@Fejes László (nyest.hu): 21

"Ha meg elfogadod, hogy a sztenderd a „művelt” változat, végképp semmi hasonlót nem találtunk."

Meglátásom szerint az ajánlott és ajánlható irodalmi művek megértését, sőt élvezetét is segíti (az eddig felsorolt előforduló élet helyzeteken felül), ha van olyan ajánlott (sztenderd) nyelvváltozat, amit a gyerekek (fogékonyságuknak, affinitásuknak megfelelően) meg kell ismerjenek. Nem jelenti persze azt, hogy az addig használt nyelvváltozatukat alapjaiban le kéne cseréljék, legfeljebb bővül a szókincsük, és adott szituációban, pl. orvosnál, péknél, piacon, ügyvédnél stb. a feltétlenül szükséges szakkifejezések ismeretében, felnőtt korukban majd jobban megértetik magukat, és megértik az adott helyzeteket amikbe kerülhetnek.

A kötelező olvasmányok ha valóban elolvassák és nem kivonatok olvasásával kerülik meg a gyerekek az olvasást, segítenek/ segítenének abban, hogy "képbe kerülhessenek". Más dolog, hogy az internet és a mai modern, rohanó világ, (a szülők "rohanását is bele értve) nem segítik a pedagógusok munkáját ezen a téren..

Én nem keresném azt a bizonyos "sztenderd nyelvet", mert szerintem minden ember magában alakítja ki az affinitásának megfelelően. A pedagógusok ebben segítik a gyerekeket.

PL. A nyelvtanosztályzás szerintem nem megbélyegzése a tanulóknak az adott tantárggyal kapcsolatban, hanem az elvárásoknak való megfelelés szintjének jelzése, ami legtöbbször (nem mindig, mert sokféle érdeklődésű gyerek van, mindenből nem lehet mindenki a legjobb) a szorgalommal kapcsolatos..

@LvT: „a nyelvi tabut, amelynek legjellemzőbb válfaja az, hogy a halott nevét nem lehet kimondani, de nemcsak azt, hanem az ezzel egyező, vagy arra hasonlító közszót sem, az adott csoport azt egy másik szóra cseréli” Ez mennyiben nyelkvváltozat vagy regiszter?

@Sultanus Constantinus: „mégsem volt annyira elvakult a gondolatom, hogy igenis van igény valamilyen közvetítő nyelvváltozatra” Érdekes, ezt írtad: „vannak-e regiszterek és az általunk sztenderdnek nevezett nyelvváltozathoz hasonló valami -- pl. amikor a törzsfőnökhöz beszélnek, másképpen teszik-e, mint egymás között”

Namármost kiderült, hogy regiszterek vannak, de semmi olyasmi nem derült ki, hogy sztenderdhez hasonló valami van-e. Már a hasonlatod is rossz, elvégre a sztenderdet pl. a magyarban nem akkor használjuk, amikor főnökhöz, polgármesterhez, kormányfőhöz stb. beszélünk. Ha meg elfogadod, hogy a sztenderd a „művelt” változat, végképp semmi hasonlót nem találtunk.

„civilizálatlan népek” Biztos tudnék erre civilizáltan reagálni, de akkora erőfeszítésembe telne, hogy inkább hagyom az egészet a picsába.

„Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) honlapján nemrég váltak elérhetővé az úgynevezett újgenerációs tankönyvek.”

Én valahogy nem találom őket a honlapon, legalábbis letölthető formában nem, csak egy rövid ismertető van róluk, meg néhány mintaoldal. Pedig már majdnem írni akartam, hogy micsoda előrelépés lenne, ha tényleg letölthető lenne akármelyik közoktatásban elérhető tankönyv, pláne, hogy újra állami monopólium a tankönyvkiadás.

@LvT: Köszönöm az értékes információt! Ezek szerint mégsem volt annyira elvakult a gondolatom, hogy igenis van igény valamilyen közvetítő nyelvváltozatra (lényegtelen, hogy nevezzük), még a civilizálatlan népek nyelveinél is.

