A szintók (hímnem egyes számban sinto, nőnem egyes számban  sintisa) Európa cigány lakosságának egy csoportja. A romani nyelv egy nyelvjárását beszélik, ami némi nyelvtani különbséggel elsősorban romani szókincsre épül. A jiddishez hasonlóan, amelynek beszélőivel együtt Közép-Európa diszkriminált népeihez tartoztak, a szintók nyelve erős német hatást mutat.

A „szintó” név eredete bizonytalan. Valószínűleg egy német alapú titkos nyelvből vették át a 18. században. Gyakran hasonlítják a dél-ázsiai Sindhik nevéhez, és ezt az eszmét maguk a szintók is kedvelik. Az összehasonlításnak azonban nincs alapja.

Szintók és romák tánc közben, Magyarország
(Forrás: Wikimedia Commons)

Szintó eredet

Egy elmélet szerint a romák abban különböznek a szintóktől, hogy előbbiek a Szeldzsuk török birodalom (1037-1194) idején felvették a muzulmán vallást, így megkapták a török állampolgárságot, és megszabadultak a rabszolgaságtól. A szintók viszont megtagadták a váltást, és megmaradtak rabszolgasorban.

A szintók a középkorban érkeztek Németországba és Ausztriába, majd később két csoportra váltak. Az egyiket Hét Karavánnak (Eftavagarja), a másikat Ausztriabelinek (Estraxarja) hívták. Ez a két csoport aztán kibővült, s a Hét Karaván Franciaországba vette útját. Itt manouche-nak nevezik őket. Az Ausztriában élők viszont Olaszországba és Kelet-Európába vándoroltak: Horvátországba, Magyarországra, Romániába, Csehországba és Szlovákiába.

Mai szintók

Ma különböző országokban körülbelül 320 ezer szintó él. Nyelvük jellegzetessége, hogy a horvát, szlovén és szerb romák egymást megértik, de a szintóket nem. Őket az oláh roma nyelven értekezők sem értik.

Ausztriában a 2001-es népszámláláskor 4350 szintó beszélőt számoltak. Csehországban 5100-an a lallere nyelvjárást beszélték.

A csehországi szintók kis számának oka az, hogy a cseh-és morvaországi szintók ugyanarra a sorsra jutottak a náci uralom idején, mint a csehországi romák. Ma a legtöbben a Cseh Köztársaságban élnek, s néhányan Szlovákiában. Sok szintó családnak van rokonsága Németországban, mivel onnan érkeztek Csehországba. A szintó nyelv még mindig a csoportidentitásukat jelöli, de inkább szimbólumként, mint kommunikációs eszközként. Az idős generáció szintó nyelvtudása aktív, bár a nyelvet ők sem használják gyakran. A fiatalok nyelvi készsége ezzel szemben passzív, vagy egyáltalán nem is beszélik felmenőik nyelvét. Szükségük csak azért van a szintóre valamilyen szinten, hogy a Németországbeli kuzinokkal érintkezni tudjanak.

A szlovák, oláh vagy magyar romák nyitottak, ha egy gádzsó (nem-cigány) érdeklődik nyelvük és kultúrájuk iránt. A szintók viszont nem látják szívesen az idegent. Noha a múltban szigorúan csak egymás közt házasodtak, ma már vannak házasságok szintók és oláh romák, szintók és cseh romák közt. Az ok az, hogy nincs elég nagy választék a szintók között.

Olaszországban Piemont vidékén és Veneto környékén 14 ezer szintó lakik: ők piemonti szintót, szlovén-horvátot és „manouche” nyelvjárásokat beszélnek.

Hollandiában a szintó hivatalos nyelv. Az ottaniak a „manouche” nyelvjárást beszélik: 2000-ben 1220-at talált a népszámlálás.

Németországban félnomád körülmények között élnek a szintók, számukat 10 éve 200 ezerre becsülték. Hamburg környékén és Dél-Németországban kolóniákban élnek. Nyelvjárásaik a következők: gadschkene, estracharia, krantiki, kranaria, eftawagaria és praistiki. A németországi szintók körében virágzik a szintó nyelv; minden korcsoport beszéli.

