Előző cikkeinkben tekintetünk általános és középiskolák falain csüngött. Tablókat, nyelvtani táblázatokat, festményreprodukciókat és más szimbolikus értékű tárgyakat vizsgálva arra kerestük a választ, hogyan befolyásolják az iskolában zajló kommunikációt a falakra kitett – vagy éppen onnan mintegy lefelejtett – képek, szövegek. Ez alkalommal az iskolaépület belső beosztására és bútorzatára összpontosítunk, ugyanis ez is elég sokat elárul az iskolába járó diákok és tanárok közötti viszonyokról.

Ilyen a hagyományos osztályterem. A Szent Margit Gimnázium diákjai az 1930-as években
(Forrás: Fortepan / Hegedűs Judit)

Forradalom a történelemórán

Patricia A. Duff kanadai nyelvész a rendszerváltás idején Magyarországon járt, hogy az akkoriban kibontakozó angol-magyar két tannyelvű oktatási rendszer hatékonyságát vizsgálja. Cikkeiben a maga demokratikus nézőpontjából kritizálta a korabeli magyar oktatási rendszer tekintélyelvű eljárásait. Egyik cikkében idéz egy történelemtanárt, aki arról számol be, hogy az előző iskolájában még harcolnia kellett azért, hogy körbe rendezhesse a padokat és beülhessen a diákok közé, a jelenlegi helyén, egy általa elég liberálisnak nevezett iskolában azonban ez már természetes. De miért is váltott ki korábban indulatokat a padok átrendezése?

Tanári emelvény és szemléltető pult egy természettudományi szakteremben
(Forrás: Szabó Tamás Péter)

Az oktatás Magyarországon is elterjedt, gyakran poroszosnak nevezett rendszerében a tanár viszi a prímet a tanórákon. A közös foglalkozások ebben a hagyományos rendszerben meglehetősen egyoldalú forgatókönyvre épülnek: a tanár a tudás birtokosa, elosztója, ő beszél a legtöbbet, és ő címkézi – osztályozza – a diákokat aszerint, hogy mennyire járatosak a mindenki által egységesen elsajátítandó, szabványosított tudásban. Ez a szemlélet a termek konzervatív berendezésében is érezteti a hatását: elöl van a tanár (esetleg még emelvény – katedra – is van az asztala alatt), a diákok pedig ülnek, jegyzetelnek, és csak akkor szólalnak meg, amikor felszólítják őket. Olyan ez, mint egy mozielőadás, ahol fix sorokban ülnek a nézők – ugyanakkor különös ez a mozi, mert néha egy-egy nézőből szereplő lesz, amikor kimegy felelni, vagy amikor a tanár felszólítja. Ha azonban elmúlik a varázs és a tanár visszaveszi a szót, a szereplő ismét nézővé változik.

Éppen ezért hatott forradalminak, amikor az említett tanár – szakítva az évszázados beidegződéssel – körbe rendezte a padokat. A diákok nézőkből egy beszélgetés, megbeszélés tevékeny résztvevői lettek, akik nemcsak egymás hátát, hanem – gyakran kifejező, érzelmeket tükröző – arcát is látták. Nagyobb esélyük lett arra, hogy szemkontaktussal, rámutatással maguk jelöljék ki valamelyik társukat, hogy ő folytasson egy megkezdett gondolatot. A tanár ezzel egy időben lemondott arról, hogy mindent és mindenkit ellenőrizzen, hiszen új ülőhelyéről rá se látott mindenkire. Azzal, hogy beült a diákok közé, szimbolikusan egy lett velük, ugyanolyan vitatkozó, beszélgető fél, mint a diákok – csak persze magasabb képzettséggel, több tapasztalattal. Egy olyan közösségben, ahol a tanári szerep a tekintélyi pozíció biztosította fensőbbséggel járt együtt, valóban megbotránkoztató lehetett, hogy valaki önként „alászállt”: tanári pozícióját a szó szoros értelmében megváltoztatta.

Egymáshoz kötve. Rögzített padsorok egy énekteremben
(Forrás: Szabó Tamás Péter)

Csavarlazító nélkül

A merev, tekintélyelvű, tanárközpontú óratartás sok iskolában lazult a Duff látogatásai óta eltelt évtizedekben, a termek berendezése azonban sok helyütt nem követte ezt a változást. Jártunk például olyan termekben, ahol most is összecsavarozott padsorokban ülnek a diákok. Mivel a teljes padsor egymáshoz erősített elemekből áll, nincs reális esélye annak, hogy a moziszerű elrendezést meg lehessen változtatni, a tanár-diák szembenállás így mintegy konzerválódik.

A fenti képen egy énekterem látható. Itt a padok elrendezését indokolhatja, hogy gyakran van kóruspróba és a diákok szólam szerint ülnek a helyükön, találtunk azonban olyan osztálytermet is, ahol hasonló szempontok nem magyarázhatják a csavarozott padok használatát. (Persze a szólambeosztás sem tenné szükségszerűvé a mozirendszer bebetonozását, hiszen kóruspróbán kívül más tevékenység is elképzelhető egy énekórán.)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az előző kép azért is tanulságos, mert jelzi: sok iskolában nincs mód a régi bútorzat cseréjére. A padon még a tintásüvegek számára készített üregek is láthatóak, pedig a diákok már évtizedek óta nem mártogatós tollal tanulnak írni. A gazdasági szempont egyébként nem mindig meghatározó: olyan iskolában is jártunk, ahol láthatóan új volt az összecsavarozott padsor, a kényszerűségen kívül tehát tudatos választás is lehet a merev, frontális elrendezés.