@Sultanus Constantinus: >> Vajon kutatták-e azt, hogy pl. egy írástudatlan bennszülött nép (mondjuk ausztrál őslakosok) nyelveiben vannak-e regiszterek <<

Vászolyi Erik Ausztrália bennszülött nyelvei c. művében pl. ismertet három ilyen speciális nyelvváltozatot:

- a rituális nyelvet, amelyet egyrészt a felnőtt férfiak, másrészt a felnőtt nők beszélnek egymás közt a státuszukhoz kötődő eseményeken; ezt a kívülállók egyáltalán nem ismerhetik meg (nemcsak idegenek, de a nők se a férfiakét, ill. viszont, valamint e gyermekek sem a felnőtté válási rituáléig);

- az ún. „anyósnyelvet”, amelyen jellemzően az anyós és a vő érintkezik (ez gyakran kiterjed más nem vérségi rokonokra is); és mivel általában nem is szólhatnak közvetlenül egymáshoz, egy tulajdonképpen egy harmadik jelenlévő személlyel beszélnek ezen a nyelvváltozaton, és azok is így velük;

- a nyelvi tabut, amelynek legjellemzőbb válfaja az, hogy a halott nevét nem lehet kimondani, de nemcsak azt, hanem az ezzel egyező, vagy arra hasonlító közszót sem, az adott csoport azt egy másik szóra cseréli.

Ezekben a nyelvváltozatok a szókincsükben térnek el: egyrészt magukban a szavakban, másrészt abban, hogy korlátozottabb a körük (nincsenek pl. szinonimák, ill. a világnak szűkebb körét írják le).

Ha már ausztrál bennszülött nyelvek: a nyugati sivatagi nyelv (Western Desert Language) a világnak talán a legnagyobb földrajzi kiterjedésű nyelvjárásláncolata (2000 km-szer 800-900 km-es területen beszélik). Nem tartozik hozzá „köznyelv”, de mégis olyan nyelvi kiegyenlítő mechanizmusok működnek, amely több tízezer éve biztosítja, hogy mint nyelv, ne essen szét: azaz a szomszédos nyelvjárások kölcsönösen érthetők maradjanak. Ennek nincs formális módszere, de a nomadizálás során találkozó csoportok, nagycsaládok mindig „szinkronizálják” egymáshoz a nyelvváltozatukat. Ennek egyik módja az a nyelvi etikett, hogy a találkozó esetén a két találkozó fél mindig házigazda-vendég, idős-fiatal kapcsolatba kerül, és a kommunikáció a házigazda, ill. idős nyelvváltozatán folyik. A bennszülötteknek így a szomszédos nyelvváltozatokat is meg kell tanulniuk, és a közeli nyelvjárások folyamatos váltogatása nem teszi lehetővé azt, hogy a saját nyelvváltozat túlzottan eltávolodjon a szomszédétól. — Vagyis ez annyiban tér el a mi köznyelv fogalmunktól, hogy az eltérő regiszterű csoportok nem egy állandó „köztes” nyelvváltozatra váltanak, hanem az adott szituáció időlegesen jelöli ki az ilyenként használandó lektust.

Ami a definíciót illeti. Szerintem mindegy, hogy köznyelvnek vagy sztenderdnek nevezzük-e az adott változatot, vagy hogy teszünk-e különbséget a kettő között. Van, amikor a köznyelvet kifejezetten szembeállítják a sztenderddel („ahogy az emberek beszélnek”), van, amikor azonos értelemben használják vele. Akkor már egyértelműbb az irodalmi nyelv, bár az megtévesztő, mert az tkp. nem a (szép)irodalom, hanem a tudományos, jogi stb. szakirodalom, a közigazgatás nyelve (nyelvtana – a szókincs más kérdés.) (Valaha a sajtóé is volt, mára ez megváltozott).

Szerintem a Wikipédia-definíciónak annyiban igaza van, hogy a sztenderd (ha ebben az értelemben beszélünk köznyelvről) a műveltek nyelve abban az értelemben, hogy nem ezt tanulja az ember anyanyelvként, hanem külön el kell sajátítani (kivéve bizonyos értelmiségi családokban, ahol eleve ezt beszélik), tehát valóban a tanulmányokkal függ össze. Más kérdés, hogy persze egyik nyelvváltozatnak sincsenek éles határai, valószínűleg az említett értelmiségi családokban sem fognak burgonyáról beszélni – ezt a szót kötetlen helyzetben vszleg éppen nyelvjárási beszélők fogják használni. A sztenderdre éppen az jellemző, hogy a kötött, formálisabb helyzetekben használjuk (nem az, hogy ki használja): a „művelt, tanult beszélők nyelvváltozata” és hasonló megfogalmazások azért tévesek és diszkriminatívak, mert azt sugallják, hogy aki művelt (bármit is jelentsen ez), az automatikusan ezt fogja használni, és ami még rosszabb, megfordítva: aki nem ezt használja, az műveletlen. (Az „igényességről” már nem is szólok, ettől forog a gyomrom.)

