Korábban már olvashattuk arról, hogy Wesselényi Miklós rokona, Wesselényi Polixéna 1835-ben itáliai és svájci utazása során megismerkedik későbbi második férjével, a nála néhány évvel fiatalabb John Paget (1808-1892) angol orvossal. Az ismeretség oly hatással bír Paget életére, hogy feladva korábbi terveit, egy azonnali magyarországi utazás mellett dönt – Wesselényi Polixénával való házasságát követően pedig le is telepszik új, választott hazájában.

Paget először 1835–1836-ban jár Magyarországon és Erdélyben. A reformkor magyar viszonyairól szóló útleírásából korábban már olvashattunk szemelvényeket: az alábbiakban a magyar nyelvvel kapcsolatos észrevételeivel ismerkedhetünk meg.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Első benyomások

Mivel Paget Wesselényi Polixéna ajánlólevelével érkezik Magyarországra, könnyen bejut a kor magyar arisztokratáinak köreibe és a politika legfelsőbb berkeibe is. Így pozsonyi látogatása során alkalma nyílik arra, hogy belehallgasson Deák parlamenti felszólalásába is. Ennek során szerzi első, magyar nyelvről szerzett benyomásait:

„Magyarul beszélt, s engem magával ragadott e nyelv zengzetes, erőteljes és rendkívül tiszta hangzása. Mivel a szavak nagy többsége mássalhangzóra, s különösen gyakran k-ra végződik, az egyes szavak oly világosan különülnek el egymástól, hogy még az is könnyen felismeri a szóvégeket, aki egyáltalán nem beszéli e nyelvet. Nem állíthatom, hogy a magyar nyelv lágy vagy dallamos lenne, viszont erős, energikus és férfias csengésű, hanglejtése társalgásban szomorkás hangzású, de ha szónoki szenvedély hevíti, nincs még egy nyelv, mely hasonló ércességgel zengene.” (26-27. oldal)

John Paget, a magyarrá lett angol
(Forrás: Wikimedia Commons)

Paget 1839-ben, először angolul megjelent kötetét olvasva hamarosan az is kiderül, hogy az angol szerző olvasója és kiváló ismerője Széchenyi Hitel című könyvének, melyből útleírásában több helyen idéz. A magyar nyelvről Pozsonyban szerzett első, meglehetősen szubjektív impressziója után Paget Széchenyivel és Széchenyi magyar nyelvért tett fáradozásaival kapcsolatban így ír:

„Maga Széchenyi sem beszélte jól anyanyelvét, hiszen hosszú ideig nem használta, de újra megtanulta, s ő tette a legtöbbet érte, hogy erre másokat is rábírjon. A felső táblán ő szólalt meg elsőként magyarul, addig kizárólag latinul folytatták a vitákat [...]. Kevésnek jutott eszébe, hogy magyarul is olvashatna, s még kevesebbnek, talán csak egy-két költőnek, hogy magyarul írjon.” (69. oldal)

Az országban utazgatva Paget hamarosan újabb leckéket vesz magyarból.

Debrecen, hol Paget szerint a leginkább megismerhető a magyar fajta jellege
(Forrás: Wikimedia Commons / takacsja / CC BY-SA 2.5)

Magyar kezdőknek – 1835-ben

Paget Magyarországon tett látogatása során eljut Debrecenbe és annak környékére is. Miközben a tájjal és a várossal ismerkedik, érdekes adalékokkal szolgál a magyar nyelvvel és a magyarokkal kapcsolatban is. Az angol szerző, miközben a magyaroknak más nemzetekkel való viszonyáról beszél, nem mulasztja el összehasonlítani a magyar és angol jellemet sem:

„A magyar fajta valódi jellegét leginkább itt és Debrecen környékén tanulmányozhatja az utazó. A nyelvet itt beszélik a legtisztábban, szegény és gazdag egyaránt nemzeti viseletben jár, s még ma is szembeszökőek azok a nemzeti sajátságok, amelyeket az idegenekkel való gyakori érintkezés többnyire elfakít.

Minden sajátos jellemvonás közt a büszkeség a legerősebb a magyarban: az összes környező népekre királyi megvetéssel tekint le. Szokás a magyart restséggel vádolni, s ha ezen azt értjük, hogy nem szeret pusztán a munka kedvéért dolgozni, mint az angol, azt hiszem, a vád jogos. Egy magyar soha meg nem moccanna, ha nyugton is ülhet, és sose gyalogol, ha lovagolhat. [...] S nemcsak a lendület hiányzik belőle, hanem a kitartás is. Ha valamilyen vállalkozása nem sikerül elsőre, a magyar könnyen kiábrándul és elveszíti a kedvét.” (154. oldal)

S ha már nemzeti jellemről beszél, útleírásában nem mulasztja el feljegyezni az alábbi észrevételt, a „sírva vigad a magyar” életérzésének 19. századi illusztrálásaként:

„Régi közmondás, hogy »borban az igazság«, de ezt egy nép sem példázhatná jobban, mint a magyar. Amint a nevetségességtől való félelem elillan, rögtön erőt vesz rajta az ellenállhatatlan vágy, hogy szülőföldje balsorsán keseregjen. [...] Anya nem sirathatná keservesebben elvesztett gyermekét, mint a bortól elérzékenyült magyar Hunnia letűnt dicsőségét.” (159. oldal)

Borban az igazság
(Forrás: Wikimedia Commons / José Goulão / CC BY-SA 2.0)

Paget 1839-es útleírásából az is kiderül, hogy hamarosan hatalmas elszántsággal veti bele magát a magyar tanulásába. Néhány nyelvlecke után, bár távolról sem érzi magát szakértőnek, a magyar nyelvvel kapcsolatban felhívja – angol – olvasói figyelmét néhány érdekességre. Egyik kedvence a megköpenyegesíttetleníttethetnélek szó, noha némi kétkedéssel szól arról, hogy e szó vajon a gyakorlati életben hányszor is hangzik el ténylegesen... Röviden ír a ragokról, de az alanyi és tárgyas ragozás sem kerüli el figyelmét. A magyar nyelv eredetét illetően is szól néhány szót a kor elméleteiről, nem mulasztva el név szerint is megemlíteni Kőrösi Csoma Sándort. Paget azonban nem nyelvész, így leírásának nyelvvel kapcsolatos részei sokkal inkább személyes benyomásokon, nem pedig tudományos megfigyeléseken alapulnak. Egyebek közt így ír:

„A magyar hölgyek azt állítják, nincs a világon még egy nyelv, melyen így lehetne szerelmet vallani: erre csak azt válaszolhatom: tant pis pour nous autres étrangers [nagy kár számunkra, idegeneknek].” (276. oldal)

Paget mindenesetre mindent elkövet, hogy felnőjön a magyar hölgyek által a fentiekben megfogalmazott maximához: Magyarországi és erdélyi útját, valamint Wesselényi Polixénával kötött házasságát követően az erdélyi Aranyosgyéresen telepszik le. Már az 1848-as forradalom előtt nekilát egy mintagazdaság kiépítésének, ám a szabadságharcot követően családjával együtt átmenetileg Angliában telepszik le. A család 1855-ben tér vissza erdélyi birtokára, ahol John Paget lassan Paget Jánossá válik.

Forrás

John Paget: Magyarország és Erdély. Helikon, Budapest, 1987