A téli szünet előtti időszak sok pedagógus és oktatásügyi szakember számára a szokásosnál is több teendőt hozott 2011-ben. Sokan olvasták éjszakánként az új köznevelési törvény tervezetét, és sokan szerveztek tiltakozó akciókat a törvénytervezet akkori formájában történő elfogadása ellen. Ezek közül az egyik legelső a budörsi Illyés Gyula Gimnázium felhívása volt, majd pedagógiai szakmai szervezetek és tanárok részvételével megalakult a Hálózat a Tanszabadságért (HAT), amelynek tagjai tiltakozó akcióként fogadóórákat szerveztek december elejétől egészen karácsonyig a Kossuth téren.

Elégséges vagy gyenge?

A köznevelési törvény 2011 novemberében nyilvánosságra hozott tervezetében a tanulók teljesítményének értékelésénél az elégséges (2) minősítés helyett a gyenge minősítés szerepelt. Ez ellen a változtatás ellen a szakma tiltakozott, mondván, hogy a két kifejezésnek nem ugyanaz az üzenete. Míg az elégséges azt fejezi ki, hogy az illető tanuló épphogycsak, de azért megugrotta a lécet, addig a gyenge csak azt hangsúlyozza, hogy a teljesítmény egyértelműen rossz, de azt nem emeli ki, hogy azért az illető a követelményeket teljesítette. A gyenge minősítés használata mellett szól azonban az az érv, hogy ez egy közhasználatú, közérthető szó, szemben az elégségessel. A törvény végleges, elfogadott szövegébe végül visszakerült az elégséges minősítés.

A törvénnyel kapcsolatos vitában kialakított szakmai véleményüket tizenöt részes állásfoglalás-sorozatukban tették közzé. A törvény elfogadása után levélben fordultak az államfőhöz, hogy ne írja alá a törvényt. A végeredmény szempontjából: mindhiába. A viták – egyelőre – véget értek; az országgyűlés 2011. december 19-én kimondta az áment az új köznevelési törvényre, és azt az államfő is szentesítette.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az új törvény szelleme meg majd szentesíti a közoktatást: központosítottabb rendszer, központi ellenőrzéssel, alaptantervbe iktatott kánonnal, ép testben ép lélekkel, erkölcs- és/vagy hittannal, kötelező „közösségi munkával”, Nemzeti Összefogás Napjával és határon túli magyarlakta területekre való államilag finanszírozott tanulmányi kirándulással. Mindezen jóból háromtól tizenhat éves korig lesz kötelező részesülni, az élet tizenhárom legszebb és legfogékonyabb évében. Kivéve, ha pedagógusok vagyunk, mert akkor a mi életünk is révbe ér végre: 2013-ban számukra is eljön a tejjel-mézzel folyó Kánaán. De mit fog mindebből érezni az egyszeri földi halandó: a diák, a tanár és a szülő? Vegyük sorra néhány fontos változást!

Sokszínű egyenruha?

Az új törvény rendelkezik arról, hogy a jövőben az iskolák fenntartói nem az önkormányzatok lesznek, hanem az állam. Mit jelenthet ez a gyakorlatban? Egy központilag irányított, talán a mostaninál gazdaságosabb és átláthatóbb rendszert (értsd: elképzelhető, hogy a központi racionalizálás jegyében iskolákat fognak bezárni). Egységesítést is jelent, amely megteremti az átjárhatóságot az iskolák között, így esélyegyenlőséget biztosít – így érvelnek a törvény megalkotói a központosítás mellett. Tehát a jövőben elvileg mindegy, hogy Bakonyszentlászló helyi általános iskolájába íratjuk-e a gyerekünket vagy a Rózsadombra: az iskola ugyanolyan lesz, és a gyerek ugyanolyan eséllyel indul Bakonyszentlászlóról, mint a Rózsadombról. Ez szép és jó lenne, csak sajnos tudjuk, hogy nem igaz, hiszen az egyenlőtlenségeket az iskola számtalan módon tudja egy ilyen központosított rendszerben konzerválni (lásd erről részletesebben a következő részt). Ugyanakkor az új rendszer – jellegéből adódóan – sokkal kevésbé lesz alkalmas a helyi sajátosságok, a kisebb közösségek speciális igényeinek felismerésére és kielégítésére. Amivel, lássuk be, sokat veszthetnek az iskolák, és a benne dolgozók: tanárok és diákok.

