A mai magyar nyelvhasználat egyik legismertebb és leginkább visszatetsző jelensége az édi, husi, uncsi stb. típusba tartozó szavak elterjedése és használata. Az internet és a szóbeliséghez közel álló, mégis írott nyelvi formák (SMS, chatprogramok, internetes fórumok, e-mail stb.), amelyek sajátos stílust és nyelvezetet teremtettek, még inkább hozzájárulnak az ismertségükhöz. Emellett – valószínűleg angol hatásra – az y-nal történő írást terjesztik, elsősorban a fiatalok körében: cuky, köszcsy, puszcsy stb. A „mozgalom” ellen rengetegen lépnek fel, nyelvművelők és laikusok egyaránt. Sőt, utóbbiak az interneten manapság a (korántsem szalonképes, ám annál frappánsabb) „picsaszleng” terminussal nevezik meg. (Tanulságosak pl. az ehhez a – nem túl tartalmas – cikkhez írt, nem nyelvészektől származó kommentárok).

Szépek, amíg meg nem szólalnak?
(Forrás: mckenna71, sxc.hu)

Mi lehet a kifogás a fenti – szabályosan működő, a főneveket (naci 'nadrág', üccsi 'üdítő'), a mellékneveket (édi 'édes', husi 'húsos') és az igéket (pl. becsomiz 'becsomagol', szeriz 'szeret') egyaránt érintő jelenséggel szemben?

A leggyakoribb indokok az igénytelenség, a gyerekesség, a mézesmázosság, a nyelvi romlás. Ám lehet, hogy a fenti szócsoport felett túl könnyen törnek pálcát az ellenzők.

Így beszélünk mi

A fent említett típusba tartozó szavak közül néhány minden magyar ember szókincsében benne van. Mielőtt bárki is tiltakozni kezdene, tegye fel a kezét, aki sosem használta az alábbi szavak valamelyikét (zárójelben az eredeti, teljes alak): bugyi (bugyogó), cigi (cigaretta), csoki (csokoládé), mozi (mozgóképszínház), süti (sütemény). Ezek mára teljesen bevett, úgynevezett „szótári” szóalakok.

A szavak képzésében semmi huncutság nincs: a beszélő valahol az első szótag határán elnyisszantja a szót (pl. kar-ácsony), majd hozzábiggyeszti az -i képzőt (kari). Sőt, nem is feltétlenül az -i-t, mivel a választék nagyobb: a végződés lehet pl. -ci: ruci (ruha), tünci (tündéri), -csi: szemcsi (szemüveg), telcsi (telefon) vagy -szi: tüdőgyuszi (tüdőgyulladás). A nyelvészet ezt a fajta szóalkotásmódot játszi szóképzésnek nevezi.

Az ide tartozó szavakra még két dolog jellemző: a viszonylag gyors mulandóság, illetve a többértelműség (poliszémia). Ugyanaz a szó több mindent jelenthet – gondoljunk csak a cuki (cukros, aranyos/cukrászda) vagy a vili (világos/villamos) szópárokra.

Ki az a „mi”?

A címszereplő szavak legtermészetesebb és legismertebb használati köre a gyereknyelvé. A gyermekek szeretik a játékosságot, a mulatságos hangzást, a rövid, könnyen érthető szavakat. Az ide tartozó szavak mind kapcsolódnak a gyerekek világához: ácsi (állj!), bölcsi (bölcsőde), hugi (húg), isi (iskola), nyuszi (kisnyúl), ovi (óvoda), öcsi (öcs), uszi (uszoda).

A köznyelvben – elsősorban a pesti nyelv hatására (amelyre a századfordulón főleg a német és a zsidó nyelv hatott) – szintén elterjedt az ilyen képzésű szavak egy csoportja. A fentiekben említettük a cigi vagy a mozi szavakat, de ugyanide tartozik a buzi (buzeráns) vagy a lovi (lóverseny) is. Ezek a szavak a pesti szleng első „aranykorában”, az 1900-as évek elején jöttek divatba, és mára teljesen elvesztették akkori nyegle, ám fiatalos színezetüket. A számuk azóta egyre nő: ilyen újabb keletű szó pl. a süni (ilyen címmel még újság is jelent meg!) vagy a hiszti (hisztéria) is.

A szaknyelvekben szintén meglepően magas az ilyen típusú szavak száma. Ilyenek pl. az informatikába tartozó moncsi (monitor), noti (noteszgép) vagy proci (processzor), az orvosi szókincsben szereplő depi (depresszió – mára teljesen köznyelvivé vált), epilepi (epilepszia), tüdőöcsi (tüdőödéma) szavak. A roppant férfias és hierarchikus rendőri nyelvből sem hiányoznak: biri (helyszíni bírság), őrmi (őrmester), stuki (stukker, pisztoly), szakszi (szakaszvezető), szoli (szolgálat). Céljuk minden esetben a rövidítés, esetleg a feszültségoldás – de hivatalos helyzetben természetesen sosem fordulnak elő.

A csoport- és hobbinyelvekben, azaz az egyes játékok, kisebb klubok, közösségek nyelvében szintén akadnak belőlük, különösen a gyakori szavak megnevezésére. Íme néhány, általam ismert példa: kari (karaván) – www.teveclub.hu, bari (barátságos mérkőzés), csati (csatár), csopi (csoport) – www.hattrick.org.

