Az 1944-es születésű Jack Mapanje Malawi legnagyobb kortárs költője, az afrikai költészet meghatározó alakja. Elméleti nyelvésznek indult, majd megélt szinte mindent, amit egy kegyetlen diktatúrában értelmiségi megélhet, és száműzetésbe kényszerült. Kicsoda ez a Magyarországon sajnos szinte ismeretlen alkotó?

Tipikus malawi táj
(Forrás: wikimedia commons / Moongateclimber)

Nyelvében él a nemzet?

Mapanje fiatal tanárként kezdett verseket írni, angolul. Mint azt a Guardiannek adott interjújában elmesélte, már a nyelvválasztás is politikai állásfoglalásnak számított. Hastings Banda, Malawi első számú vezetője 1968-ban a csicsevát – saját anyanyelvét – tette hivatalossá, és politikustól kissé szokatlan módon intenzív nyelvvédő tevékenységbe kezdett, előírva, milyen szavakat ildomos használni. Mapanje és költőtársai ebben nem akartak segédkezni, így inkább a gyarmatosítók angolját választották.

Doboz: Nemzeti hősből diktátor

Hastings Kamuzu Banda Nyaszaföld brit protektorátus vezetője volt, majd a függetlenség 1963-as kikiáltása után magát tette meg elnöknek. Az országot is ő nevezte át Malawinak. Bevezette az egypártrendszert, aztán pártjától megkapta az élethossziglani elnöki címet. Jó kapcsolatokat ápolt a Nyugattal – nem csoda, hiszen még mielőtt politikai karrierje elindult volna, Amerikában végezte a középiskolát és az egyetemet. (Érdekes módon ő is közel került a nyelvészethez: a Sapir-Whorf hipotézist megalkotó Edward Sapir és doktorandusza, Mark Watkins csicsewa adatközlője volt.)

A függetlenség kikiáltásában kulcsszerepet vállal – addig lázította a lakosságot a britek ellen, míg azok a felkeléstől tartva kinevezték az ország élére. Végigvitte az erőszakmentes átmenetet, utána azonban klasszikus elnyomó rendszert épített ki, állampárttal, személyi kultusszal. Minden állami intézmény falára ki kellett helyezni fényképét, és azt is előírta, hogy nem lehetett más képet magasabbra akasztani. A szóhasználat mellett megszabta az öltözködést, a haj- és szakállviseletet is: többek között kitiltotta az országból a trapéznadrágot.

Nyelvészet és irodalom

Mapanje először a Malawi Egyetemen szerzett pedagógiából BA diplomát, majd Angliában tanult tovább, és végül nyelvészetből írta doktori disszertációját; a csijao, csicseva és az angol aspektus és időszerkezet összehasonlítása volt a témája.

Eközben adta ki a Heinemann kiadó neves afrikai irodalmi sorozatában Mapanje első verseskötetét–- ekkor a szerző még elsősorban elméleti nyelvésznek tartotta magát, de az élete hamarosan nagyot fordult. A vékonyka kötet Malawiba is eljutott, és mire Mapanje ledoktorált és hazatért, szembesült azzal, hogy mindenki az ő könyvéről beszél, sőt a titkosrendőrség arra kényszerült, hogy felvásárolja és bezúzza a példányokat. Őt is kihallgatták, és megnyugvással állapították meg, hogy nem irodalommal, hanem a politikailag sokkal kevésbé érzékeny nyelvészettel foglalkozik.

Mapanje hamarosan a Malawi Egyetem angol nyelv és irodalom tanszékének élére került, mint nyelvész, de egyre erősebben foglalkoztatta a költészet – tovább írt, egyre több külföldi meghívást is kapott ebbéli minőségében. Az egyetemen tartott elméleti nyelvészeti előadásai tömegeket vonzottak, de a hallgatóságot nem feltétlenül a csijao aspektus érdekelte... Egy idő után az elnyomó rezsim nem nézte mindezt tétlenül.

Cenzúra, majd börtön

Mapanje első verseskötete, az 1981-ben kiadott Of Chameleons and Gods (Kaméleonokról és istenekről) számos politikai allegóriát tartalmazott. Megjelenésekor először csak a forgalmazását korlátozták a cenzorok, majd 1985-ben az oktatási minisztérium rendeletben tiltotta meg, hogy az intézményeiben tanítsanak belőle. Amikor a magát mindenhatónak vélő állam 1987-ben hírét vette, hogy Mapanje új köteten dolgozik, bilincsbe verve hurcolták el a rendőrök, feldúlták egyetemi irodáját és lefoglalták a kéziratait.

A költő három év hét hónapig ült börtönben mindennemű tárgyalás és magyarázat nélkül, embertelen körülmények között. A hírhedt Mikuyu börtön foglyainak némi férges zöldségen kívül nem volt mit enniük, kolera és más fertőző betegségek pusztítottak közöttük, és többségük azt sem tudta, tulajdonképpen mivel érdemelte ki ezt a bánásmódot. Számos nyugati irodalmár és nyelvész járt közben Mapanje szabadon bocsátásáért, sokáig eredménytelenül, de a kormányzat egy idő után megelégelte a nemzetközi nyomást. A költő szabadulása után Nagy-Britanniába távozott, jelenleg is ott él és a Newcastle-i Egyetemen tanít kreatív írást. A börtönlét törést okozott az életében, szabadulásának időpontját ma is második születésnapjaként tartja számon. Következő verseskötete, a The Chattering Wagtails of Mikuyu Prison (A Mikuyu börtön fecsegő barázdabillegetői) megalkotásával szintén e tapasztalatait próbálta feldolgozni, valamint szerkesztett könyvet afrikai börtönnarratívákból. Nem szeretné, hogy börtöníróként skatulyázzák be, egyre több hangsúlyt fektet angliai mindennapjainak megörökítésére, illetve a Malawiban hagyományos elbeszélésmódok megismertetésére. Manapság prózát is ír, és emlékiratait készíti.

„El ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra”

Mapanje költészetét már indulásakor a kétértelmű célzások, bonyolult utalások jellemezték – nem is tehetett másként, hiszen a cenzúra fenyegető árnyékában kényszerült dolgozni. Mi magyarok ezt jól érthetjük, hiszen nálunk is így volt nem is olyan régen. „El ne hidd, hogy nyílik még a sárga rózsa”, szólt Bródy János szerelmes dalba bújtatott rendszerkritikája, és mindenki értette, akinek értenie kellett. A keleti blokk viszonyaival való párhuzam magának a költőnek is eszébe jutott, egyik még börtönbüntetése előtti tanulmányában idézte a lengyel Tadeusz Konwickit: „A cenzúra arra kényszeríti az írót, hogy metaforákat használjon, és ezzel javítja írása minőségét.” A mai Angliában nem kell büntetéstől tartania, de többletjelentésekben gazdag stílusa megmaradt.

Vajon mennyire érthetőek ezek az utalások az európai olvasónak? A Kaméleonokról és istenekről eredeti kiadása hosszú jegyzetekkel és szómagyarázatokkal jelent meg, de egyes elemek feltűnően hiányoznak. Mégis az a benyomása támad az embernek, hogy több köt össze minket, mint amennyi elválaszt – a tartalom, a konkrét szimbólumok nem feltétlenül ismerősek (hány magyar tudja, mit jelent „Chingwe gödre”?), de maga a forma, az olvasótól a sorok közt olvasás erőfeszítését elváró költészet tőlünk sem idegen.