Az én nyelvészeti felfogásom szerint annak, hogy mit jelent egy kifejezés egy bizonyos nyelven, csak egyféle bizonyítéka lehet: az, hogy az illető nyelv anyanyelvi beszélői milyen helyzetekben használják.  Nem mérvadó tehát, hogy miből ered a kifejezés, hogy mit írnak róla a szótárak, hogy hogyan vélekednek a jelentéséről a társadalom nagy tekintélyű csoportjai, és más tényezők sem írhatják felül azt a szempontot, hogy mire használja a beszélők közössége.  Így például teljesen mindegy, hogy a szolid melléknév jelentése eredetileg 'szilárd, megbízható' volt, és hogy egy szűk réteg számára ma is ez az értelmezése, annak is csak akkora a jelentősége, amekkora ennek a szűk rétegnek az aránya.  Nem lehet „helytelennek” bélyegezni a szolid melléknévnek azt a használatát, hogy 'mérsékelt, visszafogott', ha egyszer ez az az értelmezés, amit a beszélőközösség nagy része elfogad, illetve alkalmaz.

Az ilyen jelentésváltozások, mint ami a szoliddal történt, csak kevesek, a nyelvek és a nyelvészet iránt érdeklődők számára fontosak, és nekik se túlságosan.  Talán egy kicsit többen vannak, akik magát a jelentés fogalmát fontosnak tartják, és például vitatják az én álláspontomat, mondván, hogy a kifejezéseknek igenis van a használatuktól majdnem független, „eredeti” és „egyedül helyes” jelentésük, és ha ettől majdnem mindenki eltér, akkor ők mind tévednek.  De én nem szeretnék velük vitába szállni, hanem továbbra is csökönyösen ragaszkodni fogok a saját felfogásomhoz, és olyasmiről fogok beszélni, ami sokkal fontosabb a társadalom számára, mint akár a jelentésváltozások természete, akár a jelentés filozófiai megközelítései.  Van ugyanis néhány olyan kifejezés, amelyek a szolid melléknévnél sokkal fontosabb szerepet játszanak a társadalom életében, és emiatt az értelmezésüknek is óriási szerepük lehet.

Internetadó
(Forrás: MTI/Marjai János)

Igaz ugyan, hogy a nyelvi jelek önkényesek, megegyezésszerűek, tehát puszta történeti véletlen, hogy a kutyákra a kutya hangalakú szóval utalunk, és semmi nem múlik azon, hogy ezt, vagy valami más hangsort használunk‑e erre a célra.  Annak azonban nagy jelentősége lehet, hogy mi mindenre utalunk ugyanazzal a kifejezéssel, vagyis hogy mi mindent tekintünk akár ebben a nyelvi értelemben azonosnak, hasonlónak.  Ha például sikerül elterjeszteni, hogy olyan praktikákat is gyakran a gyógymód szó jelöljön, amelyeknek semmiféle bizonyított gyógyhatásuk nincs, az már önmagában elég ahhoz, hogy sok-sok embert félrevezessen, hiszen ehhez a szóhoz (korábbról és más használatai révén) a gyógyítás képzete társul.  Mindaddig félrevezető az ilyen elnevezés, amíg élénken élnek a korábbi használathoz kapcsolódó képzettársítások.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Ebből a szempontból érdemes néhány fontos szerepet játszó kifejezés használatát megvizsgálni.  Kezdem mindjárt a civil szóval.  Hagyjuk most a régi, eredeti jelentését ('polgár, nem az arisztokrácia vagy valamilyen egyenruhás testület tagja').  A világban ma már nem így használják ezt a szót és rokonait, hanem többféleképpen, leginkább a társadalmi életnek a kormányzattól (és esetleg a pártoktól) független részét jelölik velük.  Így a civil jelző a civil társadalom, a civil szervezetek stb. kifejezésekben nagyjából a nem kormányzati szinonimája szokott lenni más nyelvekben.  A legkülönbözőbb szervezetek tartoznak ide, amelyek önkénteskednek, társadalmi anomáliákra próbálják felhívni a figyelmet, tanulással vagy oktatással foglalkoznak, esetleg a politikától teljesen független tevékenységet folytatnak.  De a lexikonok közéjük sorolják az érdekképviseleti szervezeteket és a politikai pártokat is.  Legújabban a magyarban a lehető legszűkebb értelemben használják.  A gyógymód esetének tehát éppen a fordítottja történik itt.  Nálunk már nem tekintik civilnek azt, akinek a legcsekélyebb párt- vagy szakszervezeti kötődése is felfedezhető, még ha az ilyen kötődést gyakran nehéz is pontosan feltárni.

