A korábbiakban már olvashattunk arról, hogyan is alakult a Monarchia Magyarországán a választási korrupció, milyen is volt annak társadalmi megítélése, ill. hogyan is állt a kérdéshez maga a Kúria. Láthattuk azt is, hogy a parlamenti képviselőség elnyerése érdekében eszközök és módszerek igen széles skáláját vetették be az akkori jelöltek.

A választási győzelemmel a politikai döntéshozás berkeibe (vagy azok közelébe) jutott politikus a dualista Magyarországon hamarosan azzal a kérdéssel volt kénytelen szembesülni, hol is húzódik (illetve önmaga számára hol húzza meg) a határt a közérdek szolgálata és a magánhaszon keresése között.

A kérdést egyáltalán nem könnyítette meg az a tény, hogy a kiegyezést megelőző időszak gazdasági stagnálásához képest 1867-et követően hatalmas vállalkozási kedvet kapott az ország: ez pedig nem csupán az ország egészének fejlődése, de a pénzügyi spekuláció előtt is hatalmas távlatokat nyitott. A kor döntéshozatali pozícióban levő politikusaira pedig a gazdaság szereplői részéről hirtelen hatalmas nyomás nehezedett: koncessziók és állami garanciák elnyerése érdekében a gazdasági szereplők különféle eszközöket voltak hajlandóak bevetni, ha így biztosítottnak látták a megfelelő politikai hátszelet. Tovább nehezítette a dolgot, hogy a kívülről, a gazdaság szereplőinek részéről érkező megkeresések mellett bizony a politikusoknak saját belső késztetéseikkel is meg kellett birkózniuk.

A pénznek nincs szaga
(Forrás: By Kiwiev - Own work, CC0, Wikimedia Commons)

„Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér”

A legegyszerűbb megvesztegetési kísérletektől kezdve a politikusok jóindulatának elnyerése érdekében kifejtett, jóval kinifnomultabb módszerekre is láthatunk példát a Monarchia Magyarországán – ez derül ki Cieger András Politikai korrupció a Monarchia Magyarországán című könyvét olvasva. Az mindenesetre bizonyos, hogy a kor gazdasági szereplői a (még nagyobb) haszon reményében nem óvakodtak attól, hogy döntéshozatali pozícióban levő politikusokat különféle eszközökkel saját ügyük mellé állítsanak. Ahogy azt Ivánka Imre (1818–1896) parlamenti képviselő egyik felszólalásában az őt megvesztegetni kívánó külföldi befektetőt idézve mondta: „Anélkül, hogy a kereket meg ne kenje az ember, itt célt érni nem lehet”.

„Anélkül, hogy a kereket meg ne kenje az ember, itt célt érni nem lehet” – Ivánka Imre (1818–1896)

A direkt kenőpénznél azonban jóval kifinomultabb megoldások léteztek a politikusok jóindulatának elnyerésére. Cieger András így ír könyvében:

„Gyakorlattá vált, hogy az ekkoriban alakuló bankok, részvénytársaságok a képviselők (nem csak kormánypártiak!) tekintélyes részét beválasztották saját vezetésükbe, amelyek aztán előbb-utóbb szerződéses viszonyba kerültek az állammal is. Gyanítható, hogy ezekben az esetekben a vállalatoknak döntően nem a honatyák vállalatirányítási szakértelmére, hanem személyes tekintélyére, kapcsolataikra, illetve információszerző képességére és érdekkijáró, döntésbefolyásoló tevékenységükre volt szükségük.”

Úgy tűnik tehát, a kor politikusai számára igen nehéz feladat volt önmaguk számára szigorú határokat felállítani a kívülről érkező, a morális integritást veszélyeztető gazdasági jellegű csábításokkal szemben.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A közvélemény – talán nem először, de nyilván nem is utoljára - megelőzte a politikai szférát annak megítélésében, hol is vannak azok a bizonyos morális határok. Erre viszont már a politikai elit is kénytelen volt reagálni: a választók akaratát képviselő politikusoknak elemi érdeke, hogy választóik bizalma irányukban lehetőleg töretlen maradjon. Horváth Lajos képviselő 1872-ben ennek a felismerésnek ad hangot egy felszólalásában (mely persze nem mentes némi kritikától a közvélemény kritikáját illetően):

„A ház nem ignorálhatja a közvélemény ily nyilvánulásait, legkevésbé akkor, ha azok tévesek. A ház a közvéleményből meríti éltető erejét, és annyit ér, amennyit felőle tartanak. Ha elvesztette a közbizalmat: megszűnt létezésének erkölcsi alapja, mely azon hatásban áll, melyet az ország népére gyakorolni tud.”