A fiatalok nyelve pedig természetesen hemzseg tőlük. Az 1988-as helyzetről így írt Tolcsvai Nagy Gábor nyelvész: „végül a kamaszironizálás, értékmegvonás az utóbbi évtizedben a gyermeknyelvi becézés gügyögésével bővült. A diri, suli, lufi mintájára jött az édi, a ruci, a temcsi (temető), a Hungi-fagyi, a Toldi kondi, a lovi (lóverseny) és rengeteg társa. E gyermeteg nyelvhasználat felnőttek, főleg idegenek között visszatetsző, bizalmaskodó, s a kamaszmagatartást még lejjebb szállítja a kisgyermekek szintjére a felnőttek között. Divatjának terjesztésében [az argó szavak közismertté válásához hasonlóan] szintén a középrétegek, hivatalnokok, eladók s közöttük is a nők jártak az élen.”

A mai ifjúsági nyelv egy lényeges tekintetben eltér a klasszikus, karcos, odamondogatós, „fiús” ifjúsági nyelvtől – mégpedig, hogy létrejött egy új, bőbeszédű, csevegős, „lányos” altípusa. A közvélemény az ide tartozó, goni (gonosz), ismi (ismerős), kivi (kíváncsi), köszcsi, puszcsi, undi (undok) és hasonló típusú szavakat ítéli el, és ezt valamennyi, hasonlóan képzett szóra kiterjeszti – noha az -i képzős szavaknak csak kisebb (bár egyre gyarapodó) csoportját alkotják.

Pláza, szilikon, völgy

És akkor álljunk is meg egy pillanatra. Vajon miért annyira zavaró ez a fajta nyelvhasználat? Miért bélyegzi meg a közvélemény?

A válasz roppant egyszerű: nem a szavakkal van problémájuk, hanem magával a stílussal. A „plázás” ifjúsági nyelvre ugyanis nem csupán az -i képző kiemelt szeretete, hanem pl. egyes kifejezések (kivi vok 'kíváncsi vagyok', naon 'nagyon') túlzott használata, jellegzetes hanghordozás, beszédstílus (affektálás, hadarás), öltözködés, zenei ízlés, sőt, életforma jellemző. A rosszallás ennek a stílusnak, illetve a stílus teremtőinek és követőinek szól.

Könnyű a csoport tagjait pl. az „emós”, „plázacica”, „műkörmöslány”, „szilikonbaba”, „szoliszökevény” vagy hasonló névvel illetni. Ezek egyrészt pontatlanok, másrészt sértőek a beszélőkre nézve. Többek közt azt sugallják, hogy az így beszélők elsősorban lányok (ami nem igaz), vagy, hogy az állítás az adott csoport minden tagjára érvényes. Ezt pedig nehéz bebizonyítani.

A jelenség azonban nemcsak Magyarországon figyelhető meg. Az Egyesült Államokban a 80-as évek környékén ütötte fel a fejét. Beszélőit Valley Girlöknek vagy Valeknek, szó szerinti fordításban kb. 'a völgyben lakó lányoknak', a beszédet magát pedig valspeaknek ('völgyi beszédnek') nevezik. A „völgy” a kaliforniai San Fernando-völgyre és környékére, illetve az ott lakókra utal.

A Valley Girlök megdöbbentő hasonlóságot mutatnak a „plázacicákkal”: felső középosztálybeliek, jómódúak, anyagiasak, magabiztosak, vonzó külsejűek, költekezők és szabados életvitelűek. A karakterükön túl a nyelvezetük is hasonló, egyedi kifejezésekkel, intonációval, rengeteg érzelemkifejező (emocionális) eszközzel, divatszavakkal.

Így beszélnek ők – kis külföldi kitekintő

A becéző szavak nemcsak Amerikában dívnak. A brit angol egyik gyakran használt kifejezése a telly (television, televízió), de az írott sajtóban emellett sok más hasonló szóalak létezik.

A spanyol beszélt nyelv szinte hemzseg a kicsinyített szavaktól, amelyek semmivel sem jelentenek mást, mint szótári alakjukban: poquillo (poco 'kevés'), chiquillo (chico 'fiú'), horita (hora 'óra'), momentito (momento 'pillanat'). Mindez a teleregényekben, a televízióban is látható, tapasztalható, azaz a spanyol kultúrában is teljesen megszokott.

Az orosz nyelvről és kultúráról Csehov óta tudjuk, hogy az emberek, akár idegenek, sőt férfiak is galambocskámnak, szívecskémnek, kedveskémnek és egyéb, „édelgő” néven szólítsák egymást. Ez a magyar ízléstől igencsak távol eső forma ott fontos udvariassági szerepet tölt be.

Akkor miért?

Miért a hírverés, az erőteljes tiltakozás? Hiszen a nyelvi változások egyik iránya éppen a rövidítés. Számos mozaikszó (pl. APEH), összevont vagy összerántott szóalak (pl. szigszám) létezik. Ebbe a trendbe jól illeszkedik a fent leírt jelenség. Azaz a túlzott rövidítés nem lehet kifogás.

Az ok egyértelműen nem a forma, a hangzás vagy a betöltött funkció. Az adott szócsoport a hozzátapadt szociokulturális előítéletek miatt minősül társadalmilag ennyire megbélyegzettnek – ráadásul tévesen, hiszen a kívül lenézett, belül talán irigyelt társadalmi csoportba az ilyen szavakat használók csupán kis része tartozik.

Éljenek az előítéletek.