Múlt

1981-ben, hatévesen léptem át először az iskola kapuját, ami azt jelenti, hogy lassan három és fél évtizede (az első egyetemi éveket és a GYES idejét kivéve) napi szintű, eleven kapcsolatban állok a magyar közoktatással. Amióta nekem közöm van hozzá, ez az iskolarendszer soha nem volt gyerekbarát, nem is arra találták ki. Úgy gondolom, a magyar állam alapvetően nem boldog és kiegyensúlyozott embereket akart és akar nevelni, hanem olyan állampolgárokat, akikkel a lehető legkevesebb gondja van, akik „hasznos tagjai a társadalomnak”. Mindaz, ami az iskolák többségének falai között zajlik, sokkal inkább hasonlít idomításhoz, mint neveléshez, ez utóbbinak ugyanis elsődleges célja az egyén önismeretének elmélyítése, fizikai és szellemi képességeinek kibontakoztatása kellene, hogy legyen. Ezek teszik képessé az embert arra, hogy a világ jelenségeit értelmezve boldogulni tudjon a természetben, illetve a társadalomban, így esélye legyen egy kiegyensúlyozott, boldog életre.

Iskolaudvar, 1985.
(Forrás: FORTEPAN / CC-BY-SA-3.0)

Ezzel szemben engem, ahogyan mindenki mást is, hatévesen beültettek a padba, a tábla felé fordítottak, és úgy hagytak a következő 18 évre, amíg le nem diplomáztam. Naponta 5-6, majd 7-8 órát ültem, néztem a tábla irányába, ahol valaki állt, és beszélt, illetve időnként írt a táblára, mutogatott egy térkép előtt, vagy elvégzett egy kísérletet, de a lényeg nem változott: az én dolgom az volt, hogy figyeljek, tanuljam meg, amit mondanak, időnként bizonyítsam be, hogy ez sikerült, és ha mindez jól ment, akkor megdicsértek, jó jegyet kaptam, és én ennek örültem, szüleimmel egyetemben. Persze most sarkítok, hiszen voltak készségtárgyak is: varrtam kartont, ragasztottam textilt (véletlenül sem fordítva), énekeltem nép- és mozgalmi dalokat, és próbáltam felmászni a kötélen (a mai napig nem sikerült). Mindeközben nem emlékszem, hogy az általános és középiskolában eltöltött 12 év alatt egyszer is megkérdezték volna a véleményemet bármivel kapcsolatban, vagy hogy érdekelt volna bárkit, hogyan érzem magam egy-egy adott helyzetben. Elégedettséget mérő kérdőívvel az egyetemen találkoztam először, ahogyan a tanulás olyan formáival is, amelyek túlmutattak a passzív befogadáson.

Mindezt azért tartottam fontosnak leszögezni, hogy egyértelművé tegyem: nincs bennem nosztalgia. Nem hiszem, hogy a magyar állami iskolarendszer egy gyerek szempontjait tekintve valaha is ideális lett volna, még optimális se nagyon. De azt, ami jelenleg a közoktatásban zajlik, kifejezetten károsnak gondolom a diákokra és ezáltal a társadalom egészére nézve.

A levélíró munkahelye, a budafoki Budai Nagy Antal Gimnázium tavaly azzal került be a hírekbe, hogy igazgatónőjét az összes érintett (nevelőtestület, szülői közösség, diákönkormányzat) véleményét semmibe véve leváltották. A beadványok, tiltakozások és az utcai demonstráció ellenére kinevezett új intézményvezető a napokban menesztett Czunyiné dr. Bertalan Judit egykori egyetemi évfolyamtársa, akivel egy időben viseltek tisztséget a Károli Gáspár Református Egyetem hallgatói önkormányzatában. (A szerk.)

Közelebbi múlt

1999-ben szereztem diplomát, azóta gimnáziumi tanárként dolgozom, a jelenlegi a második munkahelyem, ahol 2000 szeptembere óta tanítok. Közben hat évig voltam otthon a gyerekeimmel, de ez idő alatt is képben voltam, időnként bementem az iskolába, tartottam a kapcsolatot a kollégáimmal és néhány diákommal is.

Mikor 16 és fél éve munkába álltam, heti 20 óra volt a kötelező óraszám, de ennél szinte kivétel nélkül mindenki többet tanított. A többségnek alapból több óra volt az órarendjében, ehhez jöttek még a helyettesítések. A kötelező óraszám feletti órákért túlóradíjat fizettek: a plusz órákért és szakszerű helyettesítésekért a közalkalmazotti bértábla alapján visszaosztott óradíj egészét, nem szakszerű helyettesítésért (felügyelet) ennek a felét. Az alapfizetéshez számos dologért járt pótlék: nyelvvizsga, több szakos diploma, osztályfőnökség, munkaközösség-vezetés, diákönkormányzat patronálása, vezetői státusz stb., számos feladatkör a kötelező óraszám csökkentésével is járt.

A kb. 500 diákot tanító gimnázium iskolavezetése ekkoriban négy személyből állt, az igazgatóból és három helyetteséből, akik közül az egyik a gazdasági vezető volt, ennek megfelelő végzettséggel. A gazdasági irodában egy, az iskolatitkárságon két titkárnő dolgozott, volt két főállású könyvtáros, szabadidő-felelős (kezdetben jómagam), gyermekvédelmi felelős, laboráns és stúdiós. Emellett természetesen portások, karbantartók, kertész, takarítók, konyhások és persze a 45 fő körüli tantestület.