Éppen ezért egyes politikusok (pl. Deák Ferenc) részéről már igenis hamar felmerül annak igénye, hogy a politikai döntéshozók és a gazdasági szereplők világát törvényileg is élesen válasszák ketté. Meg is születik az 1875. évi összeférhetetlenségi törvény, ám a törvény szövegét olvasva (és annak későbbi hatását vizsgálva) úgy tűnik, csupán vajúdtak a hegyek: a probléma valódi megoldása nem sikerült. 1875 és 1892 között a parlament összeférhetetlenségi ügyekben mindössze 11 alkalommal vizsgálódott – sajátos módon egyszer sem gazdasági ügyek miatt, de távolról sem azért, mert a honatyák és a gazdasági élet szereplői között 1875-öt követően áthidalhatatlan szakadékot hozott volna létre a fent említett törvény.

Fejétől büdös a hal

A kiegyezés utáni időszak politikusait talán hiba volna pusztán a rájuk szabaduló kapitalizmus áldozataiként beállítani – a személyes ambíciók a kor politikusaiban, döntéshozóiban is megvoltak arra nézvést, hogy saját maguk vagy rokonaik (ismerőseik, barátaik stb.) vagyonát politikai döntéseik segítségével, azok ismeretében, azok fel- és kihasználásával gyarapítsák.

Ennek a kísértésnek olykor még egy miniszterelnök is nehezen állt ellen. A kiegyezést követő első magyar miniszterelnök, Andrássy Gyula például 1871-ben 267%-os tiszta hasznot (akkori áron jó 83 ezer forintot) könyvelhetett el a róla később elnevezett Andrássy út vonalán elhelyezkedő telkeinek kisajátításakor. E telkekre a miniszterelnök azt követően tett szert egy híve segítségével, hogy saját kezdeményezésére 1868-ban elvi határozat született a várost a Városligettel összekötő reprezentatív útvonal kialakításáról – olvashatjuk Cieger András könyvében.

Fejétől büdös a hal – a korrupció a legmagasabb szintekig ért a Monarchia Magyarországán. Andrássy Gyula – korábban lebontott – szobrát 2016. szeptember 16-án avatták újjá a Parlamentnél.

Asbóth János (1847–1911) író, néprajzkutató, számos minisztérium tisztviselője és később maga is országgyűlési képviselő, 1875-ben egyenesen nem átallott magát Andrássy Gyulát kikiáltani az ország erkölcsi romlásának politikai felelősévé:

„Koronája pedig az Andrássy-rendszernek a corruptió, mely szükségszerűleg vele járt. [...] De a politikai becsületesség dolgában ő vezette azt az ijesztő erkölcsi romlást, mely Magyarországon kormányzata alatt oly hirtelen tudott meghonosodni és oly súlyosan tudta megingatni az egykor oly tiszta magyar becsületet.”

Asbóth Andrássyt ostorozó szavai után talán nem meglepő Cieger András alábbi összefoglaló véleménye a kor politikusi magatartását illetően:

„Vásárolnak, eladnak, engedélyeket osztanak, állásokat halmoznak, és minderre találnak önmaguk előtt felmentést is, mindazonáltal igyekeznek takargatni ezen ügyleteket a nyilvánosság előtt.”

Az információkkal élő és  visszaélő, álláshalmozó, saját (és rokonai, barátai stb.) anyagi előmenetelét távolról sem háttérbe szorító és figyelmen kívül hagyó politikusok természetesen mindig találnak mentséget cselekedeteikre, miközben igen érdekes azt is megfigyelni, hogy ilyen jellegű cselekedeteiket azért nem feltétlenül teregetik önszántukból a nagyvilág elé.

