Tik!

A tikek gyors, rövid, ismétlődő mozgások, akaratlanul jelentkeznek és általában nehéz őket elnyomni. Rendszerint csak néhány izomcsoportra korlátozódnak, de meglepően összetettek is lehetnek. Vannak közöttük pusztán mozgással, illetve beszéddel-hangadással is kapcsolatosak – az első esetben motoros, a másodikban vokális tikről beszélünk. Tourette-szindróma akkor áll fenn, ha legalább egy teljes évig több motoros és legalább egy vokális tik jelentkezik. Ez utóbbi járhat köhögéssel, krákogással és egyéb szokatlan hangok kiadásával, valamint az esetek 10-15 százalékában trágár kifejezések ismételésével (ez az úgynevezett koprolália). A motoros tikek között a leggyakoribbak a fej-nyak mozgásai: fejrázás, fejbiccentés, grimaszolás. Ezek gyakran okozhatnak izomrándulásokat, fájdalmat.

A népesség 0.1-1 százalékát érinti a Tourette-szindróma; az újabb vizsgálatok nagyobb előfordulást mérnek, valószínűleg azért, mert régebben az enyhébb tünetekkel élők kevésbé fordultak orvoshoz. A zavar rendszerint gyermek- vagy serdülőkorban lép fel először, az átlagéletkor a tünetek első jelentkezésekor 7 év. A vokális tikek általában néhány évvel később kezdődnek.

A Tourette-szindróma számos, egymástól nagymértékben különböző kultúrában előfordul az Egyesült Államoktól Magyarországon át egészen Brazíliáig. (Első leírója Gilles de la Tourette 19. századi francia neurológus volt.) Az egyetlen különbség, hogy az afrikai fekete népességben jóval ritkább, illetve az onnan leszármazottak – például afroamerikaiak – esetében szintén alacsonyabb valószínűséggel jelentkezik. Ennek nem lehet pusztán az az oka, hogy kevésbé ismerik az orvosok ezt a rendellenességet, mert kimondottan a Tourette-szindrómára irányuló vizsgálatok is alacsonyabb előfordulást találtak.

Georges Gilles de la Tourette képmása
(Forrás: Wikipedia)

Az érintettek többsége fiúgyermek és a nemi arány mindenhol körülbelül 4:1, ami arra engedte következtetni a kutatókat, hogy a zavar biológiai és nem kulturális eredetű. És valóban ki is derült, hogy a Tourette-szindróma öröklődik és genetikai alapja közös a kényszerbetegség egyes fiatal korban jelentkező formáival.

Tourette-szindróma a mindennapokban

A következő videóban – egy orvos mellett – a Tourette-szindrómával élő Kerstin Kilian beszél (németül): rajta jól megfigyelhetőek a motoros tikek és különböző hangadások. Ezeket, mint azt Kilian elmondja, valamennyire képes elnyomni, de csak rövid ideig:

A tikek felnőttkorban gyakran enyhülnek, viszont feszültség, alváshiány hatására súlyosbodhatnak, így fontos a kiegyensúlyozott életvitel. Ezt sajnos igen megnehezítik az idegenek reakciói, akik gyakran bolondnak, nevetségesnek, vagy egyenesen veszélyesnek tartják a Tourette-szindrómásokat – különösen, ha koprolália is fellép. Ezt láthatjuk például a következő rövidfilm főszereplője, Marc Elliot amerikai fiatalember esetében. Saját szavaival: „Elnézést kérek, ha zavarja önöket; azt bizton állíthatom, hogy engem még jobban zavar!”

Marc mindent megpróbál, hogy ne legyen mások terhére: volt, hogy a moziban rongyot tömött a szájába, de inkább egyszerűen otthon néz filmeket – és így tovább az élet szinte minden területén. De nem feltétlenül egyszerű a megoldás: tizenévesen a tévéhíradóba is bekerült, amikor leszállították a távolsági buszról, mert az általa ismételgetett trágár és sértő kifejezéseket a többi utas hosszas magyarázat után sem volt hajlandó elviselni. Saját családtagjai is sokáig nehezen tolerálták.