Az „ezen a nyelven intézkedünk” számomra elsősorban azért röhejes, mert egy ötödikes nem szokott intézkedni (nem is vagyok benne biztos, hogy tudja, mi az), egyáltalán, jó, ha elmegy a boltba bevásárolni, nemhogy hivatalos ügyeket intézzen, ahol intézkedő emberekkel találkozhat. A másik fele, amire Irgun Baklav is rámutatott, hogy a hivatali ügyintézés nyelvhasználatában viszont számos olyan elem van, ami a sztenderdtől eltér.

És pláne nem közérthető. Egyáltalán: a közérthetőség egyáltalán nem a nyelvhasználaton múlik (vagy csak nagyon kis részben), sokkal inkább azon, hogy mi a téma. Ha egy témában nem vagyunk járatosak, akkor a róla szóló szövegeket jó eséllyel akkor sem tudjuk követni, ha a lehető legnormatívabb változatban íródtak, míg számos nyelvjárási vagy szleng szöveget akkor is jól tudunk követni még akkor is, ha nem ismerjük jól az adott változatot, ha az összefüggéseket ki tudjuk találni. (Ugyanerről van szó, amikor idegen nyelven olvasunk, ezért is ajánlják a nyelvtanuláshoz a sima olvasgatást.

Ami viszont az eddigieknél is kiakasztóbb, hogy az ötödikeseket egyáltalán ilyesmi definíciókkal traktálják, ahelyett, hogy rámutatnának a nyelv sokszínűségére, arra, hogy különböző helyzetekben, környezetben stb. másképp fogalmazunk, és a gyerekek maguk fedeznék fel, hogy mi is ez a másképp.

@Szűcs Gábor: „A magyarok közös hazája Magyarország.” Már bocs, de ez marhaság. Legalább két olyan (nem kivándorolt) magyart ismertem, aki maga nem így gondolkodott magáról. Az egyik szlovák állampolgár volt. Amikor beszéltem vele, már évek óta Magyarországon élt, itt tanult, itt dolgozott, itteni volt a pasija stb. És azt mondta, hogy ha megkérdezik, milyen nemzetiségű, akkor magyarnak vallja magát, de ha megkérdezik, mi a hazája, akkor egyértelműen Szlovákia. A másik ilyen személy kárpátaljai volt, szintén egy ideje Magyarországon élt, és azt mondta, neki sem Magyarország, sem Ukrajna nem hazája, az ő hazája Kárpátalja. Szóval ne akarjuk már kívülről eldönteni, hogy kinek mi a hazája, se egyénnek, se közösségnek, és még azt se akarjuk meghatározni, kinek hány hazája lehet.

@El Vaquero: „ A második mondat is gyanús, mi az hogy intézkedünk? Az meg mi a rákot jelent? ”

Ezzel szemléltetjük a különböző nyelvváltozatokat, regisztereket.

A szlengben, diáknyelvben fatert 50 rongyra megb… akarom mondani megvágták a hekusok/kopók/bobik stb.

A köznyelvben a rendőr intézkedett a gyorshajtó sofőr ellen.

A rendőr jegyzőkönyvében (a hivatali nyelvben) pedig intézkedést foganatosított a közlekedési kihágást elkövető gépjárművezető ellen (esetleg ellenőrzéyi eljárás alá vonta).

„Aztán meg a szmájliknak, a szkennelésnek, meg a vezetékes telefonnak mi a ****** köze van a magyar nyelvtanhoz? Minek egyáltalán akárkinek is a saját anyanyelvének a nyelvtanát tanítani?”

Itt tanulja meg a gyerek, hogy az nem szmájli, hanem hangulatjel (lásd tankönyv), nem szkenner (pláne nem scanner), hanem lap- vagy képolvasó; és azt, hogy a vezetékes telefont külön kell írni, de a mobiltelefont már egybe. Amúgy ének-zenét vagy erkölcstant tanítani mennyivel van több értelme?

@Sultanus Constantinus: „A mai magyar nyelv közérthető és mindenki számára közös beszélt és írott nyelvváltozatát köznyelvnek nevezzük. Ezen a nyelven intézkedünk, és ezen a nyelven értjük meg legjobban egymást.”