A Jóisten, a szerencse és a miniszterelnök úr személye

A Cieger András könyvében olvasható esetek arra is rávilágítanak, hogy egyes politikusok számára hol húzódtak a tisztességes magatartás határai, illetve ezek a határok mennyire voltak rugalmasak, hogyan is módosultak az évek folyamán. Így például a még pénzügyminiszter Lónyay Menyhért 1868-ban saját testvéréhez szóló levelében így fogalmaz:

„Magam semmi esetre, semmi vállalatban, míg minister leszek, rész nem veszek, de miért ne adhassak nektek [ti. saját testvéreinek] jó tanácsokat.”

Úgy tűnik tehát, hogy a miniszter semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy saját rokonait a kormányzati döntéshozatal háttérinformációival megtámogatva gazdasági előnyökhöz juttassa.

Lónyay Menyhért 1871-ben. Egy évvel később ezt mondta: „midőn hazám javát s anyagi jólétét előmozdítani igyekeztem, a magamét is növeltem. Igenis ez teljesült rajtam s erre büszke vagyok.”

Később, a már miniszterelnöki székben helyet foglaló Lónyay 1872-ben a saját gazdagodásával kapcsolatos vádakra így reagált:

„[...] vagyonom eredete a munka és takarékosság s célszerű, rendes kezelés – hozzájárul ehhez a szerencse – holott az igaztalanul szerzett kincsek szétbomlanak. Elmondhatom Széchenyivel: midőn hazám javát s anyagi jólétét előmozdítani igyekeztem, a magamét is növeltem. Igenis ez teljesült rajtam s erre büszke vagyok. Midőn önök pihentek, visszahúzódtak, én munkás voltam. [...] Talán jobb szeretnénk oly minisztereket, kikre nézve egészen közömbös, szaporodék e a haza előmenetelével az ő előmenetelük?”

Kortársai közül többen is támadták Széchenyit gazdasági ügyekben folytatott magatartása miatt, ám a közélet legtöbb szereplője méltatlannak ítélte ezen vádakat. Jelentősen változott a közhangulat az 1867-et követő időszakban – derül ki Cieger András könyvéből.

„Hova lett a lelkes hazafiság...”

A politikusok gazdagodásával szembeni közhangulat változását a szépirodalomban is nyomon lehet követni. A kiegyezést követő felhőtlen optimizmus gyors szertefoszlásának olyan irodalmi művek a tanúi, mint Arany László 1872-es A délibábok hőse című műve, melynek főhőse, a külföldről jobbító szándékkal hazatérő Hübele Balázs szabályosan visszaretten a korrupt politikusok látványától, vagy éppen Toldy István A jó hazafiak című alkotása, ahol egy képzelt megye vasútépítési gyakorlatába (és a vasútépítés körül zajló korrupciós lehetőségekbe) nyer bepillantást az olvasó.

Asbóth János: „...valahányszor új miniszter jött, akinek az ország valamely vidékén jószága volt, az a vidék, az a jószág vasutat kapott...”

A fentieket figyelembe véve igen tömör összefoglalásnak tűnik az a monológ, melyet Asbóth János adott Álmok álmodója című, 1878-ban megjelent kötetében a főszereplő – és a korának morálisan kevésbé jól teljesítő Magyarországában csalódó – Darvady Zoltánnak szájába:

„És csillapíthatatlan vágyakkal kebelemben, láttam tehetetlenségemet. És láttam, hogy ezen a földön nincsen számomra hely. És láttam, hogyan halad előre győzelmi trombitáját fuvalva a romlás. És láttam, hogy Magyarország visszaadva önmagának nem a boldogulás, hanem a rothadás útjain halad. Hova lett a lelkes hazafiság, az önzetlen hazafiak számtalanjai hová levének? Azért űztük-e el az idegent, hogy magunk éhesen essünk neki a haza velőinek? Nem-e láttunk egy rendszert, mely a mediocritásoknak és politikai kalandoroknak volt virágkora? Nem-e láttuk, hogy azok, akik az ország előtt az elvek csatájának nagy harcjátékát űzték, békésen bujkáltak össze a színfalak közt, hogy osztozkodjanak azokban az üzletekben, melyek a haza felvirágoztatásának ürügye alatt országos megvesztegetésül találtattak fel? Nem-e láttunk roppant választó tömegeket, melyek szavaztak oda, ahol jobban fizettek? Nem-e láttunk embereket, akik roppant összegeket költöttek a képviselőségért, remélvén, hogy ezáltal még nagyobbakat nyerhetnek? Nem-e láttunk éhes nemzeti képviseletet, mely az ország szegényedésével szemben rendszeresen húzta ki ülésszakait a következő hó elsejéig, hogy még egyszer felvehesse a napidíjakat? Nem láttuk-e éveken át csaknem a szükségszerűségnek elkerülhetetlenségével nyilvánuló tényt, hogy valahányszor új miniszter jött, akinek az ország valamely vidékén jószága volt, az a vidék, az a jószág vasutat kapott? Nem láttuk-e, hogy a becsületet a haszonlesés, a hazafiságot rideg önzés, a kitűnőség vágyát a kitüntetés szomja, a tekintély tiszteletét a hatalom előtti hunyászkodás váltotta fel? Ó, hogy az ijesztő erkölcsi romlás oly hirtelen tudta megingatni az egykor tündöklő magyar becsületet! Hogy oly gyorsan tudott elhatalmasodni egy rendszer, melynek eredménye nem lehetett egyéb, mint az, hogy az erkölcsi hit mindenütt megingott, a becsületesség eldőlt, a külső siker lett a tromf, nemesebb ambíció kihalt, ki az áldozni tudó hazafi érzés, és felvergődött az anyagi javak és a szennyes élvek hajhászata.
Ó, pusztuló, süllyedő magyar fajom! Miért kellett elfeledned, hogy nem igaz az, hogy becsületesnek csak látszani kell, nem igaz, hogy a becsületesség csak az ostobák számára van kitalálva, hogy annál jobb dolga legyen néhány okosnak, nem igaz, hogy a tiszta erkölcs csak puszta szó, hanem igenis az ország talpköve...”

A szépirodalomban és a közvéleményben jelentkező kritika hamarosan a politika legmagasabb berkeibe is beszűrődik, mely még a miniszterelnököt sem kíméli.

„Urizálni [...] csak úri gyerekek tudnak”

Láthattuk, hogy Lónyay Menyhért miniszterelnök Széchenyire hivatkozva is próbálta mentegetni sokat támadott gazdasági ügyeit – Csernátony Lajos képviselő 1872-ben pl. így támadta a miniszterelnököt:

„Én kérdem gróf Lónyay Menyhért kormányelnök urat: nem épített házat, nem vett-e uradalmakat, akkor, mikor az ország deficitben van. Hogyha én ezen háznak és uradalmak szerzése módjára nézve gyanúsítani akarnám tovább, mint tudomásom van, miniszterelnök urat vagy bárki mást, meg lehet győződve, hogy megmondanám itt, ha dokumentumaim volnának. Én egyszerűen azt tartom, hogy ezen országban mindenkinek joga van gyarapodni, vagyonosodni, gazdagodni, de a minisztereknek nincs ehhez joguk, még a legbecsületesebb módon sem akkor, mikor az ország deficitben van. Gróf Lónyay Menyhért, hogy ha nem kormányelnök, milliókat milliókra halmozhat.”

„Én egyszerűen azt tartom, hogy ezen országban mindenkinek joga van gyarapodni, vagyonosodni, gazdagodni, de a minisztereknek nincs ehhez joguk, még a legbecsületesebb módon sem akkor, mikor az ország deficitben van.”

Az államháztartás egyensúlyát tekintve éppen kevésbé jól teljesítő Magyarország és a feltűnően gazdagodó miniszterelnök anyagi helyzete közti különbséget ügyesen felhasználva Csernátony képviselő felszólalásával végül is hozzájárult Lónyay miniszterelnök bukásához; ehhez azonban a közhangulat változásához is szükség volt. Kérdésként merült fel az is, van-e lehetőség a közhangulat befolyásolására – és ennek a szándéknak milyen korlátai vannak. Utóbbi problémára – és benne a sajtó szerepére – a folytatásban találunk választ.

Források:

Arany László: A délibábok hőse (1872)

Asbóth János: Álmok álmodója. Osiris Kiadó, Budapest, 2009

Cieger András: „A mi politikánkban egyik botrány a másikat követi” A korrupciós ügyek szerepe a magyar politikai életben (1903–1913)

Cieger András: Politikai korrupció a Monarchia Magyarországán. Napvilág Kiadó, Budapest, 2011

Toldy István: A jó hazafiak (1872)