Korábban már olvashattunk arról, hogy a széles látókörű, kiváló műveltségű, több nyelven beszélő Wesselényi Polixéna 1842-ben megjelent Olaszhoni és schweizi utazás című útleírásában miként ír – egyebek közt – kora nyelvi viszonyairól vagy éppen a pápával és világhírű poliglott Mezzofantival való találkozásáról. Az utazása során mindent éles (és kritikus) szemmel vizsgáló írónő több száz oldalas művének olvasása során azonban bepillantást nyerhetünk a kor itáliai és svájci hétköznapjaiba, de értesülünk az akkori Magyarországon és a nagyvilágban zajló politikai eseményekről is. A mű igazán gazdag művészeti és irodalmi látlelet is egyben az 1830-as évek világáról. Mindezzel kapcsolatban az írónő műve előszavában e megjegyzést teszi:

„A látottakat női érzetek prizmáján át tekintém, s azok a hideg észnek többnyire túlságosok s túlságokra ragadók, bármint nyomja is a társasági illendőség tompító súlya.” (7. oldal)

Wesselényi Polixéna itáliai útja előtt, kislányával
(Forrás: Wesselényi Polixéna: Olaszhoni és schweizi utazás. Magvető, Budapest, 1981)

Nem árt megjegyezni, hogy Wesselényi Polixéna műve néhány évvel Bölöni Farkas Sándor Utazás Észak-Amerikában (1834) és John Paget Hungary and Transylvania (Magyarország és Erdély; 1839) című hasonló útleírása után jelent meg. Utóbbival kapcsolatban azt is érdemes tudni, hogy John Paget volt Wesselényi Polixéna második férje, akivel történetesen éppen 1835-ös itáliai útja során ismerkedett meg.

Női utazó, női útleírás

Wesselényi Polixéna Bölöni és Paget művének megjelenését követően ragad tollat: előszavából kiderül, hogy az első magyar női útirajz szerzője nem kevés előítélettel küzdött meg akkor, mikor úti élményeinek leírására adta a fejét:

„Miért hágom át azon honomban még divatozó előítéletet: hogy szerénység nememnek tiltja szépségén kívül minden más tulajdonnal a sorból kiválni, igazán nem tudom, annál inkább, mert azt igenis tudom, hogy előítélettel megküzdeni győzelemhez szokott erő kell; hogy írói tehetségem csekély; hogy művész nem levén, magamat annak tartani akarni több, mint hiúság; s végre, hogy művészeti ismereteim is kevesek, és ezekkel professzorkodni annyi lenne, mint kék strimflit, a női igénylő unalmas tudákosság címét viselni. Hanem ha már egyszer utazunk: alkalmunk van – kinek több, kinek kevesebb – a világban forogni, látni, hallani; s bár mély gondolatokkal foglalkodni nem tudtam is, de a tapasztaltak saját csekély okoskodásomat s érzéseimet gyakran felköltötték. Írok, mert visszaemlékezésem mulattat; s képzelem, hogy olykor talán helyesen okoskodni, többször pedig női tapintatnál fogva helyesen érezni tudtam.” (5. oldal)

A szerző Trieszt és Pola (ma Pula, Horvátország) érintésével, hajón utazva kel át Itáliába. Az első pozitív tapasztalatok itt érik az egyedül (férje nélkül) utazó nőt: a hajó közel háromszáz utasából csak három nő van, akikkel a hajósok (és más utasok) teljes tisztelettel bánnak.

