Elsőre persze mindannyiunknak az iskolai nyelvtan mondattannak nevezett fejezete jut eszünkbe a mondattanról. Induljunk ki tehát ebből.

Ismerős, de egzotikus: Az iskolai mondattan

Az iskolai mondattan legfeltűnőbb vonása, hogy szóközpontú. Vagyis azt tanuljuk, hogy a mondatok szavakból épülnek fel, vagyis a szavakon belüli elemek nem játszanak önálló szerepet, nem járulnak közvetlenül hozzá a mondat felépítéséhez, és a több szóból álló szerkezetekről sem nagyon esik szó. Azt mondjuk, hogy A fehér cicát láttam mondat három szóból áll: a fehér szó a jelző szerepét játssza, a cicát a tárgyét, a láttam pedig az állítmányét. (Hogy a mondat elején az a névelő mondattani szerepéről nem szólnak a tankönyvek, az engem már kisiskolás koromban is megdöbbentett, hiszen azt is szónak tekinti az iskolai nyelvtan.)

Az iskolai nyelvtan szóközpontúságát mutatja egyrészt az, hogy szerinte a cicát szó -t ragja nem játszik közvetlenül szerepet a mondat felépítésében (pedig éppen ő jelzi, hogy tárgy szerepű a kifejezés, aminek a végén van), ahogy a láttam végén az -m toldalék sem (pedig ebben az állítólag hiányos, alany nélküli mondatban éppen ez a toldalék jelzi, hogy az alany a beszélő, vagyis én, vagyis az „egyes szám első személy”).

Másrészt abban áll a szóközpontúság, hogy az iskolai nyelvtanok általában nem tesznek említést arról, hogy az előbbi mondat elején a fehér cicát háromszavas kifejezés egyetlen egységet (a modern nyelvészet kifejezésével élve: összetevőt, konstituenst) alkot, funkcionálisan vagy jelentéstanilag így együtt játszik szerepet, tudniillik jelöl egy lényt. A tárgy szerepét valójában ez a lény vagy ennek a lénynek a megnevezése, az egész háromszavas kifejezés játssza, hiába mondja az iskolai nyelvtan, hogy csak a harmadik szava, a cicát a tárgy.

Honnan lehet ezt tudni? Gondoljunk csak arra, hogy hogyan tanuljuk az iskolában a különböző mondatrészek azonosítását, vagyis azt, hogy melyik szó milyen szerepet játszik. Az ún. rákérdezés-próbát használjuk erre, vagyis azt vizsgáljuk meg (az anyanyelvi intuíciónkra támaszkodva), hogy milyen kérdésre válaszolhatunk a mondat egy-egy szavával úgy, hogy a kérdés és a válasz együtt megfeleljen a vizsgált mondat tartalmának. (Azért kell egyszavas válaszokra szorítkoznunk, mert eleve feltételezzük, hogy minden mondatrész egyetlen szóból áll.) Például azt, hogy mi játssza a tárgy szerepét a fenti mondatban, úgy ellenőrizhetjük, hogy feltesszük a Mit?, vagy teljesebben a Mit láttam? kérdést, és megnézzük, hogy a mondat tartalmának megfelelően hogyan válaszolhatunk erre. Az iskolában elvárt válasz az, hogy Cicát, de minden magyar anyanyelvű gyerek tudja, hogy valójában sokkal természetesebb válasz lenne az, hogy A (fehér) cicát, és korrektebb is lenne, mert így adja ki a kérdés és a válasz a mondat tartalmát.

Nem célom most, hogy kivesézzem a rákérdezés-próba minden nehézségét és problémáját, de még egy-két mondat erejéig elidőznék nála. Először is arra kell rámutatni, hogy a rákérdezés-próba a mondat szavainak néha a jelentéstani szerepéről tanúskodik, például amikor a Miért? vagy a Hova? kérdésekre válaszoló mondatrészeket tekintjük, amelyek mondattanilag nagyon változatosak lehetnek, csak a „jelentésük” hasonlít (bármit jelentsen is ez). Például a Miért? kérdésre mindenféle jellegű szavakkal „válaszolhatunk”, például pálinkáért, hiába, szórakozásból, csak (úgy), a Hova? kérdésre meg olyanokkal, mint pálinkáért, strandolni, a szemétbe. Mint ebből a néhány példából is látható (a pálinkáért például mindkét kérdésre válaszolhat), elég képlékeny az egyes szavak „jelentéstani” funkciója. Ráadásul a Miért?kérdés eleve többértelmű ('Mi okból?' és 'Mi célból?'), és ennek mélyebb oka is van: az ok és a cél gyakran összefügg (a cselekvések végrehajtására jellemzően az az okunk, hogy valami célunk van velük). Vagy például a szemétbe formailag is, tényszerűen is utalhat valamilyen helyre, ugyanakkor célnak is felfogható ('abból a célból, hogy kidobjuk').

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Szóval az iskolai mondattanra meglehetősen jellemző az, hogy a mondatok felépítésében a szavak jelentéstani funkciójának nagy szerepet tulajdonítanak, vagy legalábbis sokszor a jelentéstani funkciójukat emelik ki, amikor a mondattani szerepükről beszélnek.

