Egy olvasónk – a székelyföldi Morfondír internetes lap egyik szerkesztője – több kérdést is föltett a nyestnek, például hogy hogyan viszonyulunk mostanság a régi és új nyelvjárásokhoz, hogy miért ennyire centralizált nyelv a magyar, és lehetne-e ezen változtatni, vagy hogy miért nem öntudatosabbak a székelyek nyelvjárásaikat illetően is? Kérdéseinek egy részére már válaszoltunk: esett már arról szó, hogyan viszonyul a magyar közoktatás úgy általában a nyelvjárásokhoz, s átnéztük azokat a kutatásokat, amelyek azt vizsgálták, hogy a beszélők mely nyelvjárásokat tartják a legszebbnek. Azt láttuk, hogy a magyar nyelvváltozatokra vonatkozó eddigi kutatások egyik általános tendenciája, hogy a „legszebbnek” a sztenderdet tartják (sokszor azonosítva a „budapesti beszéddel”). A másik általános tendencia, hogy úgy általában véve igencsak leértékelik a nyelvjárásokat, de elítélik a nemsztenderd „pesti beszédet” (a „nyafogóst”) is. A magyarországi közoktatás tehát igen sikeresnek nevezhető a nyelvi intolerancia és a kötelező egységesítés szellemének terjesztésében. De hogyan állnak saját nyelvjárásukhoz a székelységükre büszke székelyek?

Híres székelyek tablója – Attila fiával, Irnikkel kezdve a sort...
(Forrás: Wikipédia (magyar változat) / Onogundur)

A székely büszkeség: történelem és hagyomány

Nemigen kell különösebben magyarázni, hiszen közismert dolog, hogy az Erdély keleti sávjában élő székelység a magyar etnikai identitáson belül élesen megkülönbözteti magát a többi magyartól. Ilyesmit más belső csoportoknál is megfigyelhetünk – külön névvel nevezik magukat a palócok, aztán azok is, akik a Jászságban, illetve a Kunságban a jászok, illetve kunok utódainak tartják magukat. Sehol sincs azonban annyira erőteljesen kidolgozva az etnikai al-identitás, mint a székelyeknél, külön zászlóval és himnusszal – igaz, ez utóbbi nem különösebben régi, mesterséges gyártmány, és az előbbi hagyományát is meglehetősen mesterségesen erősítették meg –, noha van egyfajta erdélyiség, felvidékiség, kárpátaljaiság és vajdaságiság is, érthetően, hiszen a határon túli magyarság egy másik államban, más anyanyelvűekkel él együtt, s ez igen erős hatással van összetartozás-tudatukra, miközben persze a magyarországi magyaroktól való nyelvi és kulturális különbségeket is nyilvánvalóan érzékelik. Történeti okokból az erdélyiség vagy transzilvanizmus a legmarkánsabb, hiszen Erdély nem az utóbbi száz évben kényszerült új helyzetbe, hanem már sokkal korábban nagy önállósággal bírt, s a török megszállástól kezdve saját történelme hol szorosabban, hol kevésbé fonódott egybe a magyarországi történelemmel.

A székelyek büszke öntudatossága jelentős részben egykori kiváltságaikból táplálkozik, a tudatból, hogy egykor a székely szabad és büszke nemzet volt, akiket nem ugráltathatott csak úgy még a király sem. A székelység a 13. században a szászokhoz hasonló előjogokat kapott katonai szolgálatának – a keleti határok védelmének – a fejében, s egy ideig ezek az előjogok még szaporodtak is. A földet közös tulajdonnak tekintették, ha valaki utód nélkül halt meg, akkor a közösségre szállt vissza a birtoka, a király nem adományozhatott birtokokat Székelyföldön, és a nemesekhez hasonló szabadságjogokat élveztek a vagyonnal nem rendelkező szabad székelyek is.

A székelység önképét sokáig meghatározta – sőt sokak számára ma is meghatározza – az Attila fiának vélt Csaba királyfi mint a székelység első vezetője legendája, és az a hit, hogy a székelyek a hunok utódai. Kézai Simon 13. század végén készült krónikája óta ugyan általában a magyarok is úgy gondolták, hogy a hunok utódai, a 15. századtól kezdve azonban megjelent a krónikákban az a toposz – elsőként Mátyás történetírójánál, Thuróczy Jánosnál –, hogy a székelyek őrzik leghívebben az egykori örökséget, a hunok egyenes jellemét, harci kiválóságát és egykori írását. A kivételesség tudata jelenik meg a „székely góbéság” kultuszában, azaz hogy a székely hagyomány szerint a székelyek kiváltképpen csavaros eszű, okos, ravasz és életrevaló népek.

