A Knabe-pianínó cigánykereket vetett, majd a hátára esett, lábai az égnek meredtek. Egy Lester-zongora az oldalára csapódott, a hurok végső pendülésével kiadta lelkét. Miután vagy tíz hangszert egymásra hánytak, egy viszonylag kis méretű, orrán karmot viselő sárga rakodó jármű rontott rá a kiselejtezett zongorákra, összezúzta a billentyűzeteket és a húrozatokat, és mindent egyetlen halomba nyomott össze. A Pennsylvania államban, Philadelphiától félórányi autózással megközelíthető Southampton hulladékgyűjtő telepe csak egyike azoknak a helyeknek, ahol eljön a zongorák végórája.

A használt, kiselejtezett zongorák, különösen pedig a pianínók ára mélypontra zuhant az utóbbi időkben. A tulajdonosok ahelyett, hogy eladnák valamelyik szomszédnak vagy egy rokonnak ajándékoznák, a kereskedők szerint egyre gyakrabban a leggyorsabb megoldást választják: egyszerűen kidobják a hangszert. A zongoraszállítók mind többször fordulnak a hulladéklerakókba, és újfajta szakképzettségre tesznek szert abban, hogy miként kell szétszedni ezeket az instrumentumokat: részeiket gyakran művészeknek adják el, sőt nem egyszer tűzifaként hasznosítják.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

„Pörölycsapásokkal verjük szét őket” – magyarázta a The New York Times című lapnak Jeffrey Harrington, a New Jersey államban lévő Mapplewood helységben alapított raktártelep tulajdonosa.

Még elajándékozni is drága mulatság

A zongorák súlyos hangszerek, fém- és faalkatrészekből álló bonyolult szerkezetük Bach, Mozart és Beethoven zenéjének művészi tolmácsolására éppúgy alkalmas, mint a születésnapi köszöntők és a mulatságok kísérésére. Furcsa úgy szemrevételezni őket, mint újrahasznosítható és eldobandó alkatrészek együttesét. Mégis, a Steinway és néhány más csúcsmárka kivételével a gazdasági és kulturális változások igen sok zongorát erre a sorsra ítélnek.

A több ezer mozgó alkatrészt tartalmazó billentyűs hangszerek javítása költséges, képzett szakemberek több órás munkáját igényli minden példány, és a hozzáértők száma egyre fogy. Ugyanakkor kiváló digitális zongorákat és hordozható klaviatúrákat lehet vásárolni alig néhány száz dollárért. Az alsóbb kategóriájú importált zongorák minősége is figyelemre méltóan javult, már 3000 dollár alatt is beszerezhetők.

„Ahelyett, hogy sok száz vagy akár sok ezer dollárt költenénk egy régi zongora javítására, vásárolhatunk egy új kínai hangszert, amely ugyanolyan szépen szól, vagy beszerezhetünk egy digitálisat, amelyet hangolni sem kell, és mindenféle csengő- és fuvolahangon is képes megszólalni” – fejtette ki Larry Fine, a zongoravásárlók bibliájának számító Acoustic and Digital Piano Buyer című szakfolyóirat szerkesztője.

A használt zongoráknak se szeri, se számuk az eBay-hez hasonló honlapokon: lenyomják az árakat, és alaposan megnehezítik a nagyszülők öreg pianínójának az eladását. A több száz dollárra rúgó szállítási költségeket figyelembe véve még elajándékozni is drága mulatság. Gyakran az egyedüli megoldás az öreg zeneszerszám kidobása, különösen amikor az örökösök számolják fel egy elhunyt rokon vagyonát.

Megértek a kiselejtezésre

Sok zongora a magas életkorába hal bele. A XIX. század végén és a XX. század elején, a rádió és a lemezek előtt a zongora volt az otthonokban a zene fő forrása, szinte kötelező kelléke volt a középosztályhoz tartozó családok otthonainak. Így 1900 és 1930 között, a zongoragyártás aranykorában az amerikai gyárak több millió darabot készítettek. Az iparági statisztikák szerint 1910-ben, a csúcsévben 365 ezer zongora talált vásárlóra. 2011-ben viszont már csak 41 ezer, ugyanakkor 120 ezer digitális zongorát és 1,1 millió klaviatúrát adtak el. Mivel a zongorák átlagéletkora ritkán haladja meg a 80 évet, számtalan példányuk érett meg éppen manapság a kiselejtezésre.

A kereskedők más okokkal is magyarázzák a forgalom hanyatlását: az iskolákban csökkentették a zeneoktatás óraszámát, más foglalatosságok versengenek az emberek szabadidejéért, és az ingatlanpiac válságával az emberek kevesebbet költenek otthonaik berendezésére. Bármi legyen is az ok, mind több zongora kerül a „szemétdombra”.

Az O'Mara Meehan zongoraszállító cég havonta 5-10 zongorát visz a southamptoni hulladéklerakóba. A vállalkozást 1874-ben a jelenlegi tulajdonos testvérpár, Bryan és Charles T. O. Mara dédapja alapította. Alkalmazottjuk, James A. Fox általában egy hangárszerű építménybe szállítja teherautón a zongorákat. Nemrégiben hat pianínót és négy klasszikus zongorát pakoltak fel a járműre. A hangszerek zöme philadelphiai iskolákból érkezett, egy pedig egy idősotthonból. Bryan Mara rábökött a Knabe-pianínóra, és megjegyezte: „Ez Dombrowski asszonyé volt a New Hope otthonból”.

A szállító zongoránként 150 dollárt számított fel, a hulladékgyűjtő pedig az egész szállítmány befogadásáért 233 dollárt. Egy újrahasznosító cég ezután összegyűjti a darabokat, és kinyeri belőlük a fát és a fémet.

Forrás: Wikimedai Commons / Oriol Tuca / CC BY-SA 3.0

Porból vétettél, porrá leszel

A Beethoven Pianos nevű restauráló, szállító és kereskedő cég New York-i raktárában tárolja a kidobott zongorákat. „Télen elégetjük őket – közölte Carl Demler, a tulajdonos, és egy fémkályhára mutatott: – Ő sokat elfogyasztott közülük...” Egyik munkása éppen akkor szedett szét egy frissen érkezett pianínót. „Porból vétettél, porrá leszel” – mondta, mint egy igazi temetésen.

Az olasz gravicembalo col piano e forte modern leszármazottainak megsemmisülése mindazonáltal heves reakciókat vált ki. Egy erről szóló YouTube-video láttán sokan nyilatkoztak úgy, hogy a látvány „barbár, fájdalmas és gyalázatos volt”, vagy hogy „igazi bűntett, ami történt”.

Madeleine Crouch, a zongoragyártók szövetségének elnöke nagyot sóhajtott, miközben bevallotta: „Bizony, olykor sírnom kell. A zongorák szeretetet érdemelnek. Senki sem kívánja, hogy kedvenc lovának csontjaiból enyvet főzzenek.”

Ezek a reagálások jól érzékeltetik az öreg zongorák érzelmi és kereskedelmi értéke közötti szakadékot. „Ez a hozzánk legközelebb álló bútordarab. Megválni tőle fájdalmas. Mégis előfordul, hogy azt kell mondanom valakinek: »Ön eltemette a nagymamát, el kell temetnie a pianínóját is«. Ez nagyon nehéz dolog” – idézte a lap Martha Taylor zongorarestaurálót.