Aztán végül arra is rá kell mutatni, hogy a rákérdezés-próba sokszor teljesen semmitmondó, még a jelentéstani funkció szempontjából is. Például abban a mondatban, hogy Ez a cica kétezer forintba kerül, szerepel egy kifejezés, ami a cica árát fejezi ki (a modern nyelvészet azt mondaná, hogy ez a kifejezés a kétezer forintba szerkezet, az iskolai mondattan szerint a forintba szó játssza ezt a szerepet). Ha ennek a kifejezésnek a rákérdezés-próbával próbáljuk megállapítani a „mondatrészi szerepét”, csak a Mennyibe (kerül)? kérdést tehetjük fel. Ez viszont szinte semmit sem árul el a kifejezés funkciójáról. A mennyi nem azért szerepel a kérdésben, mert mondattanilag fontos lenne, hogy a kérdéses kifejezés, a kétezer forint egy (pénz)mennyiségre utal. A -be toldalék pedig nem azért van benne, mert helyhatározóról lenne szó, hanem csak azért, mert a kerül ige ilyen toldalékkal ellátott bővítményt kíván meg (ilyen a vonzata, ahogy mondani szokás). De arról, hogy milyen határozóról van szó, ez semmit sem mond – az iskolai nyelvtan szerint talán azt mondanák, hogy állandó határozóról (újabb kifejezéssel aszemantikus határozóról, régebbi kifejezéssel vonzatról), ami sem jelentéstanilag, sem mondattanilag nem mond sokat a kifejezés szerepéről, csak azt, hogy valami más (ebben az esetben a kerül <vmennyibe> ige) miatt szerepel a mondatban, annak a „tartozéka”.

Lehet, hogy a mondattan szempontjából teljesen mindegy is, hogy a kétezer forintba kifejezés milyen „jelentéstani” szerepet játszik a fenti mondatban, bőven elég az az információ, hogy a kerül „vonzata”. Nem is lenne ezzel baj, de az iskolai nyelvtan más esetekben igen elvont meggondolások alapján mégiscsak a szavak jelentéstani funkciójáról próbál mondani valamit, és érthetetlen, hogy ezekben az esetekben miért nem. Éppen ezért az iskolai nyelvtan egyik legrejtélyesebb (és a tanulók számára legérthetetlenebb) pontja éppen az, hogy mikor kell egy határozói szerepű kifejezés jelentéstani jellemzését valamelyik fura szakkifejezéssel megjelölni, és mikor elég csak annyit mondani róla, hogy vonzat (vagyis állandó vagy aszemantikus határozó), és mik azok az átmeneti esetek, amiket olyan nevekkel illetnek, mint „képes helyhatározó”. Ilyen átmeneti eset például a titokban szó a Józsi titokban tartotta, hogy van egy cicája mondatban, vagy a rabságban szó az A hadvezér rabságban tartotta a hercegnőt mondatban, ahol sem a titokban, sem a rabságban nem helyre utal. Azt hiszem, a tart <vhol> igének vonzatai ezek, de mivel nem a -ban/-ben toldalék miatt, hanem mert Hol? kérdésre válaszolnak, az iskolai nyelvtan nem az állandó határozók közé sorolja őket. Úgy gondolom tehát, hogy a tanulók teljes joggal kérik számon (ha nem is e szavakkal) az egységességet és a megfogható kritériumokat.

Középpontban a módszertan: Strukturalizmus

Az európai és amerikai strukturalizmus olyan nyelvészeti áramlat volt, ami többek között éppen azzal a felfogással szemben alakult ki a 20. század elejétől, ami a magyar iskolákban még most, száz évvel később is elképesztő és érthetetlen módon egyeduralkodó. (Más tudományágakban elképzelhetetlen lenne ilyen mértékű diszkrepancia az iskolai oktatás és a tudomány állása között.) Vagyis: egységességre és precíz módszerekre törekedett, olyan próbák alkalmazására, amelyek (például a rákérdezés-próbával szemben) viszonylag objektív ismérveken alapulnak. Ez azért volt, mert a nyelvleírás módszertana állt a strukturalisták érdeklődésének középpontjában. Legnevesebb képviselői Leonard Bloomfield, a mondattanon pedig kiváltképp Rulon S. Wells és Zellig S. Harris. És sikerrel is jártak: olyan módszertani elveket dolgoztak ki, amik sok száz vagy talán több ezer nyelv nyelvtanának leírását tették lehetővé olyanok számára is, akik mélyebb nyelvészeti képzettséggel nem rendelkeztek. Például számtalan misszionárius ennek a módszertannak a segítségével írt le számtalan kisebb-nagyobb nyelvet hittérítés (Biblia-fordítás stb.) céljából.