Az első mondattal nem is igazán az a baj, hogy a sztenderdet állítja szembe a többi nyelvváltozattal, hanem a két hiányzó vessző miatt értelemzavaros: „közös beszélt”? Közérthető, VESSZŐ, és közös, VESSZŐ, beszélt, stb.. A második mondat is gyanús, mi az hogy intézkedünk? Az meg mi a rákot jelent? Ezek most szórakoznak szerencsétlen ötödikessel?

Aztán meg a szmájliknak, a szkennelésnek, meg a vezetékes telefonnak mi a ****** köze van a magyar nyelvtanhoz? Minek egyáltalán akárkinek is a saját anyanyelvének a nyelvtanát tanítani?

@Szűcs Gábor: Jogos, abban egyetértek, hogy ezek a kérdések nem kifejezetten a leírónyelvészetre tartoznak, és hogy erre fel kellene hívni a figyelmet a tankönyvben.

A többihez: valóban érdekes kérdés, főleg az íráshagyománnyal nem rendelkező nyelvek tekintetében. Vajon kutatták-e azt, hogy pl. egy írástudatlan bennszülött nép (mondjuk ausztrál őslakosok) nyelveiben vannak-e regiszterek és az általunk sztenderdnek nevezett nyelvváltozathoz hasonló valami -- pl. amikor a törzsfőnökhöz beszélnek, másképpen teszik-e, mint egymás között.

Továbbá egy olyan nyelvet kellene megvizsgálni, amelynél nem jellemző a nyelvművelés és nincs is sztenderdje (pl. az angol), ott ez hogy működik. Pl. angol nyelvterületen vannak-e megértési nehézségek a hivatali ügyintézésben, ha az ügyintéző nem ugyanazt a nyelvjárást beszéli, mint az ügyfél.

@Sultanus Constantinus: „A leírónyelvész valahogy a negatívumot látja ebben, én pedig inkább azt a társadalmi igényt, hogy kell lennie egy olyan nyelvváltozatnak, amelyik mindenhol érthető. ”; „Tehát én ebben az egészben nem előíró szemléletet látok, hanem a mai társadalmi szokások leírását.”

Na, most akkor mit keres ez a tárgyalt szövegrész a magyarnyelv-tankönyvben? A nyelvész azt mondja, hogy az említett kategóriák a nyelvészetben értelmezhetetlenek, a társadalmi értékítéletek pedig nem a nyelvből/dialektusból következnek. Vagyis egy olyan diszciplínában, illetőleg szaktárgyban, amelynek témája a nyelv, semmi keresnivalójuk. Hacsak azért nem teszik szóvá a tankönyv szerzői, hogy fölhívják a diákok figyelmét arra: ezek a kategóriák megalapozatlanok, különféle ideológiákon nyugvó pozitív vagy negatív sztereotípiák csupán.

Továbbá:

1. Vajon volna-e ilyen társadalmi igény a nyelvművelés (az ilyen szemléletű és hagyományokat cipelő oktatás) nélkül? Természetesen nem azért váltasz kódot, mert a nyelvművelők erőltetik, hanem azért, mert első osztályos korod óta (de lehet, hogy már az óvodában is) a sztenderdet hallottad/olvastad, tekintélyes emberek szoktattak rá ennek használatára, minden ismeretet sztenderd nyelvi formában közvetítettek a számodra. Ezt hallottad a médiában is. De ha te eleve sztenderd nyelvi beszélő vagy, akkor elbeszélünk egymás mellett. Az, hogy különböző kommunikációs színtereken, eltérő beszédhelyzetekben különbözőképpen szólalunk meg, nem dialektális kérdés. A stílusváltozatok és a regiszterek nem dialektusok!

2. Nincs olyan magyar nyelvváltozat, amelyik a többi magyar nyelvváltozatot beszélő számára nem érthető. Az, hogy bizonyos szavak jelentése esetleg nem egyértelmű, más kérdés. Rengeteg köznyelvinek tekintett szóról sem tudja feltétlenül egy ún. köznyelvi beszélő, hogy mit jelent, ebből azonban nem következik semmi az ún. köznyelvre nézvést.

3. „kell lennie egy olyan nyelvváltozatnak, amelyik mindenhol érthető” – ez igazán Európa-központú gondolkodás. A világ nyelveinek döntő többségében nincs szterderd(izált) és kodifikált dialektus, és a nyelvközösség tagjai egyáltalán nem hiányolják. Semmivel sem kevésbé rendszerszerűek ezek a nyelvek, mint a sztenderdizált és kodifikált nyelvek. Következésképp a köznyelv létezése (ha létezne) nem (volna) társadalmi szükséglet. Mint sok mintának tekintett nemzet esetében: a magyar társadalomban bizonyos vezéregyéniségek bizonyos történelmi korokban fontosnak tartották ennek kialakítását – pl. bizonyos dialektus vagy dialektális jelenségek fölértékelésével, mások megbélyegzésével, ill. mesterséges bővítéssel. És persze ez a folyamat is „csak” egy sztenderd nyelvváltozatot, nem pedig köz(ös)nyelvet eredményezett.

„A sztenderd nem létézését illetően egyetértek.” Csak az a kérdés: kivel? Mert én nem állítottam olyat, hogy nem létezik, csak annyit, hogy problémás, szigorú értelemben mit is tekint(het)ünk annak.

@Szűcs Gábor: "Az idézet első mondata azt jelenti, hogy a magyar nyelvnek vannak különböző nyelvváltozatai, ezek között van egy olyan, amelyik közérthető és mindenki számára közös. és van az összes többi, amelyek viszont nem közérthetők."

Én ezt nem teljesen így értelmezem. A leírónyelvész valahogy a negatívumot látja ebben, én pedig inkább azt a társadalmi igényt, hogy kell lennie egy olyan nyelvváltozatnak, amelyik mindenhol érthető. Nem azért, mert a nyelvművelők ezt erőltetik, hanem azért, hogy az emberek valóban megértsék egymást pl. a hivatalos ügyintézésben. Én pl. nem értem meg a mai fiatalok szlenggel teli beszédjét, vagyis mondhatnám, hogy "nem beszélem az ő nyelvüket", tehát ha velem akarnak kommunikálni magyarul, akkor kénytelenek a "köznyelvet" (jelentsen akkor ez bármit is) használni. Szerintem ebben nincs semmi negatívum, a köznyelv létezése társadalmi szükséglet.

A sztenderd nem létézését illetően egyetértek. Különösen a nagyobb, világnyelveknél problémás ez, ahol abszurd és lehetetlen sztenderd nyelvváltozatról beszélni (engem pl. nagyon zavar, hogy a magyarországi idegennyelv-oktatási gyakorlatban csak az Ibériai-félszigeti spanyolt ismerik el "helyes" nyelvváltozatnak, ami egyébként sajnos onnan indul, hogy a spanyolok is ezt képzelik és terjesztik magukról -- pedig az európai spanyol két jellemző dolog kivételével minden másban meglehetősen újító a többi nyelvváltozathoz képest).

"„Ezen a nyelven intézkedünk”. Ez a megállapítás is azt sugallja, hogy természetes/önkéntes kódváltás történik a nem sztenderd beszélő nyelvhasználatában akkor, amikor közéleti-nyilvános-hivatali ügyeit intézi. Pedig ez nem valamiféle belülről/alulról jövő választás, hanem az iskola, a média, a nyelvművelők kényszere, valamint a sok évtizedes „akadémiai nyelvművelés” szomorú öröksége."

Szerintem ez is olyan dolog, mint az összes többi szokás. Hogy honnan ered, az már más kérdés. Nálam pl. teljesen természetes a kódváltás, ha hivatalos ügyet intézek, és fel sem merül bennem, hogy ezt a nyelvművelők akarata miatt teszem (ahogy az sem, hogy délpesti prolinyelven beszéljek): azért teszem, mert ez a társadalmi elvárás, amelynek én is részese vagyok, és ahogy nekem is természetes, hogy hivatalos ügyintézésben nem úgy beszélnek hozzám, mintha a legjobb haverjuk lennék.

Tehát én ebben az egészben nem előíró szemléletet látok, hanem a mai társadalmi szokások leírását. Azt is mindig mondom, hogy a magyar esetében ez valóban nehezen fogható meg, mert igazából nincsenek túl nagy különbségek a területi nyelvváltozatok között. Viszont pl. Olaszország esetében elengedhetetlen a sztenderd/köznyelv létezése, máskülönben két távolabbi falu lakosai sem értenék meg egymást, nemhogy egy egész ország.

@Sultanus Constantinus: "A mai magyar nyelv közérthető és mindenki számára közös beszélt és írott nyelvváltozatát köznyelvnek nevezzük. Ezen a nyelven intézkedünk, és ezen a nyelven értjük meg legjobban egymást." Nem igazán értem, hogy ezzel a mondattal mi a probléma. Én legalábbis nem látok benne semmilyen megbélyegzést, egyszerűen leírja a köznyelv fogalmát (és ez nagyjából minden más nyelvre igaz).

Lássuk hát, mi a gond. Az idézet első mondata azt jelenti, hogy a magyar nyelvnek vannak különböző nyelvváltozatai, ezek között van egy olyan, amelyik közérthető és mindenki számára közös. és van az összes többi, amelyek viszont nem közérthetők. Vagyis előképzettség, önfejlesztés, érdeklődés stb. híján egy „köznyelvi beszélő” nem érti meg a más dialektusban beszélő magyar nyelvhasználót. Ezt némileg módosítja a második mondat, vagyis hogy megérti ugyan, de nem a legjobban.

Aztán: közös-e a köznyelv? A magyarok közös hazája Magyarország. Ez a fajta „közösség” nem igényel semmiféle erőfeszítést attól, aki a közösség tagja, hanem általános esetben ez az illető számára eleve adott. Persze, tudjuk, hogy ha valaki külhoni magyarként igényli a magyar állampolgárságot, akkor ahhoz szükséges erőfeszítéseket tennie, de ez sajnos történelmileg így alakult. (Bár a kisebbségi magyarokra is szokás azt mondani, hogy azért nemzetiségek, mert van anyanemzetük, egyesek odáig is merészkednek, hogy anyaországuk: Magyarország.) Alapvetően azonban egy magyar beleszületik a hazájába. Ám az ún. köznyelvre mint „közös nyelv”-re mindez nem igaz. Senki számára nem eleve adott a köznyelv. Ellenben vannak olyan (városi) társadalmi rétegek, amelyek számára eleve adott a sztenderd, amely a legközelebb áll a nyelvművelők és a tankönyvek propagálta (sőt elvárt) „eszményi normá”-hoz. Vagyis az összes többi nyelvhasználó számára nem adott a sztenderd nyelvváltozat sem, szó sincs tehát arról, hogy ez eleve adott, közös volna. Ha a nem sztenderd beszélő érvényesülni akar, kénytelen elsajátítani a sztenderdet, rosszabb esetben erőszakkal helyettesítik az iskolában a nem sztenderd dialektusát a sztenderddel. Ez tehát nem közösség, hanem a sztenderd hegemóniája, erőltetett expanziója.

„Ezen a nyelven intézkedünk”. Ez a megállapítás is azt sugallja, hogy természetes/önkéntes kódváltás történik a nem sztenderd beszélő nyelvhasználatában akkor, amikor közéleti-nyilvános-hivatali ügyeit intézi. Pedig ez nem valamiféle belülről/alulról jövő választás, hanem az iskola, a média, a nyelvművelők kényszere, valamint a sok évtizedes „akadémiai nyelvművelés” szomorú öröksége. Hagyománya van a nyelvművelésnek, a hagyománnyal pedig szervesen összefonódik a társadalmi presztízs, ill. a társadalmi stigma. „Mert a sztenderdtől eltérő dialektusban művelt magyar ember nem beszél a hivatalban, rádióban, színpadon.”

Vagyis szó sincs arról, hogy a tankönyv „egyszerűen leírja a köznyelv fogalmát”. Ehelyett a nyelvtudomány részéről megalapozatlan, sőt megcáfolt ideológiát, előíró szemléletet és hagyományt terjeszt. Ráadásul olyasmiről ír, ami nincs. Hiszen az ún. „művelt köznyelv” mint közös nyelv vagy valódi nyelvváltozat sosem létezett. A sztenderd dialektus áll hozzá a legközelebb. Hogy mi is pontosan a sztenderd dialektus? Na, ez sem olyan egyértelmű. De ez már más téma.

@Sultanus Constantinus: Ha Jánk Istvánnak már a tankönyvi szöveggel is az volt a baja, hogy a köznyelvet „magasabb rendűnek” írja le, akkor a „műveltebb emberek igényesebb nyelvi érintkezésének eszköze” ilyen szempontból hogyan értékelhető? 😉

@Irgun Baklav: Hát pedig a wikipédiás definíciót, ha jól látom, éppen Kis Tamás nyelvész írta, aki a téma egyik elismert szakértője.