„...csak mi valánk asszonyok; de nemünk oly tiszteletben tartatott, hogy a legvadabb kinézésű hajósnak is csak szíves mondanivalója volt hozzánk. Még a szellőtől is őrizének, mennyiben lehetett.” (19. oldal)

A polai amfiteátrum – Wesselényi Polixéna is járt itt
(Forrás: Wikimedia Commons / Belteshassar / CC BY-SA 3.0)

Ahogy arról korábban már szóltunk, Wesselényi Polixéna 1834 végén, első férjével megromlott házasságából indul el Erdélyből kislánya, komornája és inasa kíséretében 8 hónapos útjára szerte Itáliában és Svájcban. A hajóút után szerzett első kellemes benyomások után a hosszú út során azonban bőven van alkalma szembesülni olyan furcsálló és rosszalló tekintetekkel, melyek 1835-ben az egyedül, férfi kíséret nélkül utazó 34 éves nőnek szólnak:

„Egy nőnek egyedül utazni, ha sok bajoskodással, unalommal is egybekötve, de ahhoz képest nem felette bajos, kivált Európa civilizált részeiben; hanem társaságban megjelenni s abban élni nagyon az; mert egyedülléte, kivált, míg az idő reá patenst még nem adott, szokatlan levén, feltűnő, s úgy tetszik, mintha vizsga tekintetét mindenki tudakozólag fordítaná a magánosra: mi lehet oka, hogy így egyedül, támasz, oltalmazó nélkül lép bé a társaság vetélkedőpiacára.” (51. oldal)

Miközben a világot járja, Wesselényi Polixéna azon is elmélkedik, vajon miért is más egy női és egy férfi utazó helyzete. Hát nem érheti mindkettőt baleset?

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Férfi és női utazók

A kötet egy pontján a szerző beszámol arról, hogy Caracalla termái között barangolva egyszer csak oly magasra hág a romok között, hogy onnan visszajönni sehogy sem tud. Kétségbeesésében segítséget kér a lent levőktől (kik jobbára férfiak) – persze jól meg is dorgálják meggondolatlanságáért. Az eset kapcsán így elmélkedik:

„Mi, asszonyok, olykor rútul vissza szoktunk élni a férfiak irántunki lovagias kötelességérzetökkel. Sokszor könnyelműségből oly helyzetekbe taszítjuk őket, honnan egyedül magokat kihúzni is elég bajba kerül, mégis magunkat is egész tehetetlenségünkben oltalmukba vetjük. Ez a csekélységekhez tartozik; de melyik asszonynak jutott még eszébe, hogy egy magas toronyba fel-, egy veszedelmes pallón át-, egy síkos helyen elmentében a vele levő férfi lába is megsikámolhatik? Hogy ő is szédülhet, és elég, ha csupán magára ügyelhet? Oltalmukat kívánjuk, anélkül hogy meggondoltuk volna: oly állapotba tettük-e magunkat, melyben azt megadhatják nekünk vagy nem.” (132-133. oldal)

Caracalla termái – Wesselényi Polixéna itt arról elmélkedik, hogy baleset bárkit érhet: férfit, nőt egyaránt
(Forrás: Wikimedia Commons / Agnete / CC BY-SA 3.0)

Ahogy említettük, Wesselényi Polixéna itáliai útja során ismerkedik meg leendő második férjével, a nála hét évvel fiatalabb John Paget angol orvossal. Az Olaszhoni és schweizi utazás számos közös úti élményükről számol be. Ezek egyike során az amúgy épp aktivitás jeleit mutató Vezúvra másznak fel, nem kis kalandok és erőfeszítések közepette, ahol Paget igazi gentlemanként viselkedik. A kráter megtekintését azonban mind Paget, mind az ugyancsak férfi olasz túravezető túlságosan is veszélyesnek ítéli a női utazó számára. Több sem kell Wesselényi Polixénának, hogy egyenjogúságáért harcba szálljon:

„Én is odamenni kívánságomat jelentvén, vezetőnk mondá: ’Az nem asszonyoknak való, oda nem szokták őket elvinni.’ De hallván, hogy nem asszonyoknak való – mely mondás mindig felfegyverkeztet –, kívánságom akarattá vált, s mint egy rossz gyermek, nekimakacsítván magamat, elindultunk, hogy legalább a kettős krátert megkerüljük. A föld helyen-helyen olyan hő volt, hogy lábaimat égette, mind szaladnom kellett.” (184. oldal)

