A természetes nyelvek egyik szépsége, hogy nagyon bonyolult és nagyon dinamikus rendszerek, amelyeknek sok funkciójuk van (az egyszerű információközlésen túl is), és nagy közösségek kollektíven alakítják őket, anélkül, hogy kifejezetten megállapodnának abban, hogy milyen irányba változzanak: kizárólag magával a nyelvhasználattal formálják őket. De változások mindig történnek, ahogyan a biológiában is minden faj folyamatosan változik, a szaporodás, a reprodukció sosem tökéletes kópiákat hoz létre. Az evolúciós hasonlat persze nem alkalmazható minden részletre, de nagy vonalakban jónak látszik. Például a nyelvek is úgy változnak, hogy a sok-sok funkciójuk ellátására nagyjából képesek maradnak, és akár új igényekhez is tudnak igazodni. De ahogy a biológiában is óriási a játéktér, az evolúció nem célirányosan hoz létre új változatokat, ugyanígy a nyelvben is mindig történnek olyan változások, amelyek nem magyarázhatók közvetlenül valamilyen célszerűséggel.

A célszerűség kérdése a célon is múlik
(Forrás: Wikimedia Commons / Drgnu23, Grendelkhan, Raul654, Solipsist / GNU-FDL 1.2)

Mindezt azért mondtam el, mert megint olyan kérdésekre fogok válaszolni, amelyekre nagyrészt csak annyit lehet mondani, hogy „hát igen, a nyelvhasználat változni szokott, de a változások iránya nagyon gyakran véletlennek tekinthető”. És persze hozzátehetjük, hogy a mindenkori beszélők általában furcsállják, amikor még életükben meg kell tapasztalniuk, hogy az, amit anyanyelvükként elsajátítottak, és amihez bensőséges kapcsolat fűzi őket, nem állandó, és hogy a saját nyelvhasználatuk idővel mások számára sok tekintetben már „maradinak” vagy akár elavultnak tűnhet.

A nyelvek használatában és életében – éppen a rendszer bonyolultsága miatt – rengeteg érdekes probléma vetődik fel. Ezek általában „miért” és „hogyan” típusúak (miért használnak különböző társadalmi csoportok egyes kifejezéseket eltérően, miért éppen egy adott kifejezés használatában van változatosság, hogyan fejeznek ki egy nyelvben bizonyos tartalmakat). Ezért amikor újra és újra elhárítom az olyan kérdéseket, amelyek egyes kifejezések „helyességére” vonatkoznak, és azt hangsúlyozom, hogy amit anyanyelvi beszélők rendszeresen használnak, azokról aligha mondhatjuk, hogy „helytelenek”, akkor nem „engedékeny” vagy „liberális” vagyok, hanem inkább csak ezeknek a kérdéseknek átfogalmazását javaslom, hogy szakmailag érdekessé váljanak: „Miért van az, hogy az ilyen kifejezések egyesek számára furcsák, magyartalanok?” Vagy esetleg: „Miért van az, hogy az ilyen, korábban ritka vagy nem létező kifejezéseket egyre gyakrabban hallani?” György nevű olvasónk alábbi kérdéseit is ilyenformán fogom átfogalmazni.

1. Egyre gyakrabban hallom és látom leírva is a szót: „balesetezett”. Őszintén szólva idegenkedem tőle, amolyan szócsinálmánynak érzem. Mindemellett például az sem derül ki külön magyarázat nélkül, hogy az illető szenvedett-e baleset, avagy ő okozta azt...

Nem nagyon értem, mit ért György szócsinálmányon. (A szócsinálmány szó maga is szócsinálmány, nem?) Minden új képzés, összetétel, rövidítés nevezhető szócsinálmánynak, de úgy érzem, György ezt rosszalló éllel mondja, valamiért elítéli a balesetezik képzett igét. Pedig a -z képző termékeny a magyarban, a nyelv rendszerétől csöppet sem idegen, hogy új igéket alkotunk a segítségével. Szerintem György idegenkedése csak a balesetezik szó újdonságának szól. Hogy félreérthető, az is természetes, a -z képző használatánál ez gyakran előfordul, hiszen önmagában ennek a képzőnek a jelentéshez való hozzájárulása igen csekély (csak „igésíti” a tövet). Például félreérthető a rádiózik szó is: ’rádióban szerepel’, vagy ’rádiót hallgat’. A magyar beszélőket ez szemlátomást nem zavarja abban, hogy ilyen igéket használjanak. Hasonlóan félreérthető például a balesete volt kifejezés is, amiben nem képzőt használunk az „igésítéshez”. Vajon György ettől is „idegenkedik”?

