Nyitra és Brno után március 6-án Budakeszin, rendhagyó helyszínen, a Nagy Sándor József Gimnázium tereiben is látható volt a Találkozások középen című színházi előadás. A produkció nemzetközi együttműködésből született, három résztvevője a szlovák Divadelné Společenstvo Le Mon (Nyitra), a cseh Atelier Ticha (Brno) és a magyar Kompánia Színházi Társulat (Budakeszi) volt. A Szlovákia, Csehország és Magyarország közötti kapcsolatról való gondolkodásból, a közös múlt eseményeinek felidézéséből összeállított etűdszerű produkcióról, a közös munkáról Lukács Lászlót, a Kompánia Társulat vezetőjét kérdeztük.

Lukács László, a magyar műhely vezetője
(Forrás: Heppes Miklós)

Lukács László: Az alapötlet a szlovákoké. A Le Mon nyert egy pályázatot a három nemzet közös történelmi múltjának, bizonyos eseményeknek a feldolgozására. Ők választottak minket, a Kompániát egy cseh–szlovák–magyar színházi együttműködésre.

Nyest: Milyen lépésekben haladt a munka?

L. L.: Többször összejött a három rendező egy-egy beszélgetésre Nyitrán, Brnóban és Budapesten. Az előadás a beszélgetések után Nyitrán, egy két hetes színházi workshop eredményeképp jött létre. Már a beszélgetésekből is nagyon sok minden kiderült – gyakorlatilag ezek alapján találtuk ki az előadást. Kiderült, hogy mindhárom ország küzd a szélsőségekkel, de például tisztáztuk azt is, hogy a magyarok és a csehek között nem nagyon van feldolgozandó konfliktus. Az is hamar eldőlt, hogy nekünk a szélsőségesség kérdésének másik oldala, a passzivitás is fontos. Az, hogy aki nem ért egyet a szélsőségekkel, meddig maradhat passzív. Hogy

mikor kopogtat be hozzád is a történelem?

Vagy a színház nyelvén szólva: meddig maradhatsz néző?

Nyest: És meddig?

L. L.: Ez az előadásunk nagyon fontos eleme. Az első számú kérdés. És a Találkozások esetében színháztechnikai kérdéssé is vált. A passzivitás párhuzamaként a nézőség kérdése van fókuszban. Ez téma és játék is egyben. Az előadást bizonyos pontokon interaktívvá tesszük, például rögtön az elején, amikor még az iskolaudvaron megjelennek az öltönyös politikusok, és ugatni kezdenek az emelvényen, tojást osztogatunk a nézőknek, hogy ha gondolják, megdobálhassák őket. Utána a tornateremben vetélkedőszerű játék zajlik. A nézőkből véletlenszerűen kialakított cseh, magyar és szlovák csoport küzd egymással az aranyhalért, vagyis a kívánságért. A felkészülési időben sorra előkerülnek az egyes nemzetekről kialakított sztereotípiák, és ezeket ütköztetik. Ez általában meglepi, feszélyezi a nézőket, mert ki kell lépniük a passzivitásukból. De az előadás végén is egyértelmű döntéshelyzetbe kényszerülnek, mert a kapucnisok randalírozása után az összes színész távozik, a nézők pedig magukra maradnak egy hullával, akinek egyszer csak megszólal a mobilja. Ezzel a folyamatos játékkal a fikcióba valóságot keverünk, így

megdolgoztatjuk a nézőket,

újra és újra meg kell határozniuk magukat az előadásban.

Nyitás
(Forrás: Heppes Miklós)

Nyest: Milyen kérdés tűnt még megkerülhetetlennek a három nemzet viszonyában?

L. L.: A határok kérdése kihagyhatatlannak tűnt. Természetesen a konkrét határokkal is foglalkoztunk, hiszen a történelmi határok nagyon fontos szerepet játszottak e nemzetek életében. Határokat húztak meg és töröltek el: valódi, nagyon is kézzel fogható sorompók határoztak meg személyes sorsokat. Ezeknek egy kicsit utánajártunk. Láttunk például filmet egy olyan magyar faluról, amelyik a történelem sodrában félig ukrán, félig szlovák lett, és szembeszomszédokat, családokat választott el egymástól. Természetesen megpróbáltuk a bennünk lévő határokat is megmutatni – azokat, amiket az előítéleteink, sérelmeink emelnek. Így készült táncjelenet a kitelepítésekről; a „Tátra” munkacímű jelenetünkben szóba kerül Dunaszerdahely; de az a jelenet is a határokról szól, kicsit átvittebben, amelyikben az erős nemzeti érzelmeket tápláló szlovák nő Szvatopluknak nézi a hegesztősisakos férfit, és kardot ad a kezébe.

