Megfogadtuk, hogy nem írunk többet Schmitt Pálról, az unalomig kitárgyalt plágiumügyről. Annak, hogy most mégis tollat ragadunk az az oka, Schmitt Pál lemondása után is képes volt meglepetést okozni azzal a bejelentéssel, hogy ő bizony mégis bepereli a Semmelweis Egyetemet.

A bejelentés kapcsán sok mindenről lehetne írni. A schmitti karater(ön)gyilkosság, a valamikor népszerű sportoló személyes sorstragédiája Shakespeare királydrámáira emlékezteti a szemlélőt. A nyilvánosság előtt elemeire hulló jóságos bácsi, szerető vezető képe Amerikában bizonyára megfilmesítésért kiáltana. Az egész tragédiában a legfurcsább és legmegmagyarázhatatlanabb azonban nem Schmitt vesszőfutása, hanem a mellérendelt tanácsadók, szürke eminenciások szerepe. Egy főként protokolláris szerepeket vállaló vezető ugyanis teljesen rájuk van utalva.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Schmitt Pál viszonya a tudományhoz mindig is furcsa, megmagyarázhatatlan volt. Nem értettük, hogy ismételgethet országjáró körútjai során az államfő bizonyítatlan és könnyen cáfolható hiedelmeket újra és újra. Nem csak mi írtunk arról, hogy megállapításai tudományosan tarthatatlanok. Azt azonban a nyest.hu is megállapította, hogy mindezt nem kizárólag Schmitt Pálnak, de sokkal inkább az őt körülvevő tanácsadóknak kell felróni. Akik – tán pillanatnyi érdekeiktől hajtva, tán, hogy jobban kielégítsék a vezető szerintük elvárt igényeit – örömmel egyeztek bele abba, hogy a nekik kiszolgáltatott államfő hülyét csináljon magából – méghozzá a lehető legszélesebb nyilvánosság előtt.

Soha nem tudtuk meg, bár igyekeztünk megtudni, hogy kik ezek a tudományos véleményformálók. A kommunikációs szakemberek ugyanis egy zárt világot építettek Schmitt Pál köré. Míg Sólyom László hivatali idején az elnök hivatala mindig mindent megtett annak érdekében, hogy kielégítse a nyilvánosság igényeit, Schmitt kommunikációs gépezete nem reagált semmire, elzárkózó és fölényes volt. Pedig a kommunikációs csodafegyver nem pótolja a tájékozottságot. Schmitt tragédiája tehát legalábbis többszereplős.

A plágiumügy kirobbanásakor egy elnöki bocsánatkérés, a doktori fokozat visszaadása minden bizonnyal hatékonyabb lett volna, mint a tagadás és a vagdalkozás. Ne gondoljuk tehát, hogy az elnök kommunikációs lemészárlása kizárólag Schmitt saját felelőssége. A helyzetértékelést bizonyára aránytalanul nehezítette az elbizakodott tanácsadók serege, akik szerint a nyilvánosság bármit lenyel, csak „kommunikálni” kell.

Schmitt folytatódó vesszőfutása is annak köszönhető, hogy a volt elnök megtarthatta titkárságát, tanácsadóit. Ők azok, akik szerint a bíróságon megtámadható a szenátusi döntés. Ők azok, akik nem veszik észre, hogy ha sikerül is nekik, ha a bíróság ki is mondja, hogy eljárási hibát vétett az egyetem Schmitt kisdoktorijának elvételekor, továbbra sem tudnak mit kezdeni a makacs tényekkel. Azzal, hogy aki ért franciául és nem vak, maga is láthatja a szövegazonosságot Georgiev és Schmitt dolgozata között; aki ért angolul és nem vak, maga is láthatja, hogy Schmitt egy az egyben emelt át szövegeket Heinemann munkájából. Mit kezdenek ezek a tanácsadók majd azzal, ha Heinemann a magyar bírósághoz fordul azzal, hogy mondja ki a szerzői jogok megsértésének tényét? Mit kommunikálnak akkor?

A karaktergyilkosság tehát folytatódik. Ugyanakkor Schmitt tragédiája intő jel a politikának: vannak és lesznek dolgok, amiken nem segít a „jó” kommunikáció. Éppen ezért érdemes több forrásból tájékozódni, jó dolog meghallgatni az ellenvéleményt, még akkor is, ha az elsőre kellemetlennek tűnik is. Mert nem minden kellemes vélemény jó vélemény és minden kellemetlen vélemény rossz. És a kellemetlen dolgok nem attól múlnak el, hogy másról vagy kicsit máshogyan beszélünk. Ha esetleg kételyeink lennének, vessünk csak egy pillantást Görögország példájára.

Álljunk hát szóba egymással. Hallgassuk meg egymást. A kommunikációs vezetőket pedig a saját helyükön kezeljük. Talán ezzel megúszunk egy újabb királydrámát.