A beteg gyermekeknek járó családi pótlékok
(Forrás: MTI/Kovács Attila)

Ennek a jelentésszűkülésnek egyenes következménye, hogy az általában pozitívnak, tisztának, altruistának ítélt civil világból – legalábbis nyelvileg, de már említettem, hogy ennek is van jelentősége – kiszorultak a politikai szempontból legfontosabb közösségek.  Kis túlzással olyan ez, mintha mondjuk a sebészeket fokozatosan egyre kevésbé neveznék orvosnak az emberek.  Talán nehéz lenne kimutatni, hogy ez közvetlen kárt okozna a sebészeknek, de az biztos, hogy nem örülnének annak, hogy a nemes orvosi hivatásból kirekesztik őket.

A jelenség megértéséhez fontos a civil szó használat-szűkülésének az okait, vagy legalább a körülményeit is megvizsgálni.  A sajtót és egyéb nyilvános megnyilvánulásokat olvasva és hallgatva az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a civil szót mára a politikai szó ellentéteként használják.  Jelentésváltozása párhuzamos a politika szó jelentésének változásával, pontosabban a már korábban is tapasztalható többféle használatai közötti hangsúly-eltolódással.  Ezért most kitérek ennek a szónak a jelentéseire is.

Tisztességes kormányzás
(Forrás: MTI/Beliczay László)

A politika szó (megintcsak függetlenül attól, hogy eredetileg egyszerűen 'közügyeket', illetve 'a közügyek intézését' jelölte) már régóta többértelmű, és ez nemcsak a magyarra, hanem az általam ismert összes nyelvre igaz.  Egyrészt megtartotta a korábbi használatát, másrészt azonban több új jelentésre is szert tett, például 'a hatalom megszerzéséért folytatott harc' értelmezésre.  Ebben az értelemben mondják (nemcsak a magyarban), hogy akár egy cégben vagy bármilyen szervezetben politikai intrikák szövődnek.  Ilyenkor nem a cég vagy más szervezet közös ügyeire vonatkozó vitákra gondolnak, hanem egyszerű hatalmi harcra.  Persze minden hatalmi harcnak lehet olyan eleme, célja, hogy aki hatalomra tör, az a cég, illetve szervezet ügyeit szeretné az általa helyesnek tartott irányba terelni.  De ez nem változtat azon a tényen, hogy az irányítás jogáért folytatott harc és az irányítás gyakorlása két egymástól élesen eltérő tevékenység.  Sőt, ma már abban az értelemben is gyakran halljuk a politika szót, hogy 'hatalmi érdekből eltorzított közlés'.  Például: „Amit az államtitkár a sajtótájékoztatón mondott, annak a valósághoz semmi köze, az színtisztán politika.”  Na, ez az értelmezés a közügyek intézéséhez már távolról is alig kapcsolódik.

Nos, a magyarban a civil szó nyilvánvalóan nem a közügyektől való elzárkózásra utal, hiszen a civilek igen gyakran a köz ügyeihez szólnak hozzá.  Nem, a mi civiljeink a hatalomért folytatott harctól és a vele járó demagógiától akarnak nagyon határozottan távol maradni.  Innen származik közmondásos „pártellenességük” is.  A politikai pártokat nálunk elsősorban olyan szervezeteknek tekintik, amelyeknek fő céljuk, hogy hatalomra vagy a hatalom közelébe kerüljenek.  Hiszen politikával foglalkoznak, márpedig a politika szó nálunk egyre hangsúlyosabban a hatalmi harcot és a parasztvakítást jelöli.  Igen, puszta szavakról beszélek, nem pedig tettekről, de az elmúlt évtizedekben mindenki érzékelhette, hogy a civil, a politika és a párt szavak jelentése és egymással való összefüggése a való életre is igen erős hatást gyakorolt – szerintem fatálisat.

Az alaptörvény negyedik módosítása
(Forrás: MTI/Máthé Zoltán)

A nyelvhasználati szokásokat külső beavatkozással megváltoztatni gyakorlatilag reménytelen vállalkozás.  Csak néha adódnak olyan korszakok egy-egy nemzet életében, mint amilyen a magyar nyelvújítás korszaka volt, amikor egy kivételesen nagy tekintélyű csoportnak sikerül (egyébként általában nagyon rossz hatásfokkal) valamilyen nyelvhasználati divatot elterjesztenie.  Más esetekben szinte véletlenszerű, hogy egy-egy újítás átmegy‑e az általános nyelvhasználatba, vagy pedig kimegy a divatból, és végleg elvész.  Ezért nem is érdemes álmodozni arról, hogy akár a civil, akár a politika vagy a párt szavak értelmezésében jelentős változás állhatna be a közeljövőben.  Más tanulságokat azonban talán érdemes levonni a történtekből.

