A megkérdezett pedagógusoknak ezúton is köszönjük, hogy válaszoltak kérdéseinkre, és megosztották velünk véleményüket.

2011, a köznevelési törvény bevezetése óta sok minden megváltozott az iskolák és a tanárok életében. Az elmúlt közel négy évben rengeteget lehetett hallani az iskolák központosításáról, a KLIK-ről, a tankönyvekről. A legtöbb újdonságot felháborodás és ellenállás fogadta, de az oktatási kormányzatot mindez nem hatotta meg. A „reformok” lassan az iskolák mindennapi életének részeivé váltak, az iskolavezetők és a tanárok pedig alkalmazkodtak a kialakult új felálláshoz. De milyen konkrét változásokat hoztak? És milyen érzelmeket szültek? – Ezt próbáltuk meg feltérképezni öt pedagógus megkérdezésével. Beszélgetőtársaink fővárosi, illetve vidéki nagyvárosi általános vagy középiskolákban tanítanak az 5–12. évfolyamon; van közöttük egyházi, állami és egyetemi fenntartású intézményben dolgozó tanár is.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

1. Egy kicsi mozgás senkinek sem árt – A mindennapos testnevelésről

A heti öt testnevelésórával kapcsolatosan a megkérdezett tanárok körében egyöntetű az a vélemény, hogy a testmozgás, illetve a mozgás megszerettetése egyaránt fontos cél. A törvény által előírtak betartása azonban szervezési gondot okozott az iskoláknak: „Sok gondot okozott a [testnevelésórák] megszervezése. Végül a szülők vállalták például az uszoda költségeit, de azért ezt egyik tanévről a másikra megoldani igen nagy kihívás. Véleményem szerint a testmozgás valóban fontos. De tökéletesen hiányzott az intézkedés, a tantervi óraterv megvalósításának előkészítése” – mondja A., aki egy fővárosi gyakorlóiskolában tanít. Hozzáteszi, hogy az oktatásirányítás nem nyújtott a megvalósításban valódi segítséget az iskoláknak. Hasonló tapasztalatokat osztott meg egy pécsi szakközépiskolában dolgozó tanár is: „Mivel az infrastruktúra szegényes, nem feltétlenül öröm a mindennapi testnevelés, bár a több és rendszeres testmozgás egyébként hasznos volna a fiatalok számára. Nálunk a plusz tesiket összevontan, délután tartják meg. Van olyan diák, aki szereti, mások nem igazán. Uszodánk nincs, a sporteszközeink szegényesek. Ha többféle sporttal ismerkedhetnének a gyerekek, jobb lenne.”

A mindennapos testnevelésórák nem léptek a délutáni külön edzések helyébe. Egy budapesti gimnáziumban dolgozó tanár elég elkeserítőnek látja az intézkedés hatását. „Elméletben akár jó is lehetne, de semmilyen feltétele nem adott, így csak nyűg, kellemetlenség, megalázás... Ezért aztán ki sem váltja a délutáni – fizetős – hobbi vagy komoly sportolást.” J., aki az elmúlt években egyházi és állami iskolában is dolgozott, egyenesen úgy fogalmaz, hogy a mindennapos testnevelésórák nem megszerettetik a mozgást, hanem épp ellenkezőleg: megutáltatják. „Sok teremprobléma volt a testnevelésórák miatt. A gyerekek rengeteget panaszkodtak róla; aki csak tehette, hozott igazolást, hogy edzésre jár. Csak az óraszám-növekedést látták benne, főleg, hogy jellemzően a nap végén voltak ezek az órák. A mozgás megszerettetése amúgy szerintem nagyon fontos lenne, de így csak megutálták még jobban a tesit (és a sulit is). Nagyon nem értek egyet azzal, hogy egyre több időt kell a gyerekeknek az iskolában tölteniük. Minél több időt kénytelen egy gyerek az iskolában tölteni, annál jobban utálja azt.”