Balesetezett
(Forrás: Wikimedia Commons / U.S. Navy)

2. A „figyelemmel kísér” kifejezés helyett mostanság már szinte csak azt használja az írott és elektronikus sajtó (onnan „tanul” ugyebár az ország), hogy „figyelemmel követ”, holott eddig a „figyelemmel kísér” volt használatos (szerintem). Igaz, megérti mindenki, miről van szó, tehát túlzottan nem zavaró. Mégis: a „kísér” és a „követ” szó jelentése igencsak eltérő önmagában! Mellesleg a „nyomon követ” mellett például nem használjuk a „nyomon kísér”-t...

Elképzelhető, hogy a figyelemmel követ gyakorisága nő (a figyelemmel kísér rovására). A történeti korpusz tanúsága szerint mindkét kifejezés előfordul már a 19. század óta, igaz, hogy a figyelemmel követ csak tizedannyiszor, mint a figyelemmel kísér. Ha Györgynek igaza van, és változás figyelhető meg a két kifejezés használatának arányában, az érdekes megfigyelés lenne, de szerintem nem lenne túl nagy jelentősége. Bár György szerint a kísér és a követ „jelentése igencsak eltérő önmagában”, annyira nem nagy a különbség, hogy egy olyan metaforikus kifejezésben, mint a figyelemmel kísér, ne váltakozhatna a kísér a követtel. A kísér olyan eseményekre szokott utalni, amikor a kísérő a kísérttel együtt mozog, szorosan mellette (vagy mögötte) halad, míg a követ esetében a követő és a követett között nagyobb távolság is lehet. De a metafora szempontjából ez majdnem mindegy: hogy a figyelmünk teljesen együtt mozog-e azzal, amit figyelünk, kíséri-e, vagy bizonyos távolságból szemléljük, vagyis követjük, az a kép érthetőségét vagy használati körét nemigen befolyásolja. Azon sem csodálkoznék, ha a két kifejezés (figyelemmel kísér és figyelemmel követ) szinte egyformán gyakori és egymással felcserélhető lenne. Ha az egyik gyakoribb, mint a másik, vagy terjedőben van (a másik pedig visszaszorul), az inkább csak szokás, divat kérdése, nem hiszem, hogy valamilyen nagyobb nyelvi változás kísérőjelensége vagy része lenne.

A nyomon követ szintén képes kifejezés, ami azon a képen alapul, amikor valakinek vagy valaminek a nyomait követve haladunk. De ezt értelemszerűen csak mögötte haladva tehetjük, ezért a nyomon kísér mint kép nemigen értelmezhető, ezért (legalábbis egyelőre) nem használatos.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

3. Az úgynevezett betűszók kérdése meglehetősen gyakran fölmerül – mármint a nem magyar nyelvűeké. Például: CIA (sziájé), FBI (efbiáj), UPC (jupici) stb. Valamikor azt tanultam, hogy lehetőleg a magyar nyelv szabályai szerint ejtsük az egyes betűket, tehát pl. a HBO nem édzsbió, hanem hábéó. Vannak erre is példák: UNESCO = Uneszkó, WTF = vétéef. A régi, meggyökeresedett betűszók (pl. CIA, FBI) maradhatnak, mondta a jó emlékezetű Bachát László tanár úr, és tőle kölcsönöztem a „szók”-at is a „szavak” helyett. Ő ugyanis következetesen így mondta, s nekünk sosem volt bátorságunk megkérdezni, miért (no, és persze ifjú főiskolásokként nem ez foglalkoztatott bennünket elsősorban).