A német szintók története

Amint fentebb láttuk, a legnagyobb szintó csoport Németországban él, mégpedig állampolgári jogok nélkül. Legtöbbjük hajléktalan és államtalan. Az ottani romák egyharmada szintó. Közülük mintegy 20-30 ezer új menekült Romániából, Szlovákiából és a volt Jugoszláviából érkezett.

A szintók és romák a 15. század végén vándoroltak Indián át Németországba. Bár megkeresztelkedtek, tolvajokként és kéregetőkként bélyegezték meg őket. Az első jelentős szintóellenes akcióra 1482-ben került sor, amikor a brandenburgi választófejedelem kiűzte a szintóket a földjéről. Német következetességgel a század végére az egész birodalom követte a példáját; bárkinek jogában állt a romákat levadászni, megkorbácsolni, bebörtönözni és megölni.

Helyzetükben az abszolutizmus sem hozott javulást: 1725-ben 1. Frigyes Vilmos porosz király (1688-1740) parancsban hagyta meg, hogy bírósági tárgyalás nélkül akasszák őket fel; barna bőrük elegendő bizonyíték volt identitásukra nézve.

Mindenesetre a század végére a szintóket számkivetettként megtűrték és megengedték nekik, hogy (mai szóhasználattal élve) „szezonmunkásként” vagy zenészként keressék a kenyerüket.

A következő században azonban ismét vége volt a toleranciának: 1899-el kezdődően a különböző német tartományi államok cigánylistákat kezdtek írni. Ezek a névjegyzékek később lehetővé tették a romák rendszeres üldözését a Weimari Köztársaság és a nácik idején is.

A nácik először csak állampolgárságuktól fosztották meg a német állampolgárságú romákat és szintóket 1935-ben. Adolf Eichmann (1906-1962), a nem-árja népek ügyéért felelős javasolta, hogy a „romakérdést” a „zsidókérdéssel” együtt oldják meg. Ezt követően a szintóket deportálták, hogy maradjon hely házépítésre a németek számára. Egyeseket Lengyelországba szállítottak, másokat Jugoszláviába. Kijelöltek számukra zárt tartózkodási helyeket is, és végül gázzal ölték meg őket.

1941-ben 200 ezer és 1,5 millió közötti szintó és roma végezte koncentrációs táborokban, mobil gázkamrákban és kivégzőosztagok előtt.

Felvétel a szintók deportálásáról
(Forrás: Wikimedia Commons)

A 2. világháború után

1948-ban a baden-württembergi központi bűnüldöző szerv irányelveket határozott meg „a roma fenyegetés elleni harcról a rendőrség számára”.

A szomszédos Bajorország pedig új romákkal és utazókkal kapcsolatos törvényeket hozott, amelyek az 1926-os, „Romák és semmittevők” elleni törvényeken alapultak. A központi bajor hivatal, az úgynevezett „Roma hivatal” 1970-ig működött.

Magasabb szinten, 1956-ban a Német Szövetségi Bíróság úgy döntött, hogy „deportálásuk koncentrációs táborokba nem faji alapú üldöztetés része volt, hanem bűnmegelőző intézkedés”. Kárpótlást és beilleszkedési segélyt ezért nem kaphattak. 1980-ban a szegény roma túlélőknek felajánlottak ugyan mintegy 3000 euró összegű kárpótlást, de legtöbbjük írástudatlan lévén, nem vehették igénybe a felajánlást.

A 21. században még mindig élnek „megtűrt” státuszú („Duldungstatus”) cigányok Németországban. 2002-ben 227 ezren voltak. 146 838-an közülük több mint 5 éve élnek Németországban, 78 487-en pedig több mint 10 éve. A holocaust túlélői és gyerekeik továbbra sem rendelkeznek állampolgársággal.

A helyzetet javítandó, egyes roma és szintó szervezetek sürgetik a tartományi kormányokat, hogy minden iskolában vezessék be a romani nyelv tanítását. Követelik továbbá a romák és szintók nagyobb arányú képviseletét a közintézményekben és politikai szervezetekben.

Németországban aktuális téma a bevándorlók integrálása: talán a „törökkérdéssel” együtt a „szintókérdés” is hamarosan megoldódik.

Forrás:

www.wikipedia.com

www.minorityrights.org

www.ethnologue.com