Mozgatható, de nem mozgatják. Kétszemélyes asztalok frontális elrendezésben
(Forrás: Szabó Tamás Péter)

Padtologatás

Az egy- vagy kétszemélyes asztalok és a tologatható székek már többféle elrendezést tesznek lehetővé, még akkor is, ha alapbeállításként a legtöbb osztályteremben moziformán vannak elhelyezve. Van azonban szép számmal olyan terem is, ahol az asztalokat csoportmunkához előkészítve helyezik el, így négy diák egymással szembenézve tud dolgozni egy-egy feladaton.

Egy kísérleti tantervvel dolgozó általános iskolában úgy rendezték be a termet, hogy megfelelő szabad tér maradjon a mozgásos feladatokhoz. Egy nyelvtanórán például a diákok ezen a térfélen nyelvi játékot játszottak: körbe-körbe járva szemkontaktussal választották ki azt a diákot, akinek a megkezdett szókígyót folytatnia kellett. Egy másik teremben olyan sarkot rendeztek be, ahová az vonulhatott el, akinek egy feladatot tovább kellett gyakorolnia, ezért nem folytatta a többiekkel megkezdett munkát. Egy harmadik helyen a terem két részre oszlott: az egyik felében körbe voltak rendezve az asztalok a közös megvitatásokhoz, a másik felében pedig sorba rendezték a padokat egyéni vagy frontális munkához.

Egy alapítványi iskolában az egyszemélyes padokat kedvelik: ezek segítségével villámgyorsan átrendezhető a terem, egy óra alatt akár többször is. Hol egyéni, hol páros, hol csoportmunkát lehet végezni, körbe is lehet ülni, néha pedig – például filmvetítéskor – a hagyományos mozielrendezés a legcélszerűbb.

Villámgyorsan átrendezhető terem egyszemélyes padokkal. Tunyacsápnak és Csigusznak is bizonyára tetszik
(Forrás: Szabó Tamás Péter)

A termen túl

Az iskolák természetesen nem csupán tantermekből állnak, ezért érdemes kilátogatni a folyosóra is. Van, ahol ez csupán célszerű közlekedő tér, amelyen keresztül egyik teremből a másikba áramlanak a gyerekek. Ahol lehet, ott azonban megoldják, hogy legyenek kiöblösödések, kisebb terek, ahol egy baráti társaság beszélgetni tud.

Társalgó egy alapítványi iskolában
(Forrás: Szabó Tamás Péter)

Egy alapítványi iskolában elegáns, kényelmes kanapékkal berendezett társalgókkal és teakonyhával felszerelt tanterem-előterekkel találkoztunk. A megvalósítás minősége egy átlagos állami iskola számára ma még mindenképpen sci-fi, jelzi azonban azt az igényt, hogy a diákok ne csak folyosón áramló vagy a zsibongóban tömegesen zsizsegő tömegként legyenek jelen, hanem bensőséges beszélgetésekhez vagy akár tanár-diák-megbeszélésekhez, korrepetáláshoz való zugot is találjanak. Erre sok más iskolában is odafigyelnek, bár a szerényebb anyagi körülmények miatt általában egy-egy pad vagy néhány puff formájában.

Zsibongóvá szélesedő folyosó egy állami gimnáziumban
(Forrás: Szabó Tamás Péter)

A bensőséges terekkel szemben egyébként van, aki fenntartásokat fogalmaz meg. Az előbb említett alapítványi iskola egyik tanára szerint az osztálytermek előtti teakonyhás társalgókban olyannyira jól elvannak egymással a diákok, hogy alig mozdulnak ki, nem igazán keresik a kapcsolatot más osztályokkal, ezért könnyen válhatnak belterjessé ezek a közösségek.

Teakonyha egy alapítványi iskolában. Elszeparál?
(Forrás: Szabó Tamás Péter)

Csak óvatosan!

Bár kétségtelenül van összefüggés egy épület berendezése és az ott követett pedagógiai gyakorlat között, ez a kapcsolat nem ok-okozati vagy törvényszerű. Nem biztos, hogy a teakonyha miatt zárkóznak be a diákok, mint ahogy arra sem vehetünk mérget, hogy az összecsavarozott padokban feszengő gyerekek tanárai mind tekintélyelvűen vezetik az órákat. A padok körberendezése sem garantálja a demokratikus óravezetést: akár a fennálló egyenlőtlen erőviszonyok, a tanári dominancia elfedésére, álcázásra is használható, mint egy divatos díszlet. A bútorok inkább térszervezési hagyományokat jeleznek, koordinátákat jelölnek ki, az azonban, hogy a meglévő keretek között hogyan viselkednek a diákok és a tanárok, elsősorban a közöttük fennálló, óráról órára újjászülető kapcsolat függvénye.