Ennek a bizonyos strukturalista módszertannak a középpontjában a helyettesíthetőség áll. Abban a mondatban, hogy A fehér cicát láttam, az a három szó, hogy a fehér cicát, így együtt helyettesíthető azzal, hogy Jóskát vagy három egyszarvút, vagyis bármilyen tárgyesetű ún. névszói szerkezettel, hiszen ezek mind jó magyar mondatok: Jóskát láttam, Három egyszarvút láttam stb. Hogy minek nevezzük ezeket, tárgyesetűnek és névszói szerkezetnek vagy bármi másnak, az közömbös, akár számot is adhatnánk ezeknek, a lényeg, hogy mikor helyettesíthetők egymással, mert jelentéstani tartalmuk (szemben az iskolai nyelvtan kategóriáival) elvileg nincs.

Ebből a példából is látható, hogy a strukturalista mondattan nem szóközpontú, hiszen a tárgyesetű névszói szerkezet szerepét betöltheti egyetlen szó is (Jóskát), de két- vagy háromszavas szerkezet is (három egyszarvút, a fehér cicát), és így tovább. Ugyanakkor abban az értelemben sem szóközpontú, hogy a szavak elemeinek is lehet mondattani szerepe. Például a Jóskát, a három egyszarvút és az a fehér cicát kifejezésekben is helyettesíthetők egymással a tárgyesetet megelőző szerkezetek (Jóska, három egyszarvú, a fehér cica), tehát a -t tárgyrag is teljes jogú összetevője a mondattani szerkezetnek. A strukturalista mondattan alapegységei a morfémák, vagyis a legkisebb funkcionális elemek, amikre a szavak felbonthatók.

A strukturalista módszertan tényleg sokkal használhatóbb, mint az, ami az iskolai nyelvtanokból kibontakozik (már amennyire egyáltalán kibontakozik), de azért sok probléma is van vele. Csak néhányat sorolok fel.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az első probléma, hogy a helyettesíthetőség-próba alkalmazása feltételezi, hogy éles különbséget tudunk tenni „jó” és „nem jó” magyar (vagy más) mondat között. De az anyanyelvi beszélők sokszor nagy zavarban vannak, és össze-vissza válaszokat adnak arra a kérdésre, hogy valami „jól” van-e magyarul. Például azt a mondatot, hogy A lakásunk ajtaja zárja nyelve eltörött, egyesek „jónak” tartják, mások nem. Aztán ha a különböző változataival (a lakásunknak az ajtajának a zárjának a nyelve, a lakásunk ajtajának a zárjának a nyelve, a lakásunk ajtaja zárjának a nyelve, a lakásunk ajtajának a zárja nyelve, és így tovább) szembesítjük őket, valószínűleg megint nagy változatosságot fogunk tapasztalni.

A második probléma, hogy a helyettesíthetőség esetében is feltételezünk valamiféle funkcionális (sőt, „jelentéstani”) hasonlóságot az egymással helyettesíthető kifejezések között, azaz nem vesszük számításba a teljesen eltérő funkciójú kifejezéseket, még ha eleget tesznek is a helyettesíthetőségnek. Vagyis nehéz teljesen kiküszöbölni a szubjektív, kevésbé megfogható „jelentéstani” ismérveket. Például a halat fog és úszni fog kifejezésekben a halat és az úszni helyettesíthető egymással, és ez annyiban nem is véletlen, hogy bármilyen más tárgyesetű alakot és infinitívuszt is helyettesíthetünk velük. Persze „tudjuk”, hogy „két különböző fog-ról van szó”, de azért használtam itt idézőjeleket, mert ez a tudásunk nem a helyettesíthetőség-próbákból, hanem a jelentésük ismeretéből származik, tehát egy igazi strukturalista leírásnál nem fair felhasználni. A fog ugyanis nem az egyetlen ilyen „kétjelentésű” segédige, ezért a helyettesítés-próba nem tudja kiszűrni. Van ugyanis ruhát próbál és menekülni próbál (és itt a két próbál „jelentése” már sokkal közelebbi rokonságot mutat, mint az előbb a két fog „jelentése”), sőt halat akar és úszni akar, ahol sokan azt mondanák, hogy az akar ugyanazt „jelenti” a két esetben.

Az egységesség bűvöletében: Generatív mondattan

Az amerikai strukturalizmus leszármazottjának szokták tekinteni a generativista irányzatot. A strukturalizmus egyik legnagyobb alakjának, Zellig S. Harrisnek a tanítványa volt a generativizmus alapítója, Noam Chomsky. Chomsky karrierje elején megkísérelte matematikai precizitással rekonstruálni az amerikai strukturalisták módszertanából, az ún. közvetlen összetevős elemzésből kibontakozó mondattani elképzelést, de kritikusai azonnal felrótták neki, hogy valójában a rekonstrukciója nem volt hű a Bloomfield és Wells által kidolgozott módszertanhoz. Ennek ellenére a mondatok felépítésének Chomsky-féle elképzelése és annak számtalan újabb változata uralja a mai mondattant.