A betűszók kiejtéséről portálunkon már több helyen írtunk. Például a NASA betűszó, a Nike márkanév vagy az ING bank nevének kiejtésével, és egy sor más idegen szó magyar ejtésével kapcsolatban. Ami a szók többes számú alakot illeti, ez kifejezetten a leíró nyelvészet szaknyelvére jellemző (a hétköznapi nyelvben csak a szavak használatos). Azt hiszem, hogy abból a számos szaknyelvi összetett szóból származik, amelyeknek az utótagja a szó tő (pl. határozószó, utalószó, kérdőszó), és amelyeknek az esetében a -szók végű többes számú alak egészen általános, talán mert olyan gyakran szerepelnek nyelvtani szövegekben, hogy az összetett voltuk már-már elhomályosodott.

[basf], [béáesef] vagy [béáeszef]?
(Forrás: Wikimedia Commons / CEphoto, Uwe Aranas / CC BY-SA 3.0)

4. A „meglepetést okoz” és a „meglepetést szerez” kifejezéseket előszeretettel keveri nagyon sok ember. Holott szerintem nem azonos a jelentésük! „A bejelentés nagy meglepetést okozott.” „Meglepetést szerzett neki egy szép csokorral.” Ugyanígy az „örömöt szerez” és az „örömöt” okoz is keveredik. Ez esetben még az is kétséges: örömöt vagy örömet.

A különbséget én is érzem, és azt hiszem, ennek megfelelően szoktam használni a két igét. Az okoz sokkal általánosabb, pusztán azt fejezi ki, hogy az alany valamilyen ténykedése vagy állapota az oka a meglepetésnek vagy az örömnek, míg a szerez igét én akkor használom, amikor az alanynak kifejezetten szándékában is áll az, hogy az esemény másik szereplőjét meglepetés vagy öröm érje. A bejelentés esetében a szándékosság kizárható, mert egy bejelentés nem élőlény, nem lehetnek szándékai. De azt hiszem, a magyar beszélők ezzel tisztában is vannak, és nem mondanak olyat, hogy a bejelentés meglepetést (örömet) szerzett. Inkább a fordítottja fordul elő, vagyis az, hogy az általánosabb jelentésű okoz igét használják olyankor is, amikor a szűkebb értelmű szerez is helyénvaló lenne.

A nyelvészek az ilyen „túl általános” szóhasználatot pragmatikai természetű normasértésnek tekintik, vagyis nem nyelvtani vagy jelentéstani anomáliának. Közelebbről az, aki ahelyett, hogy meglepetést (örömet) szerez, úgy fogalmaz, hogy meglepetést (örömet) okoz, azt a normát sérti meg, amit Paul Grice angol nyelvfilozófus úgy nevezett el, hogy a mennyiség maximája. Ebből a maximából következik, hogy a beszélők feltételezik egymásról, hogy a a lehető leginformatívabb módon fogalmaznak. Vagyis ha nem okoz túlzott bonyodalmat a pontosabb, szűkebb megfogalmazás, akkor azt használják, nem pedig egy általánosabbat. Például nem szoktuk azt mondani, hogy elmostam néhány poharat, ha valójában minden poharat elmostunk, mert az elmostam a poharakat vagy az minden poharat elmostam nem aránytalanul bonyolultabb ennél, viszont sokkal pontosabb, szűkebb. Ugyanilyen okból normasértés azt mondani, hogy meglepetést (örömet) okoztam, ha szándékos meglepetés- (öröm-) szerzésről beszélünk.

Elnosott poharak
(Forrás: Wikimedia Commons / Sander van der Wel / CC BY-SA 2.0)

Ami az örömet és az örömöt különbségét illeti, mindkét alak nagyon gyakori, és amennyire meg tudtam állapítani, egyik sem kifejezetten csak valamilyen társadalmi vagy egyéb csoport nyelvhasználatára jellemző. Ez tehát azok közé a kifejezések közé tartozik, amelyeknek egynél több teljesen elfogadható alakjuk van, egyik sem „helytelen”. Ezen az sem változtat, hogy az örömöt alak csak az esetek kb. 26%-ában fordul elő a fent idézett történeti korpuszban (szemben az örömet kb. 74%-ával), és az esetek kb. 29%-ában a Szószablya webkorpuszban (szemben az örömet kb. 71%-ával).