Góbéságnak Ábel sem volt híján
(Forrás: Magyar Szemle / Bánffy Miklós)

A székelyek eredetéről máig sem zárultak le a történészi–nyelvészi–régészi viták. A történészek nagyobbik része afelé hajlik, hogy a székelyek magjának ősei különálló etnikumként csatlakozhattak a magyar törzsekhez még a honfoglalás előtt, s jóval a székelyek Erdélybe telepítése előtt elmagyarosodtak. A székelyeket ugyanis már első említésükkor olyan katonai segédnépként – lovas íjászként – írják le a források, akik zömmel a magyar seregek előtt jártak, és többször őket teszik felelőssé a vesztes csatáért is. A másik, ezzel szöges ellentétben álló nézet elsősorban nyelvészeti, másodsorban régészeti érvekre épít. Eszerint a székelység nyelvjárásai jól megfeleltethetők a Dunántúl déli és nyugati peremén használt dialektusoknak, s mindebből azt a következtetést vonják le a nézet támogatói, hogy a székelyeket tehát a magyarokból szervezték katonai egységgé, s a csoportosulás csak később vett föl etnikai jelleget. A régészetre is hivatkoznak, nevezetesen hogy az erdélyi székelység és nem székelység régészeti leletanyagát nem lehet megkülönböztetni egymástól. (Nem ez a fő témánk most, de ne hagyjuk szó nélkül: a nyelvjárástörténeti és régészeti érvek elesnek, ha a székelyek a 11. századra már elmagyarosodtak, márpedig nincs történész, aki ezt másként gondolná.)

Bármilyen érdekes is azonban a székely eredetkérdés, a mi szempontunkból tulajdonképpen mindegy, történeti értelemben melyiket lehet valószínűbbnek tartani, hiszen a hivatalos történetírástól függetlenül létezik a székely önállóság, etnikai különállóság érzése.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A székely nyelvjárások

A székely nyelvjárások csoportjába több, egymástól számos jegyben különböző földrajzi változat tartozik: Székelyudvarhely és környéke, Háromszék, Kászon, Alcsík, Felcsík, Gyergyó és Marosszék keleti részének dialektusai. Csíkban és Háromszékben jellemző az e nyíltabb ejtése, ugyanakkor az a zártabb ejtése – Udvarhely környékére, Gyergyóra és Marosszékre ez nem jellemző. Udvarhely környékére jellemző az őzés, kettőshangzók nagy változatosságban figyelhetők meg, de Csík északi részén például nem találkozunk velük. Van azonban közös jegyük is a székelyföldi nyelvváltozatoknak, ezek közé tartozik, hogy valamennyiben megvan a zárt ë. Természetesen mindegyik székelyföldi változatban megtaláljuk a kontaktusváltozatok sajátosságait, elsősorban román kölcsönszavakat, de Székelyföldön is – és a romániai magyar nyelvterület egészén – jellemző a kell legyen szerkezet.

Ha a székely változatok történeti kapcsolatait nézzük, akkor három nagyobb tömböt különböztethetünk meg: Udvarhely – azaz az egykori Telegdiszék – környéki változat, a Telegdiszéktől északra fekvő Marosszék nyelvjárása, valamint a háromszéki és az onnan északra, Csíkba, Kászonba, Gyergyóba a keleti peremen fölnyúló nyelvváltozat. Ezek közeli párhuzamokat mutatnak egyes dunántúli magyar nyelvváltozatokkal. Az Udvarhely környéki változat a Dél-Dunántúl baranyai és egykori valkói területeinek nyelvjárásaival függ össze, a Háromszéktől Gyergyóig húzódó keleti sáv változatai a nyugat-dunántúli Őrvidék és az Őrség, a központi területtől, Telegdiszéktől északabbra fekvő változatok az Őrvidék, Moson és Pozsony vidékének dialektusaival mutatnak föltűnő egyezéseket. Ráadásul sok székelyföldi helynév azokon a területeken is megtalálható, ahová nyelvjárásuk is köti őket – például Telegdiszékben sok olyan helynév van, amely Baranyában és a telegdi székelyek korábbi szállásterületén, Biharban is előfordul, Háromszék és Csík nevei közül az Őrségben találunk jó néhányat, s így tovább. Hasonló összefüggéseket mutat a személynévhasználat és a települések névadási típusa: a keresztnévből lett vezetéknév (Tamás, Lázár, Domokos, György stb.) Székelyföldön és az Őrségben gyakori, a templom védőszentjének nevéből alakult falunév (pl. Szentmihály, Szentmiklós) szintén Erdélyben és a Dunántúlon fordul elő a legsűrűbben.