Nyest: Egy háromnyelvű előadásban van közös nyelv?

L. L.: Persze. Az összes együttműködésünk alapfeltevése, hogy a színház a közös nyelv. A színház nyelven túli nyelv, ami olyat is megfogalmaz, amit a nyelv maga nem tud. Szövegben hazudunk, de a testünk igazat mond. A színház a legjobb tolmács, mi általa értjük meg egymást igazán. Így fordítunk szlovákról, csehről magyarra, de

a színház a magyar–magyar fordítási nehézségeknél is jól jön.

Mert hiszen mi, akik egy nyelvet beszélünk, sem mindig értjük egymást. És ilyenkor újra meg újra felvetődik a kérdés: mire elég a nyelv? Mire elég a beszéd? Egyébként résztvevői vagyunk egy másik projektnek, a Back to Babilon elnevezésű hosszú távú színházi együttműködésnek is. Babilon az emberiség közös álma. Azt jelképezi, hogy mindenki megért mindenkit. A legutóbbi trendek szerint a színházi nyelv is devalválódik. Ez a jelenség persze egyértelmű, ha látjuk, hogy a beszéd a valóságban sem jó semmire. Ha a valóságban nincsenek párbeszédek, a színházban sem lesznek.

Párbeszéd?
(Forrás: Heppes Miklós)

Nyest: Hogyan képzeljünk el egy olyan workshopot, ahol több nemzet vesz részt?

L. L.: Ezeken a színházi tréningeken adott esetben magyar, szlovén és litván van a színpadon, és folyamatosan úgy improvizálnak, hogy nincs tolmács. Direkt jó, hogy nem értik egymást. A szavak olyan sokszor félrevezetnek. Így kevesebbet lehet hazudni. A nyelvi hátrányból pedig előny lesz, mert nyelv híján csak az alapvetően emberire tudnak hagyatkozni.

Nyest: Mit nyertek még ebből a nemzetköziségből?

L. L.: Attól, hogy ilyen vegyes nemzetköziségben dolgozunk, lelepleződünk. A sztereotípiák hamar lebomlanak, egymás megismerése felülírja az előfeltevéseinket. Elkezdjük tanulni egymás nyelvét, lassan kiiktatódik az angol, bár azt is használjuk. Rákényszerülünk, hogy értsük egymás nyelvét, mert a kétszeres fordítás sok veszteséggel jár. Attól, hogy rengeteget halljuk egymást, a nyelvek elvesztik idegen hangzásukat. Például a szlovák olyan fura volt korábban a fülünknek. De attól, hogy már értünk belőle valamennyit, és hogy olyan sokat hallottuk, ismerőssé, természetessé vált. De a nyelven kívül sok más dolog révén is igyekszünk közel kerülni egymáshoz. Az első lépés, hogy felébred a kíváncsiság,

meg akarod ismerni a másik kultúráját, kajáját, történelmét.

És ahogy beleásod magad, úgy nyílik ki a világ. Ezzel tudatosan is sokat foglalkoztunk, a metódust pedig, amivel előrehaladunk, Kompánia-módszernek is nevezhetjük. Ennek lényege a hagyomány. Úgy gondoljuk, hogy ahhoz, hogy művészetet tudjunk csinálni, bele kell, hogy ássuk magunkat a hagyományba. A Kompánia Társulat minden tagja komolyan foglalkozik magyar népzenével vagy néptánccal. Attól, hogy jól ismerjük és tiszteljük a saját hagyományainkat, más népekét is automatikusan tiszteljük, és a gyakorlásukkal alkalmassá válunk arra, hogy felismerjük az autentikust, a tiszta forrást. Így ismertük meg a tangót, az indiai zenét és táncot, és ezeket is beépítettük az előadásainkba. Mivel a mi művészetfelfogásunk ezen alapszik, az észthez, a litvánhoz, a szlovákhoz is ugyanilyen irányból közelítettünk. Színházi kalandozásaink során olyanokkal is találkozunk, akik nem ismerik ennyire a saját hagyományaikat, és a mi kérdéseink, ilyen irányú kíváncsiságunk vezeti el őket hozzájuk. A megismert eleven hagyomány, a népmesék, a népdalok, a tánc nagyon jó valuta a színházban. Az adott hagyományban mindig azt keressük, ami leginkább a miénk, ami csak ránk jellemző. Ezzel egy időben, ennek valamennyire ellentmondva az is kiderül, milyen sok közös van bennünk.