A Vezúv napjainkban
(Forrás: Wikipédia (olasz változat) / Francesco Russo)

E tanulságos kaland után, Nápolyi látogatása végén az írónő az alábbi vallomással, személyes hangon búcsúzik „női érzetek prizmáján át” tekintett kalandjai helyszínétől:

„...asszony miképpen hagyhasson el egy helyet anélkül, hogy számtalan vásárolni valóji ne legyenek, s éppen csak olyan portékák, melyekre okvetetlen szüksége van? ’Itt olyan olcsó, s máshol nem is lehet kapni’ – szoktuk mindig mondani, mikor egy halom haszontalan portékát öszvevásárlunk. S most is, mint szokott csaknem mindig történni – hogy dolgainkat akkorra halasztjuk, mikor már késő s nagy alkalmatlanság nélkül meg nem történhető úgy esett, és midőn már indulófélben valánk, még, egy napot kelle mulatnom, hogy vásárlásimat megtegyem.” (207. oldal)

Hogy a mű olykor túlságosan is kritikus (és önkritikus), eleddig szokatlan hangneme vagy éppen az írónő által is felemlegetett sajátosan női szempont az, ami nem nyeri el a hazai kritika tetszését és osztatlan lelkesedését, nem tudni. Tény az, hogy viszonylag kevés kritika jelenik meg Wesselényi Polixénia művéről; a felszíni kedveskedésen túl azonban azokban sincs sok köszönet.

Nápoly egy 19. századi festményen
(Forrás: Wikimedia Commons / Oswald Achenbach (1827–1905))

„Férfiúi szigorú” kritika

Az Olaszhoni és schweizi utazás első hazai kritikája 1843-ban, a Regélő Pesti Divatlapban jelenik meg, V[ahot] I[mre] (1820-1879) tollából. Figyelem, hölgyek! című írásából részletek olvashatók A nő és hivatása című kötetben is; az alábbiakban ebből idézünk. Vahot Imre recenziójában első ránézésre nagyon is nyitott a női írók szerepét illetően:

„...a nőt, csakúgy mint a férfit, ész- és jogszerűleg illeti meg az írói toll.” (194. oldal)

Bármilyen kedvesnek tűnik is azonban ez a felütés, a cikk során Vahot Imre intő szavakkal igyekszik magasabb rendű, „férfiúi szigorú szempontból” megítélni és figyelmeztetni a szerzőt, mintegy helyreutasítani azt:

„Ki Wesselényi Polixéna olaszhoni és svájci utazását komolyabb figyelemmel olvasá végig, s férfiúi szigorú szempontból ítéli meg, mindenesetre találand abban hiányokat, mi a szerző nemének gyöngébb értelmi tulajdonait elfödhetetlenül árulja el, azonban e hiányt a hölgynek igen sok jelessége, s általános becse miatt nem csupán hölgyek iránti udvariasságból, de részrehajhatatlan bírálat mellett is, szívesen feledjük.” (195. oldal)

A további kisszámú kritika sem igazán kedvező; talán ez is magyarázza, hogy Wesselényi Polixéna franciaországi útleírása már meg sem jelent, az utókor legnagyobb sajnálatára. Ami még rosszabb hír, hogy vélhetőleg a kézirat is megsemmisült – pedig bizonyára érdekes adalékokkal szolgálhatott volna a reformkori útleírások sorában, együtt Bölöni Farkas Sándor és John Paget írásával, méltó folytatásaként az Olaszhoni és schweizi utazásnak.

Források

Wesselényi Polixéna: Olaszhoni és schweizi utazás. Magvető, Budapest, 1981

A nő és hivatása. Szemelvények a magyarországi nőkérdés történetéből 1777-1865 (szerk.: Fábri Anna). Kortárs Kiadó, Budapest, 1999