Ezt az egységesítő elképzelést támogatja egyébként még számos további rendelkezés az új törvényben: például a Nemzeti alaptanterv (NAT) kibővítése kötelezően tanítandó műveltségelemekkel. Mit jelent ez? Ma elvileg lehetséges az, hogy a NAT-ban az 5-6. évfolyamra előírt egyik követelményt, ami így szól: „az irodalmi szövegben megjelenő egyszerűbb képek, alakzatok felismerése és értelmezése (pl. hasonlat, metafora; ismétlés, fokozás)”, bármilyen, erre alkalmas szövegen keresztül teljesítsük. Lehet ez hagyományos módon a János vitéz, például a következő szöveghely:

„Gyere ki, galambom! gyere ki, gerlicém!
A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én;”

(Petőfi Sándor: János vitéz, 1., 1844)

De lehet akár egy kortárs könnyűzenei szöveg is:

„Az emberszív egy olajoshordó,
vasból van és sok mindent bír.
Sokan ütik bottal és kongó
hangot ad és az milyen zsír.”

(Kiscsillag: Olajoshordó; 2011)

Azaz ma a cél az, hogy a metaforát, és annak a költészetben betöltött szerepét megismertessük, értelmezésének képességét fejlesszük. A jövőben azonban, ha a NAT előírja majd, hogy milyen tartalmakat kell tanítani, akkor lehetséges, hogy a fenti példáink közül az egyik szövegen nem tanítható majd a metafora, hanem kötelező lesz a másikon tanítani. Akármelyik szöveget is választják majd az alaptanterv megalkotói, a pedagógusok mindenképpen szegényebbek lesznek egy választással. És ezen keresztül persze a diákok is elesnek attól, hogy tanáruk a saját és az osztály igényei, képességei és beállítódása szerint válasszon szöveget a fentihez hasonló helyzetben.

Választási lehetőség, pedagógiai szabadság persze lesz. A törvényben előírtaknak megfelelően legfeljebb 10%. És ez sajnos nem vicc. A törvény kimondja, hogy az iskolák helyi tantervei (ezek a legalsóbb, intézményre szabott tantervek) 10%-ban térhetnek el a felsőbb szintű tantervektől. Az alaptanterven kívül – ahogyan egyébként ma is – lesznek részletesebb szabályozást hozó, a közbülső szinten álló kerettantervek is minden iskolatípusra. Kérdés azonban, hogy hányféle kerettantervet akkreditálnak majd, azaz a jövőben hányból lehet majd választani. És persze az is kérdéses, hogy az új NAT mennyi szabadságot enged majd ezeknek az alsóbb szintű tanterveknek.

Minden esetre a törvényben rögzített 10% óvatosságra int. Még akkor is, ha a minisztérium közleményeiben kendőzetlenül hivatkozik arra, hogy a pedagógusok úgysem tudnak élni szabadságukkal, kár beléjük. Meglepődnének persze, ha kiderülne, hogy mégis élnek vele? – Például úgy, hogy becsukják a tanterem ajtaját, és ott érvényesítik szabadságukat, míg a „lepapírozás”, a helyi tanterv, a tanmenet szintjén természetesen betartják majd a szabályokat.

Felzárkóztatás tornasorban?

A fenti elképzelésekkel végül is egybevág az új törvénynek az esélyegyenlőségről, a felzárkóztatásról és a tehetséggondozásról kialakított szabályozása. Milyen lehetőségek lennének az egységes iskolarendszerben a nagyon nagy egyéni különbségek kezelésére? Elég logikus, hogy kétféle úton lehet elindulni. Az egyik – egyébként nagyon nehéz – utat javasolja járni a pedagógiai szakma egésze. A másikat járták és járják a mai napig is sokan, és a törvény is ehhez az utóbbi úthoz szúr le útjelző táblákat. Vizsgáljuk meg ezeket a lehetőségeket közelebbről!