Forrás: Wikimedia Commons

A helyzet a jobb, felszereltebb sportiskolában sem sokkal egyszerűbb. „A mi iskolánk sportiskola és zenei tagozatos iskola. A sportosoknak eddig is 5 órájuk volt, náluk nem hozott változást a törvény. A zeneiseknél viszont meg kellett változtatni az óraszámokat, nekik eggyel kevesebb magyaróra jut, mint a többieknek. Az átlagnál sokkal jobban fel vagyunk szerelve sportolásra alkalmas hellyel, és szakképzett pedagógussal (2 udvar, 2+fél tornaterem, úszni járnak, a néptáncórákat is ide tudjuk számolni), és még így is előfordul helyhiány, a küzdelem- és játékórák például tantermiek. A testnevelő kollégák leterheltsége leírhatatlan, nincs olyan, aki ne 45–50 órákat töltene bent, hiszen a szakóráik mellett az edzéseket, sportköröket tartanak, versenyekre készítenek, kísérnek folyamatosan.”

2. Egy erkölcsösebb nemzedék nő fel? – Erkölcs-/hittan az iskolában

A köznevelési törvény szerint az erkölcs- vagy hittanóra, illetve később az etika kötelező tantárgy. Az erkölcstan tanítására egy külön képzés elvégzésével válhat alkalmassá a pedagógus; a hittant a felekezetek képviselői (többnyire „külsős” hittanárok vagy egyházi személyek) tartják. Egyházi és állami iskolában nem egyforma gondokat okozott ez a rendelkezés – megkérdezettünk tapasztalatai szerint: „Egyházi iskolában tanítottam akkor, amikor ezt bevezették, ott semmilyen változást nem hozott. Az állami iskolában, két évvel később voltak problémák a hittanórák megszervezésével, nagy volt a fejetlenség, sem az egyházi emberek, sem az iskolavezetés nem volt kellően informálva arról, hogy mit kellene csinálniuk.” Hasonló tapasztalatot oszt meg egy budapesti gimnáziumban dolgozó pedagógus is: „A hittanra való jelentkezés alapvetően nyilván magánügy, éppen ezért nem tartom az állami iskolahálózat feladatának az ilyen irányú oktatást. Ettől – az egyáltalán nem elhanyagolható elvi szemponttól – eltekintve számos bonyodalmat, sok-sok fejfájást hozott a megszervezése, és nem csak az iskolák számára, hanem az egyházaknak is. Az iskola és az oktató időpont-egyeztetése, helyszín (tanterem) biztosítása, hogy csak a legalapvetőbb, de megkerülhetetlen formai szempontokat említsem. Nálunk speciálisan nem volt rá igény, de amíg ez kiderült, az is elég hosszas és fáradságos folyamat volt, meglehetősen igénybe vette az iskolavezetést.”

Forrás: Wikimedia Commons / MrPanyGoff / CC BY-SA 3.0

Alapvető gondnak tűnik az is, hogy ki oktathatja ezeket a tárgyakat, és hogy pontosan mi is zajlik abban a heti egy órában. „Több kolléga végzett ilyen-olyan tanfolyamot, hogy taníthasson erkölcstant, próbálnak valami értelmeset kihozni a helyzetből. A gyerekeket teljesen hidegen hagyja, még egy óra, amit végig kell ülni. A hittan teljesen fekete doboz az iskolán belül. A hitoktatók nem a tantestület tagjai, egy-egy órát jönnek megtartani. Fogalmunk sincs mi történik ezeken az órákon, az csengetés után derül ki, hogy egyáltalán meg lesz-e tartva. A teremigény ezekben az idősávokban már-már biztosíthatatlan, pedig mi egy hatalmas épülettel gazdálkodunk. A gyerekek túlnyomó többsége erkölcstanra jár, például az ötödik évfolyamosok evangélikus hittan csoportja tavaly 3 fő volt” – meséli M., aki egy nyolcadik kerületi általános iskolában dolgozik. Ehhez jön hozzá az a probléma, amit egy másik, 12 évfolyamos iskolában dolgozó megkérdezettünk említett, hogy ez az óra egyrészt széttagolja az osztályközösséget, másrészt fölveti azt a kérdést is, hogy hogyan kerülhet tanterembe tanári szerepbe olyasvalaki, aki nem tanár.