Milyen mondattani elképzelést tulajdonított Chomsky az elődeinek, az amerikai strukturalistáknak? Nagyjából ugyanazt, amit már Chomskynál jóval korábban, az 1930-as években leírtak az ún. lengyel logikai iskola képviselői, elsősorban Kazimierz Ajdukiewicz, valamint a német születésű Joachim Lambek. Elsősorban – és ez mindjárt eltér a strukturalisták valóságos felfogásától – a generativista felfogás szóközpontú, akárcsak az iskolai nyelvtan. Másodszor, a Chomsky-féle rekonstrukció alapján a strukturalisták szerint a mondatok szerkezetére minden nyelvben az jellemző, hogy ha egy szerkezet egynél több szóból áll, akkor egyértelműen két vagy több (sokak szerint pontosan kettő) közvetlen összetevőre bontható, ilyen összetevők lineáris egymásutánjaként fogható fel (vagyis az összetevők nem „gabalyodhatnak egymásba”, a második teljes egészében követi az elsőt, és így tovább).

Chomsky leghíresebb könyve, az éppen 60 éves (vagyis 1957-ben megjelent) Syntactic Structures című, éppen arról szól, hogy az ilyen módon rekonstruált mondattani felfogás nem megfelelő. Ezért Chomsky ennél bonyolultabb mondattant javasolt, aminek a részleteibe nem fogok itt belemenni, elég róla annyi, hogy a mondatok közvetlen összetevős szerkezetét további műveletek (ún. transzformációk) átalakíthatják, például áthelyezhetnek, törölhetnek, beszúrhatnak egyes összetevőket. Az azóta eltelt 60 évben ennek a Chomsky-féle elméletnek számtalan változata született, ezekkel végképp nem foglalkozom itt. A lényeg az, hogy a generatív elmélet végső soron elfogadja, hogy a mondatoknak a lelkük mélyén minden nyelvben van közvetlen összetevős szerkezetük, vagyis szép szabályos, hierarchikus-lineáris felépítésük, legfeljebb mindenféle okokból a közvetlenül megfigyelhető valóságban mégsem ezt látjuk-halljuk. Sőt, többé-kevésbé általánosan elfogadott az is, hogy a mondatok közvetlen összetevős szerkezete minden nyelvben egyforma, a felszíni különbségeket az egyes nyelvek eltérő sajátosságai magyarázzák.

Például nagyon sok nyelvben (a magyarban is) a kiegészítendő kérdést kifejező mondatok elején kell elhelyezkednie a kérdőszavaknak: Kinek vette el a lányát? Ez még akkor is így van, mint ebben a példában, amikor a kérdőszó „valójában” távolabbi szavakkal alkot közvetlen összetevőt, ebben az esetben a kinek és az a lányát tartozik össze ebben az értelemben. Tehát ennek a mondatnak a közvetlen összetevős szerkezete ilyesmi:

[[elvette][kinek [a lányát]]],

vagy akár

[[elvette][ki lányát]],

hiszen a ki és a lányát egyetlen birtokos szerkezet közvetlen összetevői, ez a birtokos szerkezet pedig (mint tárgy) az elvette bővítménye, ők ketten az egész mondat két közvetlen összetevője. Az pedig részletkérdés (jó sok részlettel és jó sok kérdéssel), hogy kinek az elmélete hogyan kavarja ebből ki a -nek megjelenését a kérdőszó végén, a határozott névelő megjelenését a lányát előtt, végül a kinek elhelyezkedését a mondat elején, az igekötő elhelyezkedését a ragozott ige után (elvette helyett vette el).

A generatív mondattanra általában az jellemző tehát, hogy maximálisan egységes, akár minden nyelvben egyforma mondatszerkezetet tételez fel, amelyik jellemzően közvetlen összetevős (tehát megint csak egységes: szigorúan hierarchikus és lineáris), és még a „rendellenességeket” is (például azt, hogy hogyan kerül a kérdőszó a mondat elejére) egységesen próbálják kezelni (például lehetőleg egyetlen ún. mozgatási műveletet tételeznek fel, ami minden esetben ugyanazon az elven működik). Ugyanakkor hátránya, hogy a mondatok „felszínen” tapasztalható felépítésének igen kevés közvetlen köze van ahhoz, hogy milyen az a szerkezet (sőt, azok a szerkezetek), amit (sőt, amiket) az elmélet kedvéért még fel kell tételezni. Ráadásul a valóságos és az elméletileg feltételezett szerkezetek különbsége sokszor ugyanolyan szétfolyó „jelentéstani” szempontokból adódik, amilyeneket az iskolai nyelvtanok esetében láttunk.

