Azon a napon, amikor az országgyűlés elfogadta a Taigetosz-törvényként elhíresült módosítást, én éppen a végére értem a magyarérettségik javításának. Az idei negatív rekord 84 helyesírási hibapont. Egy egyébként közepes tanuló érte el ezt az „eredményt”, aki bár nem különösebben érdeklődik a magyar nyelv és irodalom iránt, és gyanítom, hogy nem voltak álmatlan éjszakái a felkészülés miatt sem, mégis, a novellaelemzésében nem egy olyan érdekes és pontos meglátással élt, amilyennel a jó tanuló, motivált diákok esszéiben nem találkoztam. Ennek a diákomnak nincs papírja arról, hogy diszgráfiás, holott számomra egészen nyilvánvalóan többről van szó annál, hogy nem tudja a helyesírási szabályokat. Papír híján összesen 8 pontot vesztett a 100-ból azért, mert nehézségei vannak az írással.

Miután végeztem a javítással, elbeszélgettem a kolléganőmmel, aki mindkét gyerekével látta már belülről a pedagógiai szakszolgálatot, és súlyos összegeket áldozott a privát fejlesztő pedagógusokra, mert az iskolában elvileg megkapott, valójában szakember híján csak papíron létező fejlesztő foglalkozások valamiért nem igazán jártak eredménnyel. Hüledeztünk a sunyin elfogadott törvénymódosítás felett, és hálát adtunk a sorsnak, hogy velünk minden rendben, kettőnknek együtt van vagy öt diplománk meg egy pár nyelv- és szakvizsgánk, intelligensek vagyunk, beszédünk választékos. A kollegina ugyan balkezesnek született, de ezt a csorbát hamar kiköszörülték, igazán megérte azt a kis szenvedést és frusztrációt, hogy a kézírása garantáltan pacamentes, és balkezes ollót sem kell vennie.

Forrás: őrült.hu

A munka végeztével elmentem az autista gyerekemért az alapítványi iskolába három kerülettel odébb. Azért jár oda, mert a közelünkben sehol nem tudott az állam megfelelő autizmusspecifikus ellátást biztosítani a fiam számára. Szerencsések vagyunk, ez az iskola az ország legjobb ilyen intézménye, nemzetközileg is jegyzik az itt működő kutatócsoport eredményeit, nemcsak az ország, hanem  a világ számos pontjáról jönnek ide, hogy lássák az itt folyó munkát. Meg a balkáni körülményeket: a málladozó falakat, az adományként kapott bútorokat és eszközöket, a szűkös termeket és a maroknyi elszánt szakembergárdát, amely a fennmaradásért küzd. Az alapítványi iskolák ugyanis évek óta az oktatási kormányzat páriái, a közoktatás (pardon, köznevelés) központosításával pedig megszűnt az az együttműködés a kerületi önkormányzattal, amely az iskolai munka anyagi fedezetének jelentős hányadát biztosította. Így az iskola működése jelenleg szinte teljes mértékben a szülők, illetve a különböző civil szervezetek adományaitól, illetve az évről évre megpályázott pályázati pénzektől függ.

Az alapítványi után egy egyházi iskolába mentem a neurotipikus gyerekemért. Itt is túlterheltek a pedagógusok, és szűkös a hely, viszont nem mállanak a falak, interaktív tábla van minden teremben, és napelem a tetőn. Van kötelező reggeli áhítat, de van önismereti szakkör és művészetpedagógia is, az iskolapszichológus órarendbe épített konfliktuskezelés órát tart, az iskolalelkész pedig folyamatosan ott van a gyerekek között. Az iskola megengedheti magának azt a luxust, hogy abból a tankönyvből tanítson, amelyiket jónak tartja, és hogy olyan művészeti, tudományos vagy érzékenyítő programokat hozzon az iskolába, amiről a mi állami fenntartású gimnáziumunk csak álmodozhat.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Hazaérve hálát adtam a sorsnak, hogy egyik gyerekemnek se kell abban a közoktatásban tanulnia, aminek én magam egyre kevesebb meggyőződéssel és egyre kevesebb munkaórában ugyan, de 18 éve tolom a szekerét. (Hogy miért és hogy meddig még, azt megírtam már korábban, nem terhelném vele a kedves olvasót.)

Azon a napon, amikor az országgyűlés elfogadta a Taigetosz-törvényként elhíresült módosítást, elgondolkodtam, vajon mire megy ki ez a játék?

„Régen minden jobb volt”

Sokszor hallani, még kollégáktól is, hogy régen bezzeg nem volt ennyi „diszes” meg úgy általában véve „problémás” gyerek. Tényleg nem volt, mert „hülye” megy „lusta” gyerekek voltak helyette. Hosszú évtizedekbe került tudatosítani, hogy a részképesség-zavarok, a figyelemzavar, a hiperaktivitás, az autizmus vagy a poszttraumás stressz, az önsebzés (falcolás), az anorexia és a bulimia nem úri huncutságok, hanem jól körülírható és diagnosztizálható rendellenességek, melyek megfelelő kezelés nélkül egytől egyig még súlyosabb állapotokhoz vezetnek. Éppen ezért a megfelelő terápia nem kegy vagy luxus, hanem egyrészt emberi minimum, alapvető jog, másrészt lassan, de biztosan megtérülő, pontosan forintosítható, hosszútávú befektetés.