Gyakran felmerül a nagyközönség részéről, hogy a Tourette-szindróma csak egyfajta „rossz szokás”, illetve „kifogás, megjátszás”. Viszont azt láthatjuk, hogy az ezzel a zavarral élő emberek rendkívül nagy erőfeszítéseket tesznek arra, hogy beilleszkedjenek a társadalomba és minimalizálják a tüneteiket. Ha csak egyszerű rossz szokásról volna szó, ez nem menne ilyen nehezen. A megjátszásnak, színészkedésnek pedig épp az ellenkezőjét tapasztalhatjuk – már egészen kicsi gyerekek is stratégiákat dolgoznak ki arra, hogyan rejthessék el váratlan mozgásaikat.

Ne gondolj a bombára!

A tudósok eredetileg azt feltételezték, hogy minden vokális tik önkéntelen izomösszehúzódásokra vezethető vissza. Ez a krákogást, köhögést talán megmagyarázza, a koprolália viszont meglehetősen gyakran kontextusfüggő: „Bomba, bomba” – ismételgeti valaki egy repülőn. „Nigger” – mondja fekete szomszédja szemébe. Tehát nem csak valamilyen mozgászavarról van szó – de akkor miről?

A különböző idegrendszeri képalkotó vizsgálatok arra derítettek fényt, hogy (neurokémiai eltérések mellett) a Tourette-szindrómában az agy frontális lebenye és több különböző kéreg alatti terület együttműködésével adódnak problémák. Mivel a frontális lebeny a viselkedés összehangolásáért felelős, ezért ebből azt várnánk, hogy a betegek más készségei is eltérhetnek a tipikustól – és ez valóban így is van; például a mozgást és a látást egyszerre igénybe vevő feladatokban rosszabb a teljesítményük. (Habár ezt nehéz vizsgálni, mert sok páciens más, a teljesítményt befolyásoló zavarban is szenved, például figyelemhiányos hiperaktivitásban.)

Valószínűleg a nemkívánatos viselkedésformák gátlása nem megfelelő. Erre utalnak olyan eredmények, melyek szerint a koprolália tartalma különböző országokban eltérő, és hasonló a tipikusan fejlődő személyek által használt trágárságokhoz, csak nem megfelelő helyzetekben jelenik meg. Körülbelül úgy kell elképzelni a dolgot, mintha valaki megállapítaná, mi az adott környezetben a lehető legrosszabb dolog, amit mondhat – és aztán muszáj lenne kimondania.

Mit lehet tenni?

A Tourette-szindróma az élet előrehaladtával általában javul; a tünetek nem feltétlenül tűnnek el, de rendszerint könnyebben kezelhetőkké válnak és ritkábban jelentkeznek. A szindrómának jelenleg nincsen minden esetben használható gyógymódja. Több, más betegségben használatos gyógyszerrel próbálkoznak, a klasszikus antipszichotikumoktól egészen a marihuánáig, de az eredmények vegyesek. A viselkedéses terápiák gyakran pusztán arra korlátozódnak, hogy a tikeket kiváltó helyzeteket elkerülje a személy, ami nem minden esetben kivitelezhető; és ritkák a precíz hatásvizsgálatok. Hatékony viszont a környezet informálása, így ha a tünetek megjelenését nem is sikerül feltétlenül elkerülni, az életminőség mégis javul.

Felhasznált irodalom:

Cardoso, F., Veado, C. C., de Oliveira, J. T. (1996): A Brazilian cohort of patients with Tourette's syndrome. Journal of Neurology, Neurosurgery and Psychiatry, 60: 209-212.

Eddy, C. M., Rizzo, R., Cavanna, A. E. (2009): Neuropsychological aspects of Tourette syndrome: A review. Journal of Psychosomatic Research, 67 (6): 503-513.

O'Rourke, J. A., Scharl, J. M., Yu, D., Pauls, D. L. (2009): The genetics of Tourette syndrome: A review. Journal of Psychosomatic Research, 67(6): 533-545.

Robertson, M. M. (2000): Tourette syndrome, associated conditions and the complexities of treatment. Brain, 123(3): 425-462.

Robertson, M. M. (2008): The prevalence and epidemiology of Gilles de la Tourette syndrome: Part 1: The epidemiological and prevalence studies. Journal of Psychosomatic Research, 65(5): 461-472.