Hogy csak egy példát említsek, a generatív mondattanban muszáj éles, kategorikus különbséget tenni az ún. vonzatok (argumentumok)és az ún. szabad bővítmények (adjunktumok) között, pedig ezt a különbséget csak nagyon bizonytalan módszerekkel lehet megállapítani, és minden jel arra utal, hogy rengeteg átmeneti eset van, vagyis nem kategorikus, hanem graduális megkülönböztetéssel állunk szemben. A különbségtételnek az lenne a lényege, hogy ha egy kifejezésnek van vonzata, akkor csak azzal együtt alkot „értelmes”, „teljes” kifejezést, míg a szabad bővítményeik nélkül nagyon jól megvannak a szavak. Például a fent már említett tart ige állítólag nem „értelmes”, „teljes”, ha nem mondjuk meg, hogy ki mit hol tart (ez tehát három vonzat), míg nem kell megmondanunk, hogy mikor, miért vagy mivel együtt tartja ott azt a bizonyos dolgot (ez a háromféle bővítmény tehát szabad bővítmény lenne, ha mégis használjuk őket). Csakhogy nagyon könnyen zavarba hozhatunk bárkit, ha ennek alapján azt kell eldöntenie, hogy például vonzata-e a nyer vagy a veszít igének az -n toldalékos bővítmény abban, hogy lottón, a BUX-on, egy üzleten stb. nyer vagy veszít valaki. Mert nyerni vagy veszíteni ténylegesen csak valamin lehet, ráadásul ezek az igék előírják az -n toldalék jelenlétét a bővítményen (márpedig ez kifejezetten a vonzatok sajátossága), ugyanakkor ez a bővítmény olyan könnyedén elhagyható, mint bármelyik szabad bővítmény. Annak, hogy mi számít „hiányosnak”, semmiféle értelmes ismérve nincs.

Akkor milyen legyen a mondattan?

Nincs saját mondattani elméletem, de a fentiekből talán kiolvasható, hogy a piaci kínálattal (aminek persze csak egy kis részét ismertettem, azt is felületesen) nem vagyok elégedett. Tisztában vagyok azzal, hogy a mondatok felépítésének minden nyelvben megvannak a maga szabályszerűségei (sőt, még azt is elhiszem, hogy sok univerzális, minden nyelvre kiterjedő törvényszerűség is van). De én olyan mondattant szeretnék, ami ezeket a szabályszerűségeket olyan fogalmak segítségével ragadja meg, amik bárki számára jól megragadhatók, valóságos adatok alapján jól megalapozhatók.

Nem mondok ellent a korábbi mondattani elméleteknek, ha a mondatok felépítésében három fő viszonyt emelek ki:

1. Tartományok (összetett kifejezések). Kétségtelen, hogy bizonyos kifejezések több elemből állnak, és együtt töltenek be egy funkciót. Például kétségtelen, hogy A fehér cica elszaladt mondatban az a fehér cica egyetlen tartományt alkot, és ez az összetett kifejezés játssza az alany szerepét. Ebből azonban nem következik, hogy minden mondat egyértelműen ilyen tartományokra bontható (és pláne, hogy azok a tartományok lineárisan követik egymást).
2. Összetartozás. A mondaton belül bizonyos elemek (morfémák) valamilyen viszonyban állnak egymással, míg mások nem, vagy kevésbé. Például abban a mondatban, hogy A fehér cica elszaladt, az a fehér cica összetett kifejezés (ld. az előző pontot) és az elszaladt igealak között van egy jól megfogható viszony, ami a köztük levő egyeztetésben meg is jelenik (az elszaladt azért egyes számú, mert a fehér cica is egyes számú, vö. A fehér cicák elszaladtak). (Az emberi nyelvekben nagyon gyakori velejárója az összetartozásnak a két vagy több elem közötti egyeztetés és/vagy közelség.) Ebből azonban nem következik, hogy a mondat minden eleméről pontosan meg tudjuk mondani, hogy mely másik elemekkel milyen szoros viszonyban áll.
3. Sorrend, illetve közelség. Nagyon gyakori, hogy bizonyos elemeknek egy szerkezeten vagy mondaton belül meghatározott sorrendben kell következniük, illetve egymás közelében (néha: szomszédságában) kell elhelyezkedniük. Így például a magyarban a névelő jellemzően megelőzi a névszói szerkezet többi elemét: A fehér cica elszaladt, nem pedig *Fehér a cica elszaladt vagy *Fehér cica a elszaladt. A kivételek jól jellemezhetők, például a mutató névmást követi a névelő (ez a fehér cica elszaladt). Ebből azonban nem következik, hogy minden elemnek valamilyen meghatározott elemek előtt vagy után kell állnia.

Mindhárom jellegzetességet úgy fogalmaztam meg, hogy ne legyenek abszolút érvényűek. Nem kell minden elemnek részt venniük összetett kifejezésben, nem kell valamilyen specifikus viszonyban állnia másokkal, és sorrendbeli, közelségbeli kötöttségnek kell rá vonatkoznia, de persze mindhárom fajta szabályszerűség igen gyakori a legkülönbözőbb nyelvekben. Ráadásul mindhárom szabályszerűséget inkább graduális, mint kategorikus (igen/nem) jellegzetességnek tartom, mindegyik különböző „erejű” lehet.

Végül azt gondolom, hogy mindhárom fajta jelenség alapvetően jelentéstani gyökerű, legalábbis annyiban, hogy mind az összetett kifejezések egysége, mind az elemek közötti viszonyok, mind pedig a sorrendbeli és közelségbeli kötöttség jelentésbeli egységnek és viszonyoknak köszönhetők, jelentések kifejezésére szolgálnak. Ez nem mond ellent annak, hogy feljebb mind a három ismertetett mondattani megközelítés-családot bíráltam azért, mert megfoghatatlan jelentésbeli ismérveket feltételez. Én velük szemben nem ismérveknek, hanem motiváló tényezőknek tekintem a jelentésbeli összefüggéseket.