Végül többen is kifejezték ellenérzésüket azzal kapcsolatosan, hogy annak ellenére, hogy a hit, a vallási, felekezeti hovatartozás magánügy, az iskolában mégis nyilatkozni kell ezzel kapcsolatosan. „Nagyon nem értek egyet azzal, hogy hittant tanítsanak az iskolákban. Hívőként saját gyerekemet sem akarnám iskolai hittanra íratni, hanem gyülekezetibe, mert ott kevesebb az esélye, hogy megutálja az egészet. Etika helyett szerintem sokkal hatékonyabb lenne drámafoglalkozásokat tartani, azok szerintem sokkal jobban fejlesztik a gyerekek erkölcsi érzékét” – mondta el J. Hasonlóan vélekedik az új óra kontraproduktivitásáról A. is: „Az erkölcstan elnevezését kimondottan szerencsétlennek tartom, mivel visszatetszést kelthet – és kelt is. Az erkölcstan tananyagának kerettantervi tematikáját sokan vitatják, én nem ismerem annyira, hogy véleményt mernék róla mondani. A véleményem az, hogy akár jó, hasznos és fontos is lehet – de ennek persze az volna a feltétele, hogy a diákok, a szülők és a pedagógusok is elfogadják. Sajnos nem ez a helyzet.”

3. Nyolc óra munka... – Az egész napos iskoláról

Elég nagy port kavart annak idején az „egész napos iskola” bevezetése is, azaz az, hogy a diákoknak délután 4-ig bent kell tartózkodniuk az iskolában, onnan csak külön engedéllyel, igazoltan távozhatnak korábban. Ennek ellenére az általunk megkérdezett pedagógusoknak ezzel kapcsolatosan vannak a legkevésbé negatív tapasztalataik. Több helyen – úgy tűnik – lényegi változást nem jelentett az intézkedés. „Nálunk eleve ilyesmi rendszer volt. Elvben ellenzem, hogy túl sokat kelljen a gyerekeknek az iskolában lenniük, de nálunk valahogy mégsem tűnik rossz dolognak. Talán azért, mert van közben hangszeres zene és ebéd- és játékóra is a kicsiknek (udvaron tombolás). Az nem baj, ha vannak ilyen iskolák, hogy választhassák az ilyet azok a szülők, akiknek ez szimpatikus” – mondja J. Van azonban olyan iskola is, ahol nem ilyen szerencsések a körülmények: „Mi középiskola vagyunk, a diákoknak rengeteg órájuk van a kötelező tesik, az emelt szintes órák és egyéb elfoglaltságok (felzárkóztatás, versenyfelkészítés stb.) miatt, szóval mi tényleg egész nap itt vagyunk. Ami a legrosszabb, hogy egy húsz perces szünet ugyan van ebéd céljára, de az iskolában nem működik menza, így nem esznek meleg ételt a diákok” – meséli egy pécsi tanár. De budapesti iskolában dolgozó megkérdezettünk is ellentmondásosnak látja a helyzetet: „Ez is lehetne elvileg jó, de a gyakorlat hajaz a mindennapos tesiórák kapcsán kialakult anomáliákra. Az egész napos iskola nem megoldja a problémákat, hanem generálja. Ahol komolyan veszik, ott kínossá tud válni, ahol nem veszik komolyan, ott nevetséges. A zeneiskolák például komolyan szívnak vele: van, ahol nem mehetnek 4 előtt zenélni a gyerekek, vagy csak tortúra, szerződés árán.”