Az alapfizetés és a túlóradíj mellé járt cafeteria utalvány, létezett a minőségi bérpótlék, a téli szünet előtt mindig ünnepséggel és egy kis lakomával zártuk az évet, ilyenkor mindig jutott a dolgozóknak valamilyen apró, de szép és személyes ajándék. Az iskola rendszeresen és méltó módon vendégül látta a nyugdíjas kollégákat, az öregdiákokat, a dolgozók gyerekeit minden évben csomaggal és finomságokkal várta a Mikulás. Pedagógus napon bízvást számíthattunk egy-egy számottevőbb összegű jutalomra, volt 13. havi fizetés, és volt néhány év, amikor pár tízezer forintnyi ruhapénzt is adott az önkormányzat.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Mindezek mellett fontosnak tartom leszögezni, hogy amióta én a közoktatásban dolgozom, kizárólag a tanári fizetésből még soha nem lehetett megélni. Kollégáim többsége velem együtt magántanítványokkal, illetve különböző másodállásokkal egészítette ki a fizetését. Sokan tanítottak esti gimnáziumban, nyelviskolában, vagy tartottak felvételi előkészítőket. Volt, aki idegenvezetőként, tolmácsként dolgozott, de akadt, aki gyerekfelügyeletet, idősgondozást vagy csomagolói munkát vállalt. Kizárólag olyan kollégáim tapasztalhatták meg a valódi anyagi biztonságot, akiknek a házastársa a versenyszférában dolgozott, a pedagógus házaspárok sokszor hónapról hónapra éltek, nem voltak ritkák a közüzemi tartozások és a mindennapi kiadásokra felvett személyi kölcsönök sem.

Coming out

Jogos a kérdés, hogy mégis mi vitt akkor erre a pályára, és tart ott még mindig. A válaszom talán kiábrándító, de legalább őszinte: az egészséges önzés. Nem vagyok az a fajta pedagógus, akit valamiféle magasztos hivatástudat vezérel, nem úgy megyek be dolgozni reggelente, hogy most jól kinevelem a boldog jövő zálogának letéteményeseit. Nem mintha problémám lenne ezzel a hozzáállással, csak az enyém nem ilyen. Én azért kelek fel reggel, hogy értelmesen töltsem a napomat, azzal foglalkozzam, ami érdekel, és mindeközben minél több pozitív élményt szerezzek magam és a körülöttem lévők számára. És mindez nekem fontosabb, mint az anyagi jólét.

Ebből a szempontból a tanári pálya a legutóbbi időkig számomra minden nehézsége ellenére nagyon is megfelelt. A velem szemben támasztott elvárások teljesíthetőek voltak, viszonylagos szabadságban éltem a mindennapjaimat, és adott volt a továbbfejlődés lehetősége több irányba is, az állam a továbbképzéseket, másoddiplomákat, szakvizsgákat, doktori képzéseket jelentős összegekkel támogatta az igazgató által összeállított továbbképzési terv alapján. Azt csináltam, amit szerettem: szövegeket olvastam, és ezekről beszéltem, ráadásul úgy éreztem, a diákok közege fiatalon tart, megvéd a szürkeségtől és a begyöpösödéstől.

Tanárnak lenni mindemellett számos előnnyel jár. Bár a nyár korántsem két és fél hónapnyi láblógatás, mint ahogy a társadalom jelentős része még mindig gondolja, én hálás vagyok a sorsnak, hogy a nagy részét nem kell munkahelyen töltenem, van módom feltöltődni és a gyerekeimmel lenni. A tanári munkából kifolyólag többször utaztam olyan helyekre, ahová egyébként nem jutottam volna el, és ezek rengeteg szép élményt adtak akkor is, ha sok munkával és nagy felelősséggel jártak. Ha tanár vagy, sokan keresik a kegyeidet: kedvezményt ad a mozi, ingyen képet ad az iskolai fényképész, könnyebben kapsz időpontot az orvosnál, mert tanítod a betegirányító gyerekét, és ha a tanév végén elviszed az osztályodat fagyizni, időnként a ház vendége vagy egy-két gombócra. Az idő múlásával egyre nagyobb társasági háló vesz körül, az utóbbi időben a facebooknak köszönhetően az autóvásárlástól a mosógépszerelésig számos probléma megoldásában volt segítségemre egy-egy korábbi tanítványom.

Aztán gyermekeim születése után, 2010-ben újra munkába álltam, és igen hamar rájöttem, hogy választanom kell: vagy baromi jó tanár akarok lenni, vagy baromi jó anya, a kettő együtt nem fog menni. Egyre világosabbá vált számomra, hogy a piedesztálra emelt, a társadalom elé példaképül állított „legendás tanárszemélyiségek” valójában a hivatásunk mártírjai, akik szinte kivétel nélkül lemondtak valamiről (családról, fizikai és lelki egészségről, a kiegyensúlyozott emberi kapcsolatokról), ami elengedhetetlenül szükséges lenne a kiteljesedett emberi élethez. Aki ezt a pályát választja, és komolyan veszi a hivatását, az egész egyszerűen nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy teljes életet éljen.

Továbbra is várjuk a pedagógusok beszámolóit a szerkesztoseg@nyest.hu címen! A levél második része itt olvasható.