Számomra a legfontosabb tanulság az, hogy a töretlenül tisztának és őszintének tekintett civil világ legfőbb vonzereje éppen az, hogy igyekszik távoltartani magát a hatalomért folytatott küzdelemtől.  Ami arra utal, hogy a lakosságnak egy jelentős rétege nem tartja tiszta, őszinte és altruista dolognak magát a hatalmat, a hatalom gyakorlását.  Azt hiszem, úgy érzik, hogy a politika nem az ő (sokféle és sokszor egymásnak ellentmondó) érdekeiket képviseli és próbálja egymással összeegyeztetni, illetve köztük alkukat kidolgozni, hanem pusztán az egyre nagyobb hatalom megszerzésére és megtartására törekszik.  Lehet, hogy ez nagyon igazságtalan felfogás, de mégis nagyon sokak így érzékelik.  Az is igaz, hogy a világon mindenütt csak a mi rendszerváltásunk után kialakulthoz hasonló parlamenti demokráciák tudtak sikeresek lenni, de ez a tény önmagában szintén nem változtatja meg a civilek általános közérzetét.  Mindenesetre sok tényező erősíti őket ebben a meggyőződésükben, például nap mint nap tapasztalják, hogy a legkülönbözőbb döntésekben elsikkadnak az érdekeik, és például 2010 és 2014 között látták, hogy az ellenzéki pártok kizárólag a hatalomért folytatott harccal voltak elfoglalva, és éppen az egymás közti viaskodásuk vezetett el a közös kudarcukhoz.

Súlyosan beteg gyermekeket nevelő édesanya kilakoltatása
(Forrás: Város Mindenkié/Udvarhelyi Tessza)

Gyurcsány Ferenc a 2014. augusztus 28-án, a Galamuson megjelent „Angyalok és ördögök?” című írásában kifejtette, hogy „a politika lényege” szerinte nem más, mint „a hatalom akarása”.  Én ezt színtisztán nyelvi jellegű, szemantikai kijelentésnek tekintem, a politika szó használatáról szól.  És annak ellenére, hogy Gyurcsány mondata a nyelvről szól, a civilek mégis ezzel a nézettel nem hajlandók megbékélni:  nemcsak Gyurcsánytól, hanem a politikai színpad többi szereplőitől sem fogadják el ezt a „héja”-felfogást.  És ebből arra következtetek, hogy egyre nagyobb igény van a „galambok” megjelenésére, olyan politikai mozgalomra, amelyik nem „a hatalom akarásában” látja a politika lényegét, hanem a megegyezések, alkuk kidolgozásának óriási munkájában.

A nyelvhasználat tényei tehát arra utalnak, hogy kialakult egy afféle „piaci rés”, ha úgy tetszik, fizetőképes kereslet olyan politikai mozgalmak iránt, amelyek harc helyett békét kínálnak, méghozzá hitelesen.  Ezt persze csak úgy tehetik meg, ha legalább önmagukon belül nem mutatják sem a hatalmi harc, sem a másokon uralkodás tüneteit: ha nem hierarchikusan (a „demokratikus centralizmus” szellemében) épülnek fel, ahogy a politikai pártjainknál megszoktuk.  De a közvetlen vagy részvételi demokrácia különböző változatai is uralomhoz vezetnek, a többség uralmához.  Ha rengeteg héja áll kevés galambbal szemben, az csak rontja a helyzetet.  A hatalmi logikából csak a kemény munkával kialkudott megegyezések, kompromisszumok jelenthetnek kiutat.

Hatalmas, orbitális naivitás, tudom.  De ha jól sejtem, rengeteg állampolgár él abban a rettentő naiv hitben, hogy egyszer még eljön az idő, amikor az állampolgári mivoltuk azt fogja jelenteni, hogy nem uralkodni akarnak fölöttük és a nevükben, hanem megegyezni velük.  Meg azt is hiszik, hogy közügyeket intézni nemcsak számító cinizmussal lehet és érdemes.  És ezt a sok polgártársunkat nagy hiba lenne a naivitásuk miatt semmibe venni.  A polgárok nem ellenségei az eszmék és ideológiák szabad versengésének, és az se baj, ha hol baloldalias, hol jobboldalias csoportok gondoskodnak a közügyek intézéséről.  Csak az a nagy baj, és éppen mostanában láthatjuk, mekkora nagy, ha egy csoport, akár kisebb, akár nagyobb, uralkodni akar a többiek fölött, ahelyett, hogy mindenkinek elfogadható alkut kínálna.  Bár minden közügyben sosem lehet teljes az egyetértés, szerintem csak olyan mozgalom lehet ma sikeres, amelyik legalább hihető módon törekszik erre.