Forrás: Wikimedia Commons / U.S. Department of Agriculture / CC BY 2.0

Az általános iskolákban a napközit, illetve a tanulószobát kellett az új szabályokhoz igazítani; ott dolgozó kontaktunk, M. így mesélt erről: „Az alsósok többsége eddig is napközis volt, a felsősöknél az ötödikesek nagy része tanulószobás, a hatodikosoknál ez feleződik, a hetedik-nyolcadikosok töredéke jár csak. Mindenkinek megadjuk a délutáni foglalkozások alóli mentességet, aki kéri, próbálunk nagyon rugalmasak lenni, sok gyerek jár csak néhány napon tanszobára. Még így is nagyon magas csoportlétszámok vannak, két-három különböző osztályból/évfolyamból érkező 25–30 gyereknek kéne együtt tanulnia. Délután tartjuk a korrepetálásokat, szakköröket, énekkart, edzéseket, hangszeres oktatást, szolfézst. A vezetőségnek teljesen irreális elvárásai vannak a tanulószobával szemben, tényleg azt szeretnék, ha a gyerekek 6 végigült tanítási óra után még 2 órát tanulnának. A tanulószobáknak nagyon ritkán van egy gazdája, a kollégák a szakóráik mellett kapnak ilyen órákat, így van olyan csoport, akit 3 tanár visz. Számomra ez egy jó menekülési útvonal, nem tudnék 22–26 szakórát színvonalasan megtartani, így inkább csak 6–10 órát vállalok, és mellette viszek egy csoportot.”

4. IKSZ – A kötelező iskolai közösségi szolgálatról

Az idei tanévben érettségizőknek már kötelező az úgynevezett 50 órás iskolai közösségi szolgálatot teljesíteniük ahhoz, hogy jelentkezhessenek a vizsgára. Ez a „kötelező önkéntesség”, ami önmagában is meglehetősen ellentmondásos terminus, szintén megosztó téma. Egyfelől a cél nyilvánvalóan jó és nemes: segítséget nyújtani, társadalmi felelősséget vállalni, erre nevelni nagyszerű dolog. Másfelől ott vannak a kötelezőség és a szervezés buktatói. A közösségi szolgálatról azonban mindeddig csak kevés tapasztalat van. „Nálunk eredetileg is volt egy hagyomány, hogy fogyatékkal élő gyerekekkel csinálnak egy közös napot minden évben, és ezzel kapcsolták össze részben ezt a közösségi szolgálat dolgot. Ez, mivel eleve is volt, nem volt erőltetett, hanem nagyon szimpatikus, jó hangulatú esemény volt. Az előző iskolámban elég erőltetett volt, és nem is ennyire szimpatikus dolgokat találtak ki (volt például padfestés).”

A közösségi szolgálat megszervezése is teljes embert kíván; ez újabb feladatot rótt a pedagógusokra. Egy budapesti gimnázium tanára így látja a közösségi szolgálat megvalósulását: „Nagyszabású változást nem hozott az IKSZ, de van néhány kolléga, aki munkaerejének a nagy részét ennek a szervezésével tölti. Egyébként hasznosnak és fontosnak is tartom, csak nem volt elegendő idő az előkészítésére.” Másnak azonban úgy látja, erre volt elegendő idő: „Az IKSZ lehetne jó. Itt legalább volt fölkészülési ideje az iskoláknak. De elképesztő mennyiségű adminisztrációval jár, ami gyakran a lényegét, örömét veszi el. És nyilván nem jó ötlet olyan településeken, ahol nincs munka – a felnőtteknek sem.”

Van azonban olyan megkérdezettünk is, akinek egyértelműen pozitív tapasztalatai vannak a közösségi szolgálattal kapcsolatban: „Nekem erről nagyon jó tapasztalataim vannak. Jó és hasznos ötlet volt. A diákjaink sokfelé mennek segíteni, és nagyon sok értékes tapasztalattal lesznek gazdagabbak. Szinte mindenki visszajár segíteni az 50 órán túl is. Készült erről egy megható kis film is.”

Forrás: Wikimedia Commons / Tungilik / CC CC0 1.0

5. Pedagógus-életpálya heti 32 órában

Az új törvény szerint a tanároknak kötelező 32 órát az iskolában tartózkodniuk. Annak ellenére, hogy a változás ellen nagyon nagy volt a tiltakozás, mára kiderült, hogy éppen ez nem hozott valós változást a tanárok életében, ugyanis vagy már eddig is ennyit vagy többet tartózkodtak bent, vagy pedig az iskola csupán adminisztratíve kezeli ezt a kérdést. „Ki kell tölteni minden hónapban (elvileg minden nap), hogy mennyit voltál benn; ennyi változott.”