Forrás: napiboldogsag.com

Azt is sokszor hallom, és mostani módosítás mellett is ez az egyik fő érv, hogy sokan élnek vissza a könnyítésekkel. Ezzel kapcsolatban két kérdésről érdemes volna elgondolkodni.

Az első, hogy mit gondol a saját polgárairól az az állam, amelyik mindig minden szabályozást a rosszhiszemű kisebbséghez igazít a jóhiszemű többség helyett. Nem fontosabb-e az a pozitívum, amit a rászorulók szükségleteinek kielégítése jelent, mint az a jóval kisebb mértékű kár, amit az esetleges csalók okozhatnak?

A másik, jóval súlyosabb (három) kérdés: Mennyit ér az az oktatás, amiből bárkinek is érdemes csalás árán kivonnia magát? Mit gondol a saját maga által botkormánnyal irányított közoktatásról Balog Zoltán, ha komolyan attól tart, hogy tömegek próbálják majd elmismásolni? Egyáltalán mit ér az a sztenderd, amibe nem éri meg bármi áron beletartozni?

Ez utóbbi kérdés persze túlmutat a jelenen, távol álljon tőlem, hogy több évtizednyi elhibázott oktatáspolitika minden káros következményét a regnáló rendszer nyakába varrjam. Azonban Balog Zoltán miniszter, illetve az általa irányított apparátus érzékletesen szimbolizálja mindazt, ami ellen boldogabb országokban már küzdeni szokás: a normalitásként felfogott, átlagos többség korlátlan uralmát a deviánsként értelmezett, átlagtól eltérő kisebbség felett.

„Teher alatt nő a pálma”

Azok a kognitív sztenderdek amelyek mentén az oktató-nevelő munkát szervezik, nem kőbe vésett, pláne nem természeti törvények, hanem adott körülmények között létrejött konszenzusok eredményei. Például ha valakinek 130-as az IQ-ja, az nem objektíve intelligens, hanem a mindenkori átlagra belőtt 100-as értékhez képest. Ha valaki „nehezen tanul meg olvasni”, az nem objektíve lassú, hanem az érvényesített sztenderdhez képest. Ami azt is jelenti, hogy ha azt vesszük észre, hogy egyre többen kerülnek a sztenderden kívülre, akkor talán érdemes volna újragondolni az elvárásainkat.

Gyomorforgatóan álszent érv a Taigetosz-törvény mellett az, hogy a könnyítés elveszi az érintettek motivációját a nehézségek legyőzésére. Ugyanis nem elsősorban az egyéni képességek jelentik a nehézséget, hanem az, ahogyan a környezet ezekhez viszonyul. Önmagában az, hogy egy nyolcéves gyerek nem tudja összekötni a betűket, annyit jelent, hogy egy nyolcéves gyerek nem tudja összekötni a betűket. Nehézséggé attól válik, hogy ezt elvárják tőle, vagy a továbbhaladás feltételévé teszik, illetve attól, ha értékminősítést társítanak hozzá (a gyerek kézírása „csúnya”) vagy egyenesen az embert minősítik (a gyerek figyelmetlen, lusta stb.) A beilleszkedési zavarnak (pardon, nehézségnek) már a nevében is benne van, hogy nem önmagában, objektíve, hanem egy adott közösségen belül jelent problémát.

Vagyis minél több ember számára biztosítunk elfogadó és segítő körülményeket, annál kevesebb lesz a probléma. Macerás? Igen. Sokba kerül? Meglehetősen, bár egy üresen kongó stadionnál vagy kisvasútnál nem többe. Sértené a többség érdekeit? Nem. Ugyan nem tesz jót a „normálisok” felsőbbségtudatának, amikor azzal szembesülnek, hogy a „norma” pusztán értelmezés kérdése, viszont bőven kárpótol a szolidaritás megtapasztalása, és a tudat, hogy ha valamilyen okból később megszűnnék „normális” lenni, akkor sem hagynak magamra.

A fentiek szempontjából szinte teljesen lényegtelen, hogy „csak” a BTMN-s diákok esnek el a könnyítésektől, az SNI-sek nem. A kettő közötti határ ugyanis nem olyan éles, mint ahogyan azt a törvény láttatni szeretné, és a diagnózis itt sem objektív tényező, hanem emberi döntések eredménye.

Forrás: funzine.blog.hu

A hisztéria és a pánikkeltés tehát abszolút érthető és jogos. Évek óta az. A jelenleg regnáló oktatási kormányzat retrográd intézkedések sorával vezeti vissza a magyar közoktatást egy kudarcra ítélt oktatáspolitika felé. Jól ismerjük ezt a „régen minden jobb volt” közoktatást, szenvedtünk benne épp eleget. Arra pedig, hogy hova vezet, mindennél ékesebb bizonyítékként szolgál az, hogy 112 országgyűlési képviselő, köztük statisztikailag mintegy 8-10 egykori „problémás” gyerek, birkamódra megszavazta ezt a törvénymódosítást.