Bakonycsernyéről való Cseplák György, Pécsről 1963-ban került Salgótarjánba. 1954-ben végzett, és a magángyakorlatot is beleszámítva 2009-ig dolgozott.

„Gyerekkorom óta orvos akartam lenni, voltak vöröskeresztes dobozaim, sok ilyen jellegű könyvet olvastam, gimnáziumban előadásokat tartottam a tébécéről” – idézi fel. Azután – mint mondja – egy pillanat alatt határozta el a jövőjét, amikor a háború alatt, Fertőszentmiklóson, 15 évesen légvédelmi tüzérként egy bombázás színhelyére küldték. Összedőlt házak, füst, halott menekültek és német katonák látványa fogadta. Az út mellett egy német katona feküdt, aki még élt. Elhatározta, hogy eljuttatja a soproni kórházba, de amikor hiába próbálta leinteni az arra haladó járműveket, feldühödött, és végül egy használaton kívüli orosz géppisztollyal állított meg egy magyar teherautót: lepakoltatott róla egy szekrényt, hogy jusson hely a sebesültnek. – A teherautó parancsnoka hadnagy volt, én meg közlegény, de abban a világban nem lehetett tudni, hogy ki miért állít meg valakit – meséli. – Feltettük a kocsira, és azt mondtam, ha ezt megúszom, orvos leszek. Mindent bevetettem ennek érdekében, másképp tanultam, kitüntetéssel érettségiztem. A pécsi egyetemre vettek fel. A tanulóéveim alatt belgyógyászaton voltam kültag, és a Műtéttani Intézetben oktató. Az ötödév végén a személyzetis, Kovács Feri bácsi megkérdezte egy május elsejei felvonuláson, hogy „Cseplák elvtárs, nem lenne kedve az akadémiára kerülni szövettanásznak?”. Egy órát gondolkodtam, még vége se volt a felvonulásnak, azt válaszoltam, hogy vállalom.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

 Meg kell birkózni a halál és az elmúlás gondolatával

Szentágothai János professzor intézetében tanult szövetfejlődéstant, majd az országban egyedülálló módon államvizsgázott szövet- és fejlődéstanból, illetve kutatási módszerekből, így két államvizsgája is van: bőr- és nemibeteg-gyógyászati, kozmetológiai és laboratóriumi szakorvosi. Mehetett volna a Magyar Tudományos Akadémia Kísérleti és Orvostudományi Kutatóintézetébe, de a pécsi bőrklinikán helyezkedett el Melczer Miklós professzor munkatársaként. Az 1954 júniusában végzett orvost már májusban kinevezték, 700 forintos fizetéssel. – Apám tanító volt, nem voltunk elengedve, a nagybátyám kabátjában, nagyapám nadrágjában jártam – eleveníti fel. – Órám nem volt, nagyanyám nyakóráját applikáltattam be bőrtokba. A háború utáni világ ilyen volt. A Dráva mellett lezuhant pilóta nagybátyám birgerli csizmáját örököltem. Az első fizetésemen aztán vettem egy taxiskabátot, amely hihetetlen vastag, hihetetlen nehéz. Egyszerűen a gerincem nem bírta, úgyhogy nem is sokáig hordtam. Cipőt is vettem magamnak.

Cseplák György 1963 novemberében helyettesíteni ment Salgótarjánba, és fél év múlva már véglegesítették a kórházban. – Felültem a vonatra, és amikor Nagybátony előtt megláttam a sziklákat, a hegyeket, az erdőket, tudtam, hogy itt maradok. A Bakonyra, a szülőföldemre emlékeztetett.

Salgótarján madártávlatból
(Forrás: Wikimedia Commons / Civertan / CC BY-SA 2.5)

A kórház akkor még a laktanya épületében működött, Cseplák György pedig főorvosként megvalósíthatta a klinikán látott feszes, szigorú osztályszerkezetet. – Míg az ember orvossá válik, nagyon érdekes folyamaton megy át. Ott fekszik egy formalinba áztatott ember, azt mondják, most ezt az ideget szedjem ki, azt az izmot különítsem el – meg kell birkózni a halál és az elmúlás gondolatával. Akin én kezdtem a gyakorlatot, egy gyilkosságért kivégzett nő volt – árulja el.  