Van olyan is, akit nem érint a változás: „Mi nem a KLIK fenntartása alá tartozunk. Nálunk inkább a munka minőségét tartják fontosnak, nem pedig az iskolában töltött órák számát. Ami baj, az a kötelező óraszám emelkedése és a túlóra megszűnése, de ez a vezetőtanárok számára még nem okoz akkora túlterhelést, hogy fájdalmas volna” – mondta el egy gyakorlóiskolában dolgozó pedagógus. Mások megemlítik, hogy nem eszik olyan forrón a kását: „Sok iskola eltekint ettől… Egyébként én dolgoznék bent, ha lenne hely, nyugalom és számítógép.” Megint más, ha valakinek eddig is muszáj volt bent lennie: „Én egyébként is sok időt töltök az iskolában, ez az én életemen gyakorlatilag nem változtatott semmit. Persze a jelenléti ív néhány kollégám számára továbbra is a fikció műfaját képviseli, de ehhez nekem nincs közöm. Egyébként meg nem ellenőrzi senki, a tényleges időpontok kerülnek-e be.” Van azonban olyan is, aki nap mint nap érzi a negatív hatásokat: „A rendelet bevezetése előtt sem töltöttem bent kevesebbet. Nálunk nagy feszültségeket okoz, hogy minden ellátandó feladatot ebben a 32 órában ingyen kell ellátni, ugyanannyi pénzt viszünk haza, ha minden reggel hajnali ügyeletesek vagyunk, mintha „csak” bejövünk tanítani. Az értekezletek és folyosói susmorgások állandó témája, hogy ki mennyit helyettesít, ügyel. Az igazgatók a legjobb akarattal sem tudják igazságosan elosztani a terheket. Szerencsére ez egy viszonylag jó tantestület, gyakran kisegítjük egymást, de ez egy olyan feszültségforrás, ami folyamatosan rombolja a közösséget” – meséli a nyolcadik kerületi általános iskolában dolgozó megkérdezettünk.

Forrás: Wikimedia Commons / Jorge Royan / CC BY-SA 3.0

Másik darázsfészekbe nyúlt a kormány a pedagógusminősítési rendszerrel. Megkérdezetteink közül eddig keveseket érintett a portfólió elkészítése. Azt mindenki elismerte, hogy a pedagógusminősítés szükséges és jó dolog. Az aktuális megvalósulás azonban több problémát is felvet. „Nem érintett eddig. Az biztos, hogy tanév közben még a portfólióval is foglalkozni irreálisan nagy teher lehet” – mondta el J. Más így fogalmaz: „Minőségbiztosításra szükség van, de nem így. Elsősorban fölmenő rendszerben, előre ismerhető szabályokkal és leginkább hiteles, nem sebtiben, jobb híján kiképzett szakemberekkel. Valakinek föltűnhetne, hogy a tanítás alapvetően verbális műfaj; a papír- és dokumentumgyártás eleve idegen ettől. Szerintem az egészet az erősen átalakult tanárképzéssel kellene kezdeni.” Megint más szempontot vet fel pécsi kontaktunk: „Én nem tartozom a minősítés alá vont pedagógusok körébe. Egyébként rendkívül bürokratikusnak, feleslegesen dokumentumcentrikusnak és a valós pedagógiai munka értékelése szempontjából nehézkesnek és pontatlannak gondolom a minősítés rendszerét, illetve azt, amit ismerek belőle. Az idősebb, informatikai kompetenciák szempontjából kevésbé naprakész kollégáknak idegen a rendszer, a többieknek meg feleslegesen bonyolult, különösen, ha valakinek nincs pályázatíró múltja.” Máshol a központi minősítés az iskola saját minősítési rendszerét lehetetlenítette el: „A hátam közepére se kívánom. Nagyon bosszant, hogy a viszonylag jól működő, bejáratott belső minőségbiztosítási rendszerünk lenullázódott. Egyszerűen nincs ideje a vezetőknek órát látogatni. A tantestületben kevesen töltögetnek portfóliót, a gyakornokokon kívül néhány erre felkért kolléga csinálja, hogy kipróbáljuk, hogy megy ez. Engem személyesen még nem érint, a gyesen töltött idő miatt a beszámított éveim megfeleződtek.”

A pedagógusminősítésről és a pedagóguséletpálya-modellről egyik megkérdezettünknek beható tapasztalati vannak; ezekről részletesebben is írunk majd.