A székelyek áttelepülése Biharba, majd Erdélybe
(Forrás: Wikimedia Commons / Fz22, Ogodej / CC BY-SA 3.0)

Mindez a székelység áttelepüléseivel magyarázható: eredetileg félkaréjban védték a Dunántúlt, egy részük később is a nyugati területeken maradt – ők beolvadtak a helyi lakosságba, elvesztették önálló nevüket. Más tömbjeiket viszont az akkori keleti gyepűk mellé, Biharba telepítették át, a 11. században már itt éltek. A bihari székelyek a 12. században költöztek tovább a mai Székelyudvarhely környékére, s vitték immár innen magukkal a Telegd nevet – erről kapta a nevét Telegdiszék. Szintén ekkortájt érkeztek székelyek Marosszékbe Mosonból és Pozsony környékéről, más székely csoportok pedig ekkor foglalták el a későbbi szász területeket. Az utóbbiak valamivel később, a szászok betelepítése miatt kénytelenek voltak átköltözni a Kárpát-medence délkeleti csücskébe, a későbbi Háromszékbe: a 13. század első felében a sepsiek, aztán a kézdiek, végül az orbaiak – és vitték magukkal a Sebes, a Kézd és az Orbó patak nevét, ezekről nevezték el a délkeleti székeket Sepsi-, Kézdi- és Orbaiszéknek. A háromszéki székelyek csoportjai rajzottak aztán ki észak felé, Kászon és Csík, végül még tovább, Gyergyó irányába.

Székelyföldi középiskolások véleménye saját nyelvváltozatukról

Arról természetesen semmi biztosat nem tudunk mondani, hogy a különállására oly büszke székelység miért nem ragaszkodik jobban saját nyelvváltozataihoz, s miért fogadja el, vagy legalábbis fogadják el sokan közülük a „budapesti” magyar fennhatóságát – akár úgy is, hogy közben nyíltan megfogalmazzák, hogy Pesten „nyávognak”. Egy 2006-ban folytatott kutatás eredményei elárulják, hogy a vizsgált iskolások nincsenek különösebben jó véleménnyel saját otthoni nyelvváltozatukról.

A kutatást Bodó-Lukács Csilla végezte székelyföldi iskolákban, Sepsiszentgyörgyön, Kovásznán, Kézdivásárhelyen, Csíkszeredában, Baróton, Székelykeresztúron, Székelyudvarhelyen és Gyergyószentmiklóson, városonként hat osztályban: egy-egy elméleti gimnázium humán, illetve reál osztályában, valamint egy szakközépiskolában, minden típusban 9. és 12. osztályosokat kérdezve kérdőívvel (összességében ezerszáz főnél valamivel nagyobb mintán).

Amikor a diákoknak az erdélyi és a magyarországi beszédet kellett összevetniük, akkor 80 százalékuk az erdélyit tartotta szebbnek. Az erdélyi nyelvváltozatok közül választva még mindig 64 százalékban választották Székelyföldet, de sokat elárul, hogy a ma informális székely központként fölfogható, egykor tényleges központként működött Udvarhely nyelvváltozatát teszik első helyre a legszebb változatok közt azok is, akik nem oda valók. Saját, otthon beszélt változatát már csak a megkérdezett diákok 45 százaléka véli szépnek, de nincs kizárva, hogy közülük sokan ezt is csak mondják: ugyanis az adatközlők mintegy fele faluról származott, mégis a megkérdezettek 73 százaléka tekinti mintának a városi beszédet. Érdekes, és sokatmondó adat: az iskolások 80 százaléka elutasította azt a kijelentést. hogy saját nyelvváltozata minden más változatnál jobban tetszik neki.

Kovásznán a gyógyiszapra büszkék – a nyelvjárásukra nem
(Forrás: Wikimedia Commons / Stipkovits Fülöp Szajci / GNU-FDL 1.2)

Ugyanezt a kettősséget mutatják más kérdésekre adott válaszok is. Amikor nyíltan megfogalmazott negatív ítéletekről kellett eldönteniük, egyetértenek-e velük, akkor minél támadóbb volt az állítás, annál erőteljesebben utasították el: például azzal, hogy a saját nyelvjárása rossz vagy helytelen volna, 92 százalék nem ért egyet, és 83 százalék elutasítja, hogy aki nyelvjárásban beszél, az elmaradott. Ugyanakkor a megkérdezettek fele úgy gondolja, hogy nem hasznos mindig nyelvjárásban beszélni, jobb – vagy helyesebb – helyette a sztenderdet használni. A megkérdezettek a leggyakrabban azt válaszolták, hogy a sztenderdet bárki, bármikor használhatja, a nyelvjárást mint változatot inkább az informális helyzetekhez kötik, ugyanakkor nyelvjárási beszélőknek elsősorban az idősebb, falusi embereket nevezték meg.

A számos más kérdést is hasonló eredményekkel megválaszoló kutatás tehát azt mutatja, hogy a székely iskolások nagyonis kedvelik a nyelvjárásokat – elméletben. Mert a gyakorlatban inkább kétségeik vannak saját nyelvváltozataikkal kapcsolatban, s nehéz azt gondolni, hogy ezt az önmegbélyegzést és bizonytalanságot – ami a vizsgált területek közül Háromszékben a legerősebb – nem az iskola éri el, fáradhatatlan munkával.