Már akkor is voltak fusimunkások – Régészettel úgy kezdtem foglalkozni, hogy engem minden érdekelt. Kirándultunk fent a (salgótarjáni) Pécskő hegyen, ahol 1960-ban ásatást végzett Korek József és Patay Pál – fedi fel. – Kiderítették, hogy a területen emberek éltek, és valószínűleg csak átmeneti időt tölthettek ott a késő rézkorban.

Cseplák György néhány évvel az ásatás után tenyérnyi edénydarabot talált a helyszínen, rajta egy jól kivehető ujjlenyomattal, amely még az égetés előtt nyomódott a cserépbe. Kíváncsi lett, különbözik-e ez az ujjlenyomat a maitól, milyen változás történt ötezer év alatt, mekkora volt a rézkori, újkőkori ember körme. – Genetikusan, a méretekben nem történt változás az ujjlenyomatot kirajzoló hámlécekben. Vastag, ívelt végződésű körmük fegyver, eszköz volt – valószínűleg az akkori étkezéstől, az állati inakban lévő kollagéntől –, szélessége pedig olyan, mint a ma élő 17-19 éveseké – húzza alá.

Megmérte, lerajzolta a mikroszkóppal kivetített hámléceket, engedélyt kért, hogy az összes – 926 darab – Pécskő-hegyi cserepet megnézhesse a szécsényi múzeumban, de összesen egy nagyobb és egy kisebb ujjbegybenyomatot talált. A vizsgálatokat a szegedi Móra Ferenc Múzeumban, majd a Tapolcai Városi Múzeumban folytatta, újabb és újabb kérdés merültek fel benne az elődök egészségi állapotáról, táplálkozásáról és szépérzékéről. Következtetése szerint az újkőkori női fazekasság kizárható, a cserepeket, edényeket felnőtt férfiak készítették, akiknek az átlagos magassága 162 centiméter körüli volt.

Egy sárga agyagból égetett, fej és láb nélküli birkatorzót is talált; a cserépdarabkán az állat szőrzetét körömbenyomatok helyettesítik. A más cserepeken felfedezett 10-12 milliméterrel szemben itt csak 7 milliméter a köröm szélessége, domborulata pedig 20 milliméter átmérőjű körbe illeszthető be, vagyis a méretek alapján egy gyerek alkotásáról van szó. Valószínűnek tartja, hogy a műhelyekben gyerekeket készítettek fel erre a munkára. Az edényeket úgy dekorálták, hogy az ujjukat beledöfték, illetve belecsíptek az agyagba, hogy benyomat keletkezzen. Ezt többé-kevésbé találomra tették, de bizonyos mintákban rendszer is felfedezhető. – Már akkor is voltak fusimunkások, vagy pedig képzetlenek voltak, minden fantázia nélkül. Akadtak persze, akik elképesztő rendszereket hoztak létre, a művészetek szikrái, pislákoló lángjai kivehetők ezekben az alkotásokban – fejti ki. – Minden szakma bizonyos ellenzőt rak az ember szemére, és szűk területen kell, hogy haladjon, mert arra képezték ki. Én a gyógyszeres kezelések mezsgyéjét járom. A régészeknek is megvan a maguk világa, amelyből hiányzik az orvos gondolatvilága. Az, hogy engem kutatónak alkalmasnak találtak, egyrészt megerősített lélekben, és eszközt adott a kezembe. Tulajdonképpen azért tudtam érdekes dolgokat felfedezni és mondani, mert én orvosként voltam régész és antropológus.

Fenyőfaforgácson feküdtek

Új kifejezéseket is talált a tevékenységére: archeodermatológiának nevezte el a régészeti bőrgyógyászatot, és antropodermatológiának az embertan-bőrgyógyászatot. Amíg ezzel foglalkozott, folyamatosan dolgozott a kórházban és a rendelőben. Ez volt a hobbija, amely minden szabadidejét elvitte. Nevetve jegyzi meg, hogy kollégái „félő tisztelettel” néztek rá.

A kutatás eredményeiből írt Árulkodó ujjnyomok – Vallatóra fogott kőkori cserepek című, számos fotóval illusztrált könyvét 2005 szeptemberében Trogmayer Ottó, a Móra Ferenc Múzeum nyugalmazott igazgatója és Pap Ildikó antropológus, a Magyar Természettudományi Múzeum (MTM) Embertani Tárának igazgatója mutatta be. 

A váci, 265 természetesen mumifikálódott testet az Embertani Tárban őrzik, és az igazgatónő hívta meg Cseplák Györgyöt, hogy végezzen rajtuk vizsgálatokat. Az 1731 és 1838 között eltemetett testeket a Fehérek templomának kriptájában találták meg. Egy nyíláson keresztül eresztették le a fenyőfa koporsókat szép sorban, három rétegben. A koporsókban fenyőfaforgácson feküdtek a tetemek állandó, plusz nyolc-kilenc fok körüli hőmérsékleten, és két nyílás biztosította az állandó légcserét. A testek különböző mértékben maradtak meg, például jobban tönkrementek azoknak a végtagjai, akik talppal a nedves fal felé feküdtek a kriptában, vagy akiknek a nyirokcsomóit pestis támadta meg. De 80-90 százalékos épségben megőrződött holttesteket is találtak.

Betegségeik között volt pestis, himlő, tébécé, valamint a hámban lezajlott, az irhán benyomatot képező betegségek. Az utóbbiak még foglalkoztatják a doktort: úgy véli, anyajegyek, vírusos szemölcsök lehetnek. Elmondása szerint a tetemek között van egy apáca, akinek a szívét vágták ki. Feltehetően Vácon halt meg, szívét pedig a szülőföldjén temették el. Egy akasztott, kidülledt szemű férfi nyakán még lehet látni a kötél benyomódásait, egy asszony lábát a halála után próbálták levágni, de félbehagyták, egy másiknak két ujját vágták le, és mellétemették – ezekre nincs magyarázat. 

Hányszor húzták a harangot búcsúztatásukra 

Ráadásul „személyessé” teszi a testekkel való foglalkozást, hogy mivel anyakönyveiket is megtalálták, név szerint beazonosíthatóak. drámainak nevezi annak a 16 éves Johannának a sorsát, akinek izzadmányos mellhártyagyulladása és még veseköve is volt: kicsi gyerekkorától kezdve kínlódás lehetett az élete.

A megtalált okiratokba még azt is bejegyezték, hogy hány harangot húztak a búcsúztatásukra, és hányszor húzták meg a harangokat; némelyiküknek a végrendeletét is megtalálták, egyes esetekben a család több tagját is ott temették el. A foglalkozások között van pap, tanár, katonatiszt, apáca; vannak magyar és idegen nevűek. A kriptában eltemetettek jómódúak voltak, hiszen a szegények a temetőbe kerültek.
– A „konzerválódott pillanatképet” vizsgálva az orvostudomány fejlődése is megfogható – hangsúlyozza az orvos. – Akkor szembe kellett nézniük a gyógyíthatatlan és óhatatlanul halálos betegségekkel, hiszen nem volt megelőzés. 

Cseplák György körülbelül 50 napot töltött eddig a testekkel, fehér köpenyben, portól védő maszkban, kézi és tükör nagyítóval, és olyan kicsi nagyítóval, amellyel a fogak mögé is be lehet nézni, lámpával, mikroszkóppal. Elemez kristályokat – amelyek esetleg igazolhatnák, hogy a testeket valamivel leöntötték vagy valamibe bemártották –, fejlődési rendellenességet mutató fogakat, zománchibákat, kalcium- D-vitamin-hiányra utaló bemélyedéseket. Közlése szerint például egy férfinak igazolhatóan pipacsutorától nyomódott el a foga.

Három könyvet írt, az említett Árulkodó ujjnyomok mellett a Gyakorlati bőrgyógyászatot és Marosi Irénnel a Bőrbetegségek kórismézése nagyítóval címűt. Százhárom tudományos közleményt publikált, a Semmelweis Egyetem Családorvosi Tanszéke által kiadott digitális továbbképző könyv egy részét is ő írta; 106 tudományos előadást tartott, lektorált egy paleopatológiai szakkönyvet, és három – könyvnek is megfelelő – pályamunka szerzője. 

Az egészséges életre nevelés nagy híveként különböző témákról ír a Patika magazin felkérésére. Elvégezte és írásba foglalta a kórházi betegkönyvtárak fertőző képességének vizsgálatát. A Magyar Dermatológiai Társulat vezetősége egyhangúlag jelölte tavaly a Jubileumi Astellas-díjra, az Év Orvosa címre, de azt végül nem ő nyerte el. Magyarra fordította Johann Wolfgang von Goethe Vándor éji dala című költeményét is. Álljon most itt a fordítás:

Hegyek csúcsain
már csend ül,
a fák lombjain,
nézz körül:
szellő sem rezdül.
Madárkákat rejti az erdő,
még egy egészen kis idő:
a te szemedre is álom jő.