Az első, nagyon nehéz utat nevezzük az integráció útjának. Miről is szólna ez? A szemléltetés kedvéért képzeljük el, hogy a diákok kizárólag magasságukban különböznek egymástól, az összes többi tulajdonságuk azonos. Így a hétévesek közt lesznek olyanok, akik alig magasabbak egy méternél, és lesznek olyan langaléták is, akik 130-140 centisek. Az integráció elképzelése szerint a sok nagyon különböző magasságú gyereket egy csoportba gyűjtjük. És ezek után két lehetőségünk van. Az egyik lehetőség, hogy olyan különböző feladatokat adunk nekik, amelyekben figyelembe vesszük a magasságukat. Például ha az lesz a feladat, hogy szekrények tetejéről kell különböző tárgyakat leszedniük, akkor vagy különböző magasságú szekrényeket kell használnunk, vagy az alacsonyabbak számára meg kell engednünk, hogy felálljanak egy sámlira vagy székre, míg a magasabbaknak erre nem lesz szükségük. A másik lehetőségünk egy ilyen vegyes csoportban az, hogy mindenféle feladatot adunk egy olyan csoportnak, amelyben vannak magasak és alacsonyabbak is, és rábízzuk a gyerekekre, hogy ki-ki magassága szerint vállaljon feladatot. Így nem meglepő, hogy a szekrény tetejéről a legmagasabb fogja levenni az almát, de az asztal alá az alacsonyabbak fognak bebújni. Mi az értelme ennek? Egyrészt az, hogy senki nem érzi úgy egy ilyen közösségben, hogy ő nem normális, hanem természetes a különbözőség. A sok különbséget látó és megélő gyerek pedig elfogadóbb lesz a társaival, és ezáltal könnyebben is fog tudni együttműködni velük. Ez mind nagyon jó. De ne felejtsük el, hogy ehhez szükség van olyan pedagógusokra, akik maguk sem gondolják (még a lelkük mélyén sem!), hogy a gyerekek közt lenne normális, ideális magasságú. Ezen kívül ez a fajta oktatás-fejlesztés eszközigényesebb, tehát drágább is.

A másik út, amit nevezzünk a szegregáció útjának, egyszerűbbnek és olcsóbbnak is tűnik, bár nem kétséges, igényel némi szervezést. Mi történik ekkor? A különböző magasságú gyerekeket lemérjük centivel, vagy egyszerűen csak rájuk nézünk, és beosztjuk őket olyan csoportokba, amelyekben kisebbek a különbségek. Így lesz egy olyan csoportunk, ahova a 110-120 cm-esek járnak, lesz egy olyan, ahova a 120-130 cm-esek és lesz egy olyan, ahova a 130 cm felettiek. Az így egységesített csoportokat elkülönítjük egymástól, így most már könnyebben adunk a csoportoknak egységes feladatot. Kevesebb munka, kevesebb pénz. Ad absurdum létrehozhatjuk a magasak iskoláját és az alacsonyak iskoláját. Ezekből a szélsőségekből kevesebbre lesz szükség. A legtöbb iskolába persze közepes méretűek, átlagos magasságúak fognak járni. Emiatt úgy fogjuk gondolni, ők a „normálisak”, hozzájuk igyekszünk majd alakítani a szabályokat és a követelményeket, hiszen – elvileg – ők vannak a legtöbben. Ez utóbbi elképzelés nem áll messze a valóságtól: ez megy ma is az oktatási rendszerben. A fenti leegyszerűsített példában, ha behelyettesítjük a magasságot bármilyen kognitív (értelmi) képességgel, mentális fejlettségi szinttel, amelyekben az egyidős gyerekek között akár több évnyi fejlettségi szintbeli eltérés is lehet, máris reálisabb képet kapunk arról, mi zajlik ma is az oktatási intézményekben.

Ez természetesen nem az új törvény miatt van így. Az új törvény legnagyobb problémája, hogy ezt a szegregációs utat erősíti tovább. Lássunk néhány példát, hogy mivel! Nem beszél például a hátrányos helyzetűek vagy a részképesség-zavarral rendelkező gyerekek együttnevelésének lehetőségeiről (esetleg kötelezőségéről!). Beszél viszont kis létszámú fejlesztő csoportokról, egész napos iskoláról vagy az úgynevezett hídprogramokról (ezek az általános iskolából kimaradókat vezetnék vissza a szakiskolai képzésbe). És persze problémák nemcsak az alvégen vannak. A szegregációs szemléletből adódóan külön tehetséggondozó programokról, és külön tehetséggondozó intézményekről beszél – ilyenekké válnának a hat- és a nyolcosztályos gimnáziumok, illetve a két tannyelvű iskolák, ha megfelelnek bizonyos követelményeknek. Ezzel a törvény szentesíti a szegregációs gyakorlatot, növeli, vagy legalábbis fenntartja az amúgy is nagy különbségeket.

Az önkéntes munka nemesít?

Végül, nemcsak az oktatási rendszer felső bugyrainak a berendezése változik majd, de az iskolások és a tanárok mindennapi élete is. Lássunk végül ezekből néhány kis színest!

A közismereti képzést adó iskolákban például kötelező lesz a heti öt testnevelés óra. A cél világos és jó: mozogjanak csak a gyerekek, de az eszköz (kötelező foglalkozás az iskolában) már önmagában hordja a cél ellehetetlenülését. Gondoljunk csak vissza egy pillanatra, hogy mivel töltöttük iskoláskorunkban a tesiórákat. Kisgatyában, tornadresszben fagyoskodtunk, amíg el nem kezdtük futni körbe-körbe a köröket a tornateremben, hogy aztán bemelegedve mászhassunk kötélre, vagy hajíthassunk kislabdát vagy emelgethessük a medicinlabdát, hogy aztán végül az óra végén jutalomból kidobósozhassunk tíz percet. A sok testnevelés, a mozgás jó, de az iskolák mai felszereltségi szintjükkel, és bevett testnevelési gyakorlataikkal nem tudják felvenni a versenyt a sportolás iskolán kívüli formáival.

Új tantárgy is lesz: erkölcs- és/vagy hittan. Ezzel kapcsolatban kíváncsian várjuk a NAT egységes előírásait. Kötelező elfoglaltságot pedig a középiskolában tanítási időn kívül is kell majd találniuk a diákoknak, ugyanis az érettségihez minimum 50 óra közösségi szolgálatot kell teljesíteni. Hogy ez pontosan miből fog állni, milyen lehetőségek nyílnak majd erre, szintén a jövő zenéje. És ha végre nincs tanítás, akkor megünnepeljük kötelező jelleggel a Nemzeti Összetartozás Napját, és egy határon túli, de magyarok lakta vidékre még egy kirándulást is támogat nekünk az állam.

A fenti változásokkal együtt a tanároknak ezen túl heti 32 órát kell bent tartózkodniuk az iskolában. A kötelező heti óraszámuk (ma ez 22 óra) elvileg nem változik, sőt túlóráztatni is csak heti 26 óráig lehet őket. Kérdés, hogy mi lesz a maradék hat órával, amit az iskolában, nem tanítási tevékenységgel kell tölteni. Erről a törvény alapján a munkáltató rendelkezik. Természetesen lazán kitölthető ez csupán az adminisztrációval is (napokra lebontva ez alig több mint napi egy óra adminisztrációt jelent), de félő, hogy a munkáltatóknak ennél kreatívabb ötletei is lesznek. Minden esetre a pedagógusok nem hiába fognak dolgozni, ugyanis 2013 szeptemberétől életbe lép a pedagóguséletpálya-modell, ami a jelenleginél 50-70%-kal magasabb fizetéseket ígér. Nagy kérdés azonban, hogy ezt az összeget miből teremtik majd elő. Csak a rossz nyelvek terjesztik azt, hogy az addig megtörténő iskolabezárásokból és elbocsátásokból.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése