Az amerikai kutatók tanulmánya a Current Anthropology című szaklap legújabb számában látott napvilágot. Az általánosan elfogadott nézetek szerint az amerikai őslakosok között azért olyan magas a diabéteszesek száma, mert rendelkeznek a zsírraktározásért felelős úgynevezett „takarékos” génnel. Ez a gén segített tartalékot képezni a bőség idején, így a vadászó-gyűjtögetők nagyobb eséllyel élték túl az ínséges időszakokat. Napjainkban viszont, amikor magasabb az étrend zsír- és cukortartalma, a gén káros hatásai elhízásban és diabéteszben mutatkoznak meg – olvasható a Medicalxpress hírportálon.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A Kaliforniai Állami Egyetem és a Nebraskai Egyetem kutatói megkövesedett ürüléket, úgynevezett koprolitokat gyűjtöttek Arizona északi részén, az Antilop-barlangban, amely több ezer éven át lakott volt. Négyszázötven éven át a barlang a puebló indiánoknak szolgált időszakosan otthonául. Összesen húsz koprolitot gyűjtöttek, a vizsgálatok adatait pedig összehasonlították más helyszínen talált mintákkal.

Mint kiderült, az őslakosok esetében szó sem volt váltakozó bőséges és ínséges időszakokról, állandó jelleggel rostokban igen gazdag, zsírban pedig szegény táplálékon éltek. Az ételnek nagyon alacsony volt a glikémiás indexe (GI), holott a kutatók a táplálék magas GI számlájára írják az elhízást és a cukorbajt. Az étrendben meghatározó volt a kukorica, napraforgómagok, füvek, libatop, taréjfű részesedése. Az elfogyasztott táplálék háromnegyedét az emészthetetlen rostok adták.

Libatop
(Forrás: Wikimedia Commons / Antti Bilund / GNU-FDL 1.2)

„Ez volt a táplálékuk nem csupán az éhezés időszakában, hanem napról napra, évről évre, s megőrizték még azután is, hogy kialakult a földművelés. Az Antilop-barlangban talált koprolitok arról tanúskodnak, hogy melegebb periódusokban, amikor bővében lehettek az élelemnek, semmit sem változtattak az étrendjükön” – írják tanulmányukban a szerzők.

Összegzésként a kutatók rámutatnak arra, hogy a „takarékos” gént az amerikai őslakosok nem annak köszönhetik, hogy milyen gyakran táplálkoztak, hanem annak, hogy mit fogyasztottak. A glikémiás index az egyes élelmiszerek 1000 kilojoulnyi mennyiségének vércukoremelő képességét fejezi ki a szőlőcukorhoz (néha a fehér kenyérhez) képest, százalékban.

Amaranthus reflexus – Szőrös disznóparéj
(Forrás: Wikimedia Commons / Szaga)

Egy kis szótárazás

Az eredeti angol szövegben két kevéssé ismert növénynév szerepel: a pigweed és az amaranth. Az angol wikipédia szerint a pigweed háromféle növényt jelenthet:

1. A latin néven Amaranthusnak nevezetett nembe tartozókat: ezeket magyarul disznóparéjnak nevezik. Ezen belül is az Amaranthus palmerit – ennek magyar nevét nem találtuk, ami nem meglepő, hiszen csak az Egyesült Államok délkeleti részén fordul elő.
2. A Chenopidium albumot, ennek magyar neve fehér libatop.
3. A Portulaca nemet, melyet magyarul porcsinféléknek neveznek. Mivel ez utóbbi kizárólag a déli féltekén honos, nyugodtan kihagyhatjuk a számításból.

Az Országh-szótár néhány más latin és megfelelőt sorol fel.

Az amaranth esetében könnyebb a helyzet, ennek csak egy jelentése van, ami pedig megegyezik a pigweed első (tágabb) jelentésével. Úgy találjuk tehát, hogy a megfelelő fordítás valószínűleg a fehér libatop és disznóparéj lett volna. Hogy a taréjfű hogyan kerül a képbe, az egyelőre számunkra is rejtély: maga a szó mindössze hatszor fordul elő a neten, közülük egyszer az MTI hírének más portál által átvett változatában, a többi esetben felsorolásokban – itt van, ahol egyértelműen az amaránttal azonosítják. Úgy tűnik azonban, hogy a taréjfű növénynév kizárólag fordításokban létezik, de szótárban sem sikerült nyomára bukkanni.