Néhány példa

„Kiemelés” mellérendelésből

Természetesen semmit sem ér az olyan alternatíva, amiről semmi pozitívumot nem tudunk kimutatni. Ezért szeretném néhány példán megmutatni, hogy az előző alpontban szereplő felfogás jegyében érdekesebb dolgokat tudunk mondani a mondatok felépítéséről, mint az ismertetett megközelítések.

Van a mondattani szerkezeteknek néhány olyan pofonegyszerű esete, amin illusztrálni szoktuk, hogy egyáltalán léteznek. Ezek elsősorban ún. szerkezeti többértelműségek, vagyis olyan kifejezések, amiknek több értelmezésük lehetséges anélkül, hogy feltűnő lexikai többértelműséget (vagyis többjelentésű szavakat) tartalmaznának. Itt van például egy ilyen:

	A domboldalon fehér sziklák és házak voltak.
(a)	'a domboldalon fehér sziklák és fehér házak voltak'
(b)	'a domboldalon fehér sziklák és (bármilyen színű) házak voltak'

Nagyon erőltetett lenne úgy elemezni ezt a jelenséget, hogy ebben a mondatban az és kötőszó kétértelmű, az (a) értelmezésében jelzős szerkezeteket kapcsol össze, míg a (b) értelmezésében jelző nélküli főneveket. Ezért azt szoktuk feltételezni, hogy a különbség csak a mondat kétféle szerkezeti felépítéséből adódik, mégpedig körülbelül ilyen a két szerkezet:

	A domboldalon fehér sziklák és házak voltak.
(a)	[[a domboldalon] [fehér [sziklák és házak]] voltak]
(b)	[[a domboldalon] [[fehér sziklák] és házak] voltak]

Lehetséges azonban másmilyen elemzés is. Például a generatív mondattannak biztosan van olyan változata, amelyben feltételezhetünk az (a) értelmezéshez ilyen szerkezetet is:

	A domboldalon fehér sziklák és házak voltak.
(a)	[[a domboldalon] [[fehéri sziklák] és [ _i házak]] voltak]

Ez a szerkezet azt fejezi ki, hogy az és igenis két jelzős szerkezetet kapcsol össze, de mivel a kettőben azonos a jelző (fehér), a másodikat törölni lehet (ezt jelzi az, hogy a második szerkezetben levő üres hely, a „__i” ugyanazt az alsó indexet (i) viseli, mint az első szerkezetben szereplő fehér). Így a mondatnak ezt az értelmezését magyarázhatjuk azzal a nagyon általános jelenséggel, hogy az egymás mellé rendelt, párhuzamos szerkesztésű mondatrészekből (az első kivételével) elhagyhatjuk a mindegyikben szereplő elemeket, pl. Elvittük a fiunkat a nagyszülőkhöz, és [elvittük] a lányunkat a testvéremhez. (Más esetekben nem az első tagból hagyjuk el az azonos elemeket, de ne menjünk bele ezekbe a részletekbe.) Mivel a generatív nyelvtan által feltételezett közvetlen összetevős szerkezetben a mondatnak azok a részei, hogy a fiunkat a nagyszülőkhöz és a lányunkat a testvéremhez nem alkotnak összetevőt (összetett kifejezést), hiszen ugyanannak az igének (elvittük) két-két bővítményéről van szó, a generatív mondattan ilyenkor kénytelen feltételezni, hogy két tagmondatot rendeltünk egymás mellé, így igealakból is kettőnek kell lennie (csak a másodikat töröltük).

Ezek az elemzések (az (a) értelmezéshez tartozó két elemzés és a (b) értelmezéshez tartozó) egyaránt a teljesen hierarchikus és lineáris közvetlen összetevős szerkezeten alapulnak. Azonban az utolsóban (az (a) értelmezéshez tartozó második elemzésben) ez a szép és egységes szerkezet már inkább tehernek tűnik. Csak azért van szükség arra, hogy a mellérendelés második tagjában (házak) egy üres, nem hallható jelzőt feltételezzünk, ami ugyanakkor a mondatban található hallható jelzővel (fehér) egy technikai trükk segítségével azonosítva van, hogy a szerkezet szigorúan hierarchikus és lineáris maradhasson.

Ha lazítunk ezen a követelményen, akkor sokkal egyszerűbben magyarázhatjuk az (a) értelmezést, úgy, hogy a fehér sziklák és házak szerkezetben a fehér szó jelző és jelzett szó viszonyában áll mind a sziklák, mind a házak szóval. Hogy ez milyen általános szabályszerűségből következik? Úgy tűnik, hogy igen általánosan meg lehet fogalmazni, hogy a mellérendelésekből „ki lehet emelni” olyan tagokat, amelyek közösek bennük, ahogy a számtanban neveztük a hasonló szabályszerűséget (egy összeadásban minden tag helyett vehetjük egy bizonyos számmal vett hányadosukat, és azt a számot szorzóként az így kapott összeadás elé vagy után írhatjuk). Ami a tartományokat illeti: az én javaslatom szerint sem a mellérendelésnek (sziklák és házak), sem a jelzős szerkezeteknek (fehér sziklák, illetve fehér házak) nem kell tartományt alkotniuk, legfeljebb az egész névszói szerkezetnek (fehér sziklák és házak), vagyis nem kell egymásba gabalyodó tartományokkal bajlódnunk.  A szerkezet kétféle értelmezése egyszerűen abból adódik, hogy (a magyarban) nem kell hallható következményének lennie annak, hogy „kiemeltként” értelmezzük-e az elején a fehér jelzőt.

