyek, ha egymás közt is keverednek, akkor jön létre a honfoglalókra jellemző második típus. Ez a Bartucz-féle kaukázusi mongoloid csoport. E két fő típuson kívül Nemeskéri János látott még egy nem túl egységes és nem túl sűrűn felbukkanó harmadik típust is, amely szintén europid és mongolid elemek keveredéséből jött létre, és több alváltozata figyelhető meg.

A honfoglalás kori anyagot Nemeskéri János összevetette a 20. századi magyar típusokkal, és azt a megállapítást tette, hogy ma is a keletbalti és turanid típus a leggyakoribb (25-25 %).

Bartucz Lajos és Nemeskéri János eddig ismertetett véleménye nem sok ponton különbözik egymástól. Nemeskéri azonban továbblépett, és a két fő embertani típust finnugor–török összefüggésben is megpróbálta értelmezni. Véleménye szerint „a keletbalti fajta ma ismeretes jellegei tehát az Urál és a Volga felső folyása közti területen alakulnak ki, azon a területen, amely egyben magában foglalja a finnugor népek őshazáját is”.

Áttekintvén a finnugor népek embertani jellegzetességeit, úgy vélte, hogy az obi-ugorok europo-szibirid fajtaeleme a mai magyarságban is jelen van, a Rétközben, a Bodrogközben és a Szilágyságban. Ez a típus a honfoglalóknál is megvolt. Jelenléte kimutatható az ország különböző területeiről.

Ezután Nemeskéri arról írt, hogy az ősugor népesség az Oka–Káma Belaja folyók mellől a Felső-Káma, Csuszovaja, Felső-Pecsora vidékére települt, és itt keveredett először török népességgel. Mai tudásunk szerint ez egy kevéssé valószínű feltételezés.

A következő rész tartalmából

A kutatás lendületét hosszú időre megtörte a második világháború. Utána azonban új lehetőségek nyíltak. A magyar kutatók megismerték szovjet antropológia eredményeit, és a megszaporodó ásatások növelték az értékelhető honfoglalás kori leletek számát. A következő részben a klasszikus antropológia újabb őstörténeti eredményeit Lipták Pál és Éry Kinga tanulmányainak segítségével mutatjuk be.

Irodalom

Bartucz Lajos 1932: Antropológia és a magyar őstörténet-kutatás. Ethnographia 43. 69–79.

Lipták Pál 1954: Jankó János vizsgálatai a Közép-Ob melléki chantik között. Nyelvtudományi Közlemények LVI. 96–116.

Lipták Pál 1978: Embertan és emberszármazástan. Bp.

Nemeskéri János 1943: Az embertan és a magyar őstörténet. In: A magyarság őstörténete. Szerk. Ligeti Lajos. Bp. (reprint: 1986.)

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése