„Legény a talpán”

Rejtő Jenő ugyanis – mint ahogyan kalandos élete során általában – a ponyvaírásban nem a „hagyományoknak” megfelelően viselkedett. Egy bravúros húzással tudniillik a szokványos légiós, vadnyugati vagy krimitörténetet feldolgozó ponyvák helyett ponyvaparódiákat kezdett el írni. Ezek a regények így már nem csupán a sivatagban, a prérin vagy épp a fényűző nagyvárosokban játszódó, izgalmas, feszes tempójú történetek rajongóit, hanem egyúttal az iróniára, szarkazmusra igényt tartó közönséget is szórakoztatták.

Rejtő Jenő (P. Howard)
(Forrás: MTI/Ráfael Csaba)

Akár a szerelem, akár a bosszúvágy vagy az igazságosság hajtja a hősöket, a végkifejlet mindenképp megnyugtató happy end – hiszen ki volna kíváncsi egy pengős regényben a be nem teljesült szerelem szomorkás történetére, vagy a gonosztevő diadalára a jók fölött? Ám felületesség lenne sablonosnak ítélni ezeket a könyveket, hiszen a mondatról mondatra megvillanó irónia ínyenc élvezetet biztosít a válogatósabb olvasónak is.

„Egy bolond száz bajt csinál”

Nem kell irodalom szakos hallgatónak vagy a „Legyen Ön is milliomos!” nyertesének lenni ahhoz, hogy ha elhangzik az „Uram! A késemért jöttem!” kezdetű párbeszéd, az ember rávágja: Piszkos Fred, a kapitány! Az elkötelezett Rejtő-rajongók pedig Gorcsev Ivántól a Krokodilig, Fülig Jimmytől Vanek úrig a vissza-visszatérő szereplők részletes személyleírását is gond nélkül sorolják. Mitől különlegesek és szerethetők vajon ezek a figurák?

A megkerült cirkáló című regény címlapja
(Forrás: MTI/Kallos Bea)

Rejtő alakjai a „klisétlenség” megtestesítői; egyszerre valóságosak és hamisítatlanul mesebeliek. Mintha szándékosan kerülnének minden útjukba kerülő sablonosságot: a marcona matrózok jószívűek; az agyalágyult közlegényről kiderül, hogy álcázott titkosrendőr; a sivatagi kísértetről pedig, hogy nagyon is hús-vér, szerelmes leányzó. A történetek azonban sokszor valóban sematikusnak mondhatók: a szeretnivaló karakterek – általában kalandkeresők vagy bajkeverők lévén – valamilyen komoly nemzetközi konfliktusba keverednek, így nem csoda, ha „egyszer csak lecsap derült égből a veszély, mintha a földből nőtt volna ki!”, ahogyan Fülig Jimmy fogalmaz.

A legnagyobb rejtői klisé tulajdonképpen talán maga Rejtő: az életművész, akit az iskolából azért csaptak ki, mert egy pofon segítségével mutatta ki nemtetszését a tanárának, a színházból pedig, mert statisztaként egy jelenetben elejtette a közkedvelt színészt... Főhősei mintha csupán lenyomatai lennének Rejtő kalandjainak: apró mozaikdarabkákként összeállíthatnák az író kurta, mozgalmas életét. Könyveiben legyen bár szó elkeseredésükben (netán fogadásból) légiósnak álló fiatalemberekről vagy az öklükkel kommunikáló kocsmai úriemberekről, egy tengerjáró hajó matrózairól vagy hobó filozófusokról, dokkmunkásokról vagy Európa csillogó nagyvárosairól – Rejtő Jenőnek csak egy kicsit kellett a saját élményei között kutakodnia, hogy élethű képet festhessen. A két év ugyanis, ami alatt Hamburgtól Észak-Afrikáig, Monacótól Casablancáig vonaton, gyalog, traktoron és hajón utazott vagy ide-oda vetődött, bőven szolgált leírnivalóval a számára.

„Menni vagy meghalni”

Reich Jenő, aki előbb Rejtőre magyarosította veszélyes nevét, majd – miután a kiadó közölte vele, hogy egy rejtélyes külföldi név mégiscsak szebben mutat a légiós és vadnyugati regények borítóján – P. Howard, majd G. Lavery álnéven publikált, mintha a bujkálás nagymestere lett volna. Hiszen igazán kiváló módszer ponyvák lapjai, történetek sorai mögé rejtőzni, (ön)életrajzból táplálkozva groteszk humorral szemlélni saját csavargásait, megpróbáltatásait, netán sikertelenségeit: annak ellenére ugyanis, hogy könyvei hatalmas példányszámban keltek el, Rejtőt nem szokás a kortárs elismertebb szépírókkal, Karinthy Frigyessel, Kellér Dezsővel vagy Heltai Jenővel együtt emlegetni.

Egy érdeklődő nézegeti a Rejtő Jenő regényeinek címlapjait ábrázoló plakátokat a Zsidó Múzeumban P. Howard - Rejtő Jenő legendás élete című kiállításon
(Forrás: MTI/Kallos Bea)

Így Troppauer Hümér, az érzékeny lelkű (és az elismerés hiányától szenvedő...) költő egyfajta önallegória is lehet, akárcsak a Sárga Garnizon fél világot bejáró, zavartalan jókedvű Jimmy Foolja, vagy bármelyik, az igazságnak öklével érvényt szerző, találékony Rejtő-figura. Az alkotójukat jótékonyan elbújtató karaktereket pedig kisebb-nagyobb kihágásaik ellenére (vagy éppen ezért) kivétel nélkül a szívébe zárja a rendkívüli kalandokra sóvárgó hétköznapi olvasó, hiszen általuk ő is kalandozik. És helyeslően bólint. Elvégre „nem lehet minden pofon mellé egy forgalmi rendőrt állítani”.

Rejtő azonban nem bizonyult elég sikeresnek a bujkálásban: a már igencsak legyengült, a Lipótmezőn „elszállásolt” idegbeteg író szemet szúrt a nyilas hatalomnak, és származása miatt munkaszolgálatra küldték. Végül Ukrajnában halt bele a megpróbáltatásokba.

„Az utolsó szó jogán”

A sors fintora, hogy mivel műveit hosszú ideig csupán a feketepiacon lehetett kapni, felértékelődtek, és igencsak magas áron lehetett hozzájuk jutni – amíg sorozatban ismét ki nem adták őket a hatvanas években. A ma ismét egyre népszerűbb Korcsmáros Pál-féle képregények pedig csak tovább növelték Rejtő ponyváinak amúgy is töretlen népszerűségét.

Jó kérdés: lesz-e vajon megbecsült helye a magyar irodalomban ennek az ismertségben Jókaival vetekedő írónak? Esik-e a jövőben több szó róla az irodalmi lexikonokban, irodalomórákon, urambocsá': tankönyvekben?

Rejtőt, bár A pesti légionárius címmel készült már róla tévéjáték, és A halhatatlan légiós – akit csak Péhovardnak hívtak címmel film is, sőt még egy kurta utca is viseli a nevét Budapesten, egyelőre még mostohagyerekként kezeli a „magas irodalom”.

Elvégre, amit írt, pusztán ponyva.

Vagy mégsem?