„Megszakított birtokos szerkezetek”

Régesrégi vita a magyar nyelvészetben, hogy milyen a felépítése, szerkezete az ilyen magyar mondatoknak:

(1) Józsinak aludtak az ágyában.

A probléma az, hogy a -nak/-nek ragos névszói szerkezet (itt a Józsinak) minden bizonnyal nem a ragozott igealak (aludtak) bővítményének a szerepét játssza (nem vonzata, és nem is részeshatározó), hanem a legszorosabb kapcsolatban a helyhatározóval (az ágyában) áll. Az mutatja ezt, hogy a mondat „majdnem ugyanazt jelenti” (bármit jelentsen is ez), mint ez:

(2) Aludtak Józsi(nak az) ágyában.

Ennek alapján a nyelvészek egy része úgy elemzi az (1) mondatot, hogy benne a Józsinak ... az ágyában egyetlen összetevőt alkot (egy birtokos szerkezetet, ami a helyhatározó szerepét játssza), annak ellenére, hogy a közepébe beékelődik a ragozott ige (aludtak). De az ilyen beékelődés (illetve az ilyen ún. megszakított összetevő) feltételezése nem fér össze a szigorúan hierarchikus és lineáris mondatszerkezet dogmájával. Hiszen ha tényleg ilyen lenne az (1) mondat szerkezete, akkor abban a szerkezetben a két közvetlen összetevő nem lineárisan egymás után állna, hanem az egyik (aludtak) a másikon (Józsinak ... az ágyában) belül foglalna helyet.

A másik hagyományos felfogás szerint az (1) mondatnak három közvetlen összetevője van, a Józsinak egyfajta „birtokos határozó”, szabad bővítménye az igének. Értelmileg ugyan a helyhatározó (az ágyában) birtokosaként értelmezzük, de nem ahhoz kapcsolódik közvetlenül.

Szabolcsi Anna az 1980-as években egy egész disszertációt szentelt a magyar birtokos szerkezeteknek (ez később könyv formájában is megjelent: A birtokos szerkezet és az egzisztenciális mondat, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992). Ő a generatív mondattan egyik változatát használta. Az ő elemzése szerint az (1) mondatnak van egy ugyanolyan szerkezete, mint a (2) mondatnak, csak egy átalakító szabály (transzformáció) ezt a szerkezetet átalakítja, és a birtokost áthelyezi (és közben kötelezően meg kell jelennie a birtokoson a -nak/-nek toldaléknak, a birtok előtt pedig a névelőnek). A kapott szerkezet pedig továbbra is szigorúan hierarchikus és lineáris:

(3) [[Aludtak] [Józsi ágyában]] → [Józsinak_i [aludtak [ __i az ágyában]]].

Így aztán a birtokos káposzta is megmarad (valamilyen értelemben egyetlen közvetlen összetevőt alkot a birtokos a birtokkal, noha nem szomszédosak), és a közvetlen összetevős kecske is jóllakik (a szerkezet nem tartalmaz megszakított összetevőt). Nem megyek bele abba az igen bonyolult okfejtésbe, amivel indokolni lehet, hogy miért kell megjelennie a -nak/-nek toldaléknak és a határozott névelőnek. Egyáltalán, nem a nehézségeit, hanem a kedvező vonásait szeretném kiemelni ennek az elemzésnek.

Szabolcsi ugyanis azt is felismerte, hogy az (1)- és a (2)-féle mondatokat azért nem teljesen ugyanolyan esetekben használjuk. Például a (2)-t akkor is mondhatjuk, ha Józsi most éppen (vagy már rég) nem lakik abban a lakásban, ahol az ágya maradt, sőt, esetleg ha már nem is él, míg az (1) mondatot csak akkor használjuk, ha Józsi rendszeresen használja azt a bizonyos ágyat. Szakszerűen úgy mondhatjuk, hogy az (1) mondatban a Józsira utaló kifejezés a mondat topikja (logikai alanya), ami olyasmit jelent, hogy róla tesz valamilyen állítást a mondat, ő a főszereplő, és ennek az a nyelvi kifejezése, hogy a (hangsúlyos) ragozott ige előtt áll, míg a (2) mondatban nem játszik ilyen szerepet. És ha Józsi ágyában úgy aludtak, hogy Józsi már nem is használja vagy nem is tulajdonosa (vagy akár már nem is él), akkor ezt az eseményt aligha fogjuk úgy beállítani, mint aminek Józsi a főszereplője, olyan mondattal leírni, ami róla szól.

