Nem idegen köztünk
(Forrás: Wikimedia Commons / che / CC BY-SA 2.5)

Azóta Tóta W. Árpád is nyilatkozott a kérdésről:

De a magyarok maradnak, és velük [...] a nyelvtanunk – különös tekintettel a melléknevek helyesírására –

Nos, bár Tóta W. cikkével egyébként mélységesen egyetértünk, ezzel a véleményével több okból sem tudunk. Először is: a helyesírás és a nyelvtan két külön dolog, semmi közük egymáshoz. Igaz, a helyesírás hivatkozik nyelvtani fogalmakra, de a helyesírástól való eltérés semmilyen kihatással nincs a nyelvtanra: ha azt írom, hogy tuggya, bagoj vagy röktön, az semmit nem mond az általam használt magyar nyelv nyelvtanáról. Sőt, ha mondanivalómat cirill vagy héber betűkkel írom le, attól még ugyanazon a magyar nyelven, ugyanazzal a nyelvtannal írok, mintha a hivatalos akadémiai helyesírással tenném. Másodszor: mint arra korábban utaltunk, egyáltalán nem egyértelmű, hogy a népnevek melléknevek lennének (vagy legalábbis úgy tűnik, nem minden esetben azok).

Harmadszor azért nem tudunk egyetérteni vele, mert óhatatlanul azt sugallja, hogy a magyarok követik az akadémiai helyesírást, amiből viszont könnyen levezethető, hogy aki mégsem, az nem magyar (akár a megszokott, akár a a cikkben szereplő Tóta W.-i értelemben). Márpedig ha elkezdenénk kizárni a magyarok köréből azokat, akik eltérnek az akadémiai szabályozástól, az a nemzethalállal lenne egyenértékű, ortográf népirtásról beszélhetnénk.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Persze nyilvánvaló, hogy Tóta W. nem egyszerűen azokról beszél, akik helyesírási hibákat ejtenek, vagy akik egyszerű tudatlanságból vagy figyelmetlenségből írják nagybetűvel a népneveket, hanem azokról, akik, fogalmazhatunk úgy, aljas indokból szegik meg az erre vonatkozó szabályt (kizárólag a magyar népnév esetében). Őket persze elítélhetjük, de még akkor sem zárhatjuk ki a magyarságból, ha ők maguk mások kizárására törekednek. Elítélhetjük őket, magatartásuktól undorodhatunk, de még akkor is magyarnak kell elfogadnunk őket, ha csupa nagy betűvel írják a szót.