A Szabolcsi-féle generatív megoldás alapgondolatát abban a szellemben is megfogalmazhatjuk, ahogyan én javasoltam feljebb az 1–3. pontban. A magyarban az ún. jelöletlen birtokos szerkezet (amilyen a (2) mondatban van, a birtokos alanyesetben van, a birtok előtt nincs névelő) egyetlen tartományt, összetett kifejezést alkot, ami abból is látszik, hogy az ilyen kifejezés könnyen válik összetett szóvá is, pl. tojásfehérje, hétvége. Ezzel szemben akkor, amikor a birtokost -nak/-nek toldalékos névszói szerkezettel fejezzük ki, az nem (nagyon) alkot egyetlen tartományt, összetett kifejezést a birtokot jelölő névszói szerkezettel. Ilyenkor nem kell egymás mellett állnia a birtokosnak és a birtoknak, sőt még a sorrendjük sem feltétlenül ilyen. De a birtokos viszony természetesen fennáll közöttük (és ezt bizonyos egyeztetési jelenségek is mutatják, például nekem is aludtak az ágyamban, meg neked is aludtak az ágyadban). Másrészt a magyarban, mint említettem, a topik szerepű kifejezésnek, tartománynak a (hangsúlyos) igealak előtt kell állnia, akármilyen viszonyban van is a mondat egyéb kifejezéseivel. Így nem kell sem megszakított összetevőket, sem üres, nem hallható elemeket feltételeznünk.

És akkor Mi az a mondattan?

Végül hadd ejtsek pár szót ennek a bejegyzésnek a címéről. Nem, nem akarom megválaszolni a kérdést, csak azt javaslom, gondolkozzunk el a megfogalmazásán, szerkezetén. Természetesen azt is írhattam volna, hogy Mi a mondattan?, ez egy kicsit emelkedett, papírízű lett volna, de gyakran olvasunk ilyet, főleg tudományos írásban. Sokkal természetesebb a beszélt nyelvben használatos változat, amit én választottam. De milyen a szerkezete?

Ha ragaszkodnánk a szigorúan hierarchikus és lineáris szerkezethez, akkor el kellene döntenünk, hogy hova tartozik az az ebben az esetben. És akkor két kézenfekvő választásunk lenne: vagy azt mondjuk, hogy ebben a mondatban a mutató névmásos az a mondattan kifejezés szerepel (ez olyan lenne, mint ez a cikk, attól a lánytól stb.):

(3) [Mi [az a mondattan]]?

A másik lehetőség az lenne, hogy a mi az alkot összetett kifejezést, olyasfélét, mint például a Mi az, hogy „lezongorázta”? kérdő mondatban:

(4) [[Mi az] [a mondattan]]?

Mindkét „elemzéssel” súlyos gondok vannak. Olyan szerkezetű mondatok vannak ugyan, mint a (3)-beli, például: Mi ez a kupleráj? De ebben érthető a mutató névmás jelenléte, és egészen más a funkciója, mint a (3)-ban. Ezt jól mutatja, hogy a Mi ez a mondattan? kérdés nem egyszerűen a címben levő mondat „közelre mutató” változata, és a szórendje is kötött. Kérdezhetjük azt is, hogy Ez a kupleráj mi?, de a mondattan mibenlétéről nem kérdeznénk úgy, hogy Az a mondattan mi?

A (4) elemzésben az a vonzó, hogy a Mi az, hogy „lezongorázta” ugyanolyan jellegű kérdés, mint a címben levő (egy szó tartalmára, meghatározására kérdez rá), a két mondat jól érzékelhetően eltérő szerkezetű, például a lezongorázós kérdést meg lehet szakítani közbeszúrással (Mi az – kérdezte Ági –, hogy „lezongorázta”?), míg az írásom címével ezt nem lehetne megtenni: *Mi az – kérdezte Ági – a mondattan”?.

Az a helyzet, hogy az emberi nyelvek tele vannak olyan mondattani idiómákkal vagy mondattani konstrukciókkal, mint amilyen a Mi az a(z) ...? típusú kérdés a magyarban, amik egy meghatározott funkcióban egy bizonyos formában használatosak, és a sajátos formájuk általánosabb szabályszerűségekből nem következik. Ezek többé-kevésbé hasonlítani szoktak nem idiomatikus mondatokhoz (például a Mi az a mondattan? kérdés nagyjából ugyanolyan felépítésű, mint a Mi ez a kupleráj?), de a kettőhöz – mint az előbb elmagyaráztam – egészen eltérő módon társítunk jelentést.

Annak a fajta „laza” mondattannak, amit feljebb, az 1–3. pontban javasoltam, az az egyik nagy előnye, hogy nem kényszeríti ránk, hogy valamilyen erőltetett, és a jelentéstársítást egyáltalán nem magyarázó szerkezetet tulajdonítsunk az ilyen mondattani idiómáknak.

Köszönettel tartozom Soros Györgynek mindazért a támogatásért, amit munkásságom során én